G. István László Földabrosz című verseskönyve a Magvető Kiadó Időmérték sorozatának huszonharmadik kötete, ebben a sorozatban látott napvilágot a szerző előző kötete is (Nem követtem el, 2017). A Földabrosz ennek tömör, aforizma jellegű, elsősorban állításokra épít­kező versnyelvét foly­tatja, továbbá rendszeresen jelzi viszonyulását a modernitás költői hagyományához. A szövegek másik fő textuális hátterét a Biblia adja. G. István László új versgyűjteményében a korábbi kötetek jellegzetes témái új szemszögből jelennek meg. Egy interjúban a szerző úgy jellemezte a kötet szerkezetét, hogy az első ciklus a feleséget, az utolsó a gyermeket szólítja meg, a köztes ciklusok pedig a „kívüllét” variációit mutatják be. A verseket öt ciklusba rendezte, ennek ellenére a Földabrosz makacsul ellenáll a rendszerezésnek vagy a tematikus csoportosításnak. Alighanem ez az oka, hogy a kötet végére érve a zavartság lett a meghatározó olvasói élményem.

Természetesen ismétlődő témák is felbukkannak a ciklusokban. Ezek közé tartozik a megváltás kérdése, az apa alakja – ezek a korábbi kötetekből is ismerősek –, vagy az érzékelés ábrázolásának kérdése. Az apa-verseket leginkább az utolsó ciklus, a címadó Földabrosz tartalmazza. A tematikus kapcsolatok ellenére nagy szerepet kap – szervezőelvként – a variabilitás.

Az első ciklus férfi-nő viszonyában a női alakokat a passzivitás jellemzi. A Hekaté heverő és alvó figurái mellett a Csak a Nap, a Hold nem az elnyúlás, a mozdulatlanság képeit használja fel. A víz visszatérő képe összekapcsolódik a női alakkal és a termékenységgel, ezzel játszik az Óceáni frontok, a Kútdal vagy a kicsit zavarosabb Agyagszív. A mozgás csupán apró elmozdulásokként jelenik meg a versekben. Ami mégis felkavarja, megszakítja a mozdulatlanságot, a „rebbenés” folyamatos visszatérése. A Magánkútban ez indítja a verset: „Egy rebbenés, a szemhéjon / domború ér­fonat, színevesztett, halvány / ígéret, hogy látni nem fogom”. (11.) Illetve a Mint egy jurtát címűben: „kiterítelek / a napra, belédköltözöm néhány / évtizedre, félszázadra, ahogy / sze­med perjeként rebben el / vonuló lelkem körül”. (12.)

Ezzel szemben a második ciklus nem, vagy ritkán említ női típusokat. Például a Nincs szemem címűben a női alakok hiánya dinamizálja a versszöveget: „Szükségem / van anyára, nőre és női kézre, / amely lefogja a szemem. Lehet / feleség, lány­gyermek, unoka.” (28.) A hiány megverselése azonban nemcsak a nőre, mint túlvilágra kísérő entitásra vonatkozik, a vers egésze ennek az állapotnak a megfogalmazására épül fel: „Nincs szeme, mégis a szeme / láttára lőtték le apját.” (28.) A verseket az elmúlás és az elmúlástól való félelem kapcsolja össze, de ezen belül a költő számos lehetőséget vonultat fel. Az emberi nyomorúság és kiszolgáltatottság jelenik meg a Mályvában és az Intézeti otthonban. A szociális ellátásba vetett reményt és az ezzel együtt jelentkező teljes hitehagyottságot közvetítik a ciklus következő versei, mintegy stációkként a halál kérdését járják körbe. Témájában nem hoz változást a harmadik ciklus (A távolodó), amelyben a szövegek megmaradnak a távolság és a halál megverselésénél. A Konvex tükör például abból a szempontból felel az elmúlás problémakörére, hogyan tükröződik ez az arcon, illetve az arcra eső tekintet érzékelésében. A szem, a látás és a nézés viszonyrendszere, a tekintet formáló jellege szintén hangsúlyosan jelenik meg a kötetben: például A zsiráf, a Nincs szeme, a Szemmel szemet, a Lampionarc, a Lepkék vagy a Földabrosz című versekben.

Az elmúlás mellett a háború rettenete és ennek kimondhatatlansága is önálló ciklust kap. A háború és a béke közötti különbségekre azzal hívja fel a figyelmet a Kifehéredett, hogy a borzalmakat a nyugalomra, a békeidőre utaló jelzőkkel ábrázolja. „A nyilas / szeme nyájas volt, mint a levendula, / kérlelhetetlenségében volt ízlés, egyet ütött / csak a lapockák közé, kérte, kövessük, hiszen / az ügy halaszthatatlan”. (53.)

A II. világ­háborús traumákra utaló verseket a lakásmaffia áldozatát megjelenítő vers (Olaj a vízen) követi, de felbukkan az utcai kéregető (Pythia) és a menekülttábor is (Varjú) egy-egy darabban. A ciklus legjobb alkotásai a bibliai hagyományból merítenek.

Általánosságban is elmondható, hogy a zsidó-keresztény szöveg­hagyomány feldolgozása adja a kötet egyik fontos pillérét. A bibliai mű­fajokra több vers is rájátszik. A Zsoltár régi hangra az Úr felé fordulás retorikai mozzanatát megtartja, elsősorban ahhoz a hagyományhoz kapcsolódik, amely lázadozó, számonkérő hangon szól az Úrhoz, a „Mi tart vissza, Uram…?” kétszer is szerepel a versben. A vers zárlata nem oldja fel a kérdező dilemmáját, hanem meghagyja a kettősséget azzal, hogy „Miért az erőtlenség maradt a kegyelmem?” (18.) Az Ararát képzetével kevésbé sikeresen játszik az Agyagszív. Mózes könyvének jól ismert sorait a házasságról: „A férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté” (Móz 2,24-25). A házasság mantrája kiváló érzékkel használja fel a vers töredezetté tételéhez, amely az ismétlések révén válik valódi mantrájává a „lesznek egy testté” kifejezésnek. Ezzel az eszközzel arra is rámutat a költő, hogy nincs egyes számú megszólalás, a megszületés és a gyermekkor sem egyedül átélt tapasztalat. A Szemem a szemeddel címében felidézi Ady Endre Őrizem a szemedet című versét, azonban e szerelem nemcsak két ember viszonya, hiszen már a második sorban szerepel Isten neve, de – úgy tűnik – mondandója megfejtetlen marad: „Közeli és nehezen érthető / az Isten, amit mond…” (8.) Ehhez az is hozzájárul, hogy Istent csupán hallja, így a látás és hallás együttes érvényesülése az, ami előrébb sorolja a szerelmest. Ezt erősíti meg néhány sorral később a bibliai fordulatra rájátszó félsor: „legyen vigasság, és lássam, hogy / az jó”. Azáltal, hogy Isten jelenléte hallás révén nem befogadható, hanem szükséges hozzá látás is, Szent Tamás hitetlenkedésének beszédhelyzetét alakítja ki a vers, Isten helyét pedig teljes mértékben átveszi a szerelmes. A Bekeríti házát Babits Mihály versét idézheti fel az olvasóban, annak ellenére, hogy G. István László a két vers címe közötti eltérést (a gazda szó hiányát) bontja ki a szövegben. A Sit tibi terra a temetési szertartás jellegzetes formuláját, részvétnyilvánítását („Legyen neki könnyű a föld.”) variálja az orosz sztyeppéken alvásra készülődő lírai én képével, aki megássa saját sírját, de ez érvényteleníti is a jókívánságot, hiszen kizárja a végső béke lehetőségét.

A kötetben az ellentét és a hiány alakzatai néha zavarbaejtő megoldásokhoz vezetnek, mint a harmadik ciklus címadó versénél (A távolodó). A Fogva tartott anyag és A távolodó ciklusok szövegei ugyanarra törekednek: a versnyelv logikáját a szélsőséges képzettársításokra építik fel. Ennek egyik példája a Nem lehet utolsó.

A vers következetesen alkalmazza az ellentéteket, és ez a megoldás felbontja azt a hagyományosan a családhoz, a gyermekkorhoz tartozó bizonyosságot, miszerint a szülő feladata, hogy védelmezze és figyelje gyermekét: „Apád többször megerőszakol, / testvér szemében követ látsz, nem / kenyeret”. (30.)

Az apához fűződő viszony erőteljesen jelenik meg a versekben, az apa-gyermek viszony két változatban is visszatér: a lírai én maga a gyermek az Apám sírjánál vagy az Álom-galopp című versekben. Mindkettő arra kérdez rá, mit lehet kezdeni az apa hiányával, legyen az a halált követő számvetés vagy egy álombéli jelenet. A ciklus nagy része viszont a másik csoporthoz tartozik: a lírai én az apa szerepét értelmezi, arra kíváncsi, vállalható-e, beteljesíthető-e ez a hivatás, vagy sem. Többször visszatérő gondolat az apaság és a férfilét közötti egyenlőségjel: „Hiányzik az erőm ahhoz, hogy férfi / legyek” (Most lehet, 71.). Ezekben a versekben is markánsan jelenik meg a biblikus hagyomány. A Búgócsigában ismétlődő „legyen”, amit a vers utolsó szava, a „Fiat” helyez a bibliai regiszterbe. A Kőedény az eucharisztia szentségét értelmezi a gyermekáldás felől; Ádám és Éva történetét a gyermekekre hagyott örökséggel kapcsolja össze Az alma íze. A versek másik motívuma a gyermekek és a szülők – elsősorban az apák – egymásra találása, mint a Lódenkabát vagy a Hogy tegyem össze című darabokban.

A versek legtöbbször az ellentét és a helyettesítés alakzataira épülnek. Ezek révén a legfontosabb kapcsolatok – a párkapcsolat, a gyermek-szülő viszony és az Istennel való kötelék –, rítusok, hagyományok mellé kerül kérdőjel, a költő néhol felfejti ezek abszurd, groteszk mozzanatait is. Azonban a különböző minőségekre felépített ellentételezés és képalkotás néha sután sikerült sorokat is eredményez, mint az Egyiptomi vallatásban: „Nevetett, / de nevetése, mint a fogzománchiány, jobban / nyomasz­tott bármi verőfénynél.” (45.) A sor végi rímektől G. István László tartózkodik, kivétel a Bujdosódal keresztrímei, amelyek a dalforma eszközeként a nincstelenséget és a menekülő végtelen egyedüllétét érzékeltetik. A vers első felében a lírai én az „Azt hittem” ismétlődő sorkezdettel mutatja meg, hogy milyen téves elképzeléseket cáfolt meg az ismeretlen környezet reakciója vándorlása során. Az utat a félrevert harang jelöli ki, ez nem változik, mindig Isten eszköze marad, amely azonban azt a kérdést is implikálja, hogy a lírai én menekül, vagy éppen fordítva, előle menekülnek. És ehhez kapcsolódóan az sem tisztázott, Isten kinek a védelmében veri félre a harangot. Ezt a dilemmát mutatja meg a vers második fele, amelynek végpontja még Isten létezését is kérdésessé teszi: „Félrevert haranggal irányít az Isten. / Elszürkülök közben. Enyém a földrész. / Nem vár soha vissza, ahonnan eljöttem, / ha van Isten, nem lát, ha nincs is, csak Ő néz.” (64.)

A test problémaköre szintén végig meghatározó a kötetben. Ez lehet emberi, de állati test is, a kettő átalakulása figyelhető meg a Lepkékben: „Először két hernyó volt a szemhéjam / helyén, mint egy alsó szemöldök, / lustán mozogtak, alig másztak / el.” (46.) A versekben az állatalakok a természethez fűződő kapcsolatot jelenítik meg, de néha emberi cselekedetekre, társadalmi helyzetekre utalnak, az emberi világgal vonnak párhuzamot, mint a Varjú vagy a Farkas bujkál című daraboknál.

A Földabrosz verseiben sok a kérdés, a töprengés, mert G. István László új szempontok alapján közelít eddigi lírai témáihoz. A kötet néhol túlságosan meghökkentő képeket alkal­maz, de összességében egy olyan vers­gyűjteménytvehet kézbe az olvasó, amely a többszöri olvasást követően is zavarba ejtő kérdéseket hagy maga után – és ez a Földabrosz legfontosabb erénye.