Magyarországon, a századfordulós, vagyis a késő historizmus építészetének rehabilitálása napjainkban is tart, művészi értékelésében máig sincs teljes egyetértés a művészettörténészek körében. Ambivalens megítélésének okai közé tartozik, hogy a régi korok formakincsét használta fel, és az egykorú szecesszióhoz képest kevéssé formabontó. A historizmus érett korszaka a XIX. század közepére tehető, a századforduló előtti évtizedben pedig művészi újítók – élükön Lechner Ödönnel (1845–1914) – kísérleteztek a magyar nemzeti stílus kialakításával. Utóbbi mozgalmat a korabeli hatalom nem támogatta, míg a historizmus – különösen az Alpár Ignác (1855–1928) által is képviselt neoreneszánsz és neobarokk – megfelelt az állami vezetés ízlésének.

Mint Sisa József, Rozsnyai József Alpár-monográfiájának előszavában leírja: a századfordulós historizmus jelentőségére Gerle János művészettörténész hívta fel a figyelmet. A XIX. és a XX. század fordulóján ugyanis az épületek mindössze egyharmada tekinthető szecessziósnak, kora modernnek vagy nemzeti formanyelvet keresőnek, míg kétharmada a konzervatív irányt képviselte. A historizmus jegyében, a XIX. század végére tömegesen épültek kevéssé kvalitásos művek is, hiszen az előregyártott gipszstukkók, díszítőelemek minden építőmester számára elérhetővé váltak. Azonban az irányzat jelentősége megkérdőjelezhetetlen, mivel – az épületek nagy száma miatt is – meghatározta a dualizmus kori Magyarország képét.

A századfordulós historizmus legfontosabb építőművészei közé tartozik Alpár Ignác. A mester Schöckl Ignác néven született Pesten, egy Stájerországból származó családban. Az építészképzést a berlini Bauakademie-n kezdte el. Számos rajzolót foglalkoztató irodája országszerte jelentős tevékenységet fejtett ki, amelynek iskolák, templomok, fürdő-, lakó-, közigazgatási- és banképületek voltak az eredményei. Erős, határozott és sikerorientált egyéniségével  szakmai körökben sok követőre, rajongóra talált. Ugyanakkor azok, akik tőle eltérő építészeti szemlélettel rendelkeztek, erős ellenérzést tápláltak iránta.

A főváros több nevezetességét neki köszönhetjük: az Ezredéves Kiállítás történelmi főcsoportjának épületegyüttesét a Városligetben, a Szabadság téri Tőzsdepalotát, vele szemben az Osztrák–Magyar Bank – a mai Magyar Nemzeti Bank – épületét, továbbá az Anker-házat a Deák térnél.

/Milleneumi Kiállítás: Az Alpár Ignác tervezte Redlich-, Spitzer- és Walla-pavilon Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/

Alpár korának és irányzatának máig egyik legismertebb magyar alkotója, életművével többen foglalkoztak. Munkásságának első alapos és értékes feltárását Magyar Vilmosnak köszönhetjük, aki négykötetes monográfiáját már a tervező halálát követően, 1929 és 1935 között közzétette. Az építész születésének százötvenedik évfordulóján konferenciák és tanulmányok méltatták-elemezték alkotásait, és meg kell még említeni Rosch Gábor, illetve a közös kötetet jegyző Hajós György, Kubinszky Mihály és Vámossy Ferenc monográfiáját.

Alpár Ignác életműve jól ismert, tehát aligha megkerülhető a kérdés: amíg a századforduló építészei közül többen felfedezésre várnak, és mások munkásságával nem vagy csak kismértékben foglalkozott a művészettörténet, egy újabb Alpár-monográfia gazdagíthatja-e az építészettörténeti kutatásokat?

Erre Rozsnyai Józsefnek is válaszolnia kellett, amikor elvállalta a Holnap Kiadó építészeti sorozata, Az építészet mesterei 2020 tavaszán megjelent kötetének megírását. A kiadó vállalása, hogy a hazai építészet kiválóságait olvasmányos, ugyanakkor tudományos igényű, gazdagon illusztrált monográfiákban mutatja be. Az első kötet Hauszmann Alajosról jelent meg, ezt Ybl Miklós, Lechner Ödön, Feszl Frigyes, Medgyaszay István, Steindl Imre és még több más építészről szóló monográfia követte.

Rozsnyai József könyve azt bizonyítja, hogy Alpár Ignáccal érdemes újra foglalkozni. Az építészeti szaklapok és a korabeli sajtóanyagok digitalizálása, kereshetővé tétele hatékonyabbá tette a kutató munkáját. Kiemelendő még az a jelentős mennyiségű, eddig nem közölt levéltári forrás, amelyet az új kötet hozzáad az Alpár-kutatáshoz. Mindezt a szerző szakértelme, alapossága és széles körű építészettörténeti ismerete rendezi egységes kötetté. Rozsnyai József az életműlistát is értékes darabokkal gyarapította: felvette a tervező ismert pályaműveit a lajstromba, és újabb Alpár-épületeket azonosított. Ilyen az Országgyűlési Értesítő kő- és könyvnyomdája a Vármegye utca 11–13. szám alatt, illetve a lugosi állami főgimnázium épülete. Tisztázta az erzsébetvárosi (románul Dumbrăveni, Erdély, tehát nem Budapest VII. kerületi) állami főgimnázium körüli félreértéseket, felderítette építési idejét és építéstörténetét.

A kötet bemutatja a kutatás előtörténetét, az építész származását, tanulmányait, utazásait és magánéletét – a Magyar Építészeti Múzeumból és az Alpár-örökösöktől származó képanyaggal gazdagon illusztrálva. Ezt követően tér rá az épületek tárgyalására, az építéstörténetre, a művek leírására és alaktanára, építészeti előképekre és párhuzamokra, kiegészítve tervekkel, archív és napjainkban készült felvételekkel. Típusok szerint ismerteti az épületeket, így jobban megfigyelhetők azok a jellegzetes építészeti megoldások, amelyeket a tervező az adott funkció esetén alkalmazott.

A kötetben a kronologikus rendezőelv is felfedezhető: a középületekkel, azon belül a fürdőépületekkel – az első ismert, megvalósult művel, a herkulesfürdői Szapáry-fürdőházzal – indul. A középülettípusokat az országszerte emelt lakóépületek – bérházak, villák és kastélyok – követik, majd rátér az iskolákra, részletezve a funkcióval párosuló anyagokat, szerkezeteket, alaprajzi megoldásokat és homlokzati jellegzetességeket. Ez a fejezet különösen fontos, hiszen Alpár iskolaépítészete nagyon kiterjedt: a kötet harminchat ilyen épületet mutat be.

A következő, szintén hangsúlyos szakasz az Ezredéves Kiállítás városligeti épületeiről szól.

A szerző ismerteti a tervpályázatok és az építkezés történetét, a szerkezeti jellegzetességeket, leírja a külső és belső tereket. Itt tárgyalja az épületek 1902-ben elkezdett újjáépítését is, hiszen az eredetileg ideiglenesnek szánt történelmi főcsoportot a millenniumot követő években – a megmentésére indult mozgalmak ellenére – lebontották, majd a múzeumi funkcióhoz igazítva újjáépítették. A fő művek bemutatásának záróakkordja a pénzügyi építkezéseknek, így a tőzsdepalotának, a bankszékházaknak és az Anker Élet- és Járadékbiztosító Társaság palotájának szentelt fejezet, gazdag történeti és alaktani leírással.

Az I. világháború megszakította Alpár karrierjét, ezért a legutolsó fejezet a meg nem valósult művekről, az építőművész szakmai közéleti tevékenységéről és utolsó utazásáról szól, amely során 1928-ban, Zürichben, influenzában elhunyt. Ezután kerül sor Alpár építőművészetének értékelésére, jelentőségének méltatására. A szerző reagál a historizmus – korabeli és napjainkban is fennálló – kritikájára is. Végül párhuzamba állítja a két mester, Lechner Ödön és Alpár Ignác munkásságát: mindketten komoly támogatói hátteret és népes ellenzőtábort tudhattak maguk mögött, annak ellenére, hogy építészeti szemléletük teljesen ellentétes volt.

/Indulókép: Szabadság tér, Tőzsdepalota Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/