Az eredeti terv, mondja a szerkesztő, Gyurgyák János történész, heterogén antológia volt. A trianoni békediktátumra és annak utóéletére vonatkozó irodalmi, történelmi, politikai és publicisztikai megnyilvánulásokat kívánta, időben rendezve, nagyobb ciklusokba sorolni, a teljes magyar gondolkodási spektrumot bemutatni, ideológiai, cenzurális és személyi megfontolásokat félretéve – „úgy, ahogy az valójában volt” (Leopold von Ranke).

A tervből nagyon tágan értelmezett irodalmi antológia lett. Az írások négy „dilemma” körül csoportosulnak. Az ezekből adódó fejezetcímek a Trianonra visszatekintő Magyarországot jellemzik: „tovább vérző”, „emlékező”, „okokat és igazságot kereső”, „megoldást kereső”, „reménykedő és újra reményét vesztő”, „felejtő”.

Élve a recenzens szabadságával, az írásokat két csoportba sorolom. A nagyobbik részt (fölényeskedés vagy sértő szándék nélkül) „naiv” emlékezésnek nevezem: a fájdalom és a kétségbeesés krónikái, a közvetlenül szenvedő kortársak és szemtanúk korabeli, illetve a rákövetkező (gyakorlatilag máig tartó) időszakban született írásai. Ha a gyűjtemény nem is válik az egyetemes kultúra kincsévé (mint a Trója elestéről szóló eposz vagy a Chanson de Roland), mégis időtálló maradhat bizonyos embercsoport, egy kultúrnemzet számára, ha – és ameddig – ellenáll a szétszóratásnak.

Ezeket a szövegeket az olvasóra bízom. (A tér és idő távolibb pontjáról visszatekintő és a szépirodalomban járatlan recenzens számára a kép és a zene által felidézett rettenet súlyosabb, mint amit a szó fejezhet ki. Francis Baconre gondolok. A Három tanulmány a keresztfa tövében álló alakokról című triptichonban a kiállítási prospektusok a fúriákat, az emberi gonoszságot büntető görög isteneket, a holokauszt áldozatait, a nukleáris háború borzalmait vélik felismerni. Engedtessék meg a lenyúzott embermaradványokat a politikailag korrekt közhelyektől eltérően értelmezni. Az excentrikus dublini ír, ha nem is volt szándékában, a magyar történelem XX. századi vágóhídját, Trianont sűrítette egyetlen képsorba.) 

Az írások másik (kisebb) csoportja „reflektált”. Nem az emlékezés, hanem az elemzés áll az előtérben. Az utószó elárulja, hogy mi mindennek kellett volna még bekerülnie a gyűjtemény e részébe. Két, eredetileg tervezett fejezet elmaradt.

A Publicista Magyarország száz év „legfontosabb magyar politikusainak és publicistáinak harminc-negyven legjobb írását” tartalmazta volna, és átfogta volna „a teljes magyar politikai és ideológiai spektrumot a szélsőjobbtól a szélsőbalig”. A Megértést kereső Magyarország című fejezetben „a kérdéssel foglalkozó történészek lábjegyzetelt tanulmányai, könyvrészletei” szerepeltek volna.

A magyar értelmiség szekértábor-mentalitása és kiközösítő ösztönei miatt az eredeti terv meghiúsult. Ez a műhelytitok említésre méltó, mint mai magyar szellemi életre vonatkozó kultúrtörténeti adalék.

Jelen recenzió a második csoporthoz fűz néhány megjegyzést.

A racionalitás követelménye okokat és következményeket azonosítani, és ha lehet, megoldást keresni. Nem a kegyelet hiánya Trianon kapcsán tudományfilozófiai kérdéseket felvetni, hiszen nem a „naiv”, hanem a „reflektáló” szövegekre vonatkoznak.

„Az Osztrák–Magyar Monarchia menthetetlen volt” – így hangzik Gyurgyák János szélsőségesen pesszimista ítélete (2. kötet, 570. oldal). Ha ez így lett volna, akkor hiábavalóság lenne okokat keresni. Ennek ellenére közel két tucat lehetséges okot borít az asztalra. Ez jó lenne, ha az okot keresők bizonytalanságát kívánná szemléltetni. Kevésbé jó, ha eligazítani szeretne.

Ablonczy Bálint (1. kötet, 330–336. oldal) nem időzik egyedi okoknál, hanem ideáltípusokba csoportosítja őket: Trianon egyszerre volt következménye a „nagyhatalmi (elsősorban korabeli francia) stratégiai érdekeknek”, a „nemzetiségek irredenta törekvéseinek” és a dualista magyar politika „szűklátókörűségének”.

Egy antológiától nem várunk módszertani értekezést, de legalább a nyomait kereshetjük. Hogyan alkalmazza a történész az okság elméleti kategóriáját a gyakorlatban? Mennyire meggyőző a bizonyítás (vagy a cáfolat), hogy valamely eseménynek mi volt a kiváltó oka?

A jogszolgáltatás például (nem csak a büntető jog) az okság megállapítását szigorúbb ismérvekhez köti, mint a történelemtudomány. Az egyik (ha nem is a legfontosabb) kritérium a conditio sine qua non. Például a fentebb említett három tényezőre alkalmazva: hatott-e egyáltalán a dualista magyar politika a francia stratégiai érdekekre? Másként alakultak volna-e a francia stratégiai érdekek, ha a nemzetiségeknek vagy környező nemzetállamoknak nem lettek volna irredenta törekvései? Ha a Monarchia, korát megelőzve, XXI. századi nemzetiségpolitikát követett volna?

A kritérium köznapi formája a „mi lett volna, ha…” kérdés, ami a történészben az „alternatív” vagy „kontrafaktuális” történetírás gyanúját ébreszti. De ez nem pontos ellenvetés, mert a kritérium nem nyitott, hanem zárt kérdés: vagyis két, pontosan meghatározott esemény (tényező) összefüggésének ellenpróbája. A közvetlen nyeresége abban áll, hogy legalábbis kételyt ébreszthet a túl magabiztos konstrukciókkal szemben. Még fontosabb, hogy legalább közvetve utal arra, hogy a cselekvést célok határozzák meg. Amiket okoknak nevezünk, azok rendszerint a döntés korlátai. Hogy a történelem érthetőbb, ha nem okok, hanem döntések halmazaként értelmezzük, amelyben a tévedésnek, a hamis számításnak és a véletlennek (döntések ütközéseinek) nagyobb szerepe van, mint azt a (tendenciájában mechanikus) ok–okozat összefüggés sugallja.

Jeszenszky Géza (1. kötet, 484–492. oldal), aki szerint nemcsak Trianon, hanem az I. világháború is elkerülhető volt (ebben ellentmond a szerkesztő Gyurgyáknak), nyilvánvalóan nem osztja a conditióval szembeni fenntartásokat, és sorra veszi azokat a tényezőket, amelyek elmaradása esetén Trianon nem (vagy nem így) következett volna be. Talán ennek köszönhető, hogy Trianont nem csupán kelet-, hanem összeurópai összefüggésben értelmezi: „Franciaország 1871 óta készült revansra.” Lehetett volna a fő vesztest megbüntetni és a szövetségeseit megkímélni? Christopher Clark (az antológia egyetlen szerzőjénél sem találtam rá utalást) szerint az európai hatalmak alvajárókként botorkáltak bele a háborúba. De „nyitott szemmel” botorkáltak bele a békébe: elvetették az európai ius publicum Europaeum négy évszázados gyakorlatát, és semmibe vették a diktátum veszélyeire való figyelmeztetést, például John Maynard Keynes A békeszerződés gazdasági következményei című írását (lásd Farkas Attila: Gyilkos béke, Országút, 15. szám – a szerk.).

Megoldást keresni akkor is kell, ha az okok elemzése nem volna kielégítő. A Megoldást kereső Magyarország az antológia legterjedelmesebb fejezete – bizonyíték arra, hogy mind a megcsonkított nemzet, mind a leszakított részei, már az első pillanattól kezdve, nemcsak a múltba feledkeztek, hanem a jövőt is fürkészték. Az akkori próbálkozások a korok és politikai rendszerek adta feltevéseken, sokszor hamis elemzéseken vagy alaptalan reményeken alapultak. Ezekre nem térünk ki, mert történeti értékűek, és a szerkesztő Negyedik dilemma címmel (Utószó, 578. oldal) amúgy is összefoglalta őket. Az 1989 utáni nemzet- és (magyarság-)politikáról részletes összefoglalót és értelmezési keretet nyújt Bárdi Nándor (2. kötet, 384–405. oldal).

A mai magyar hivatalos nemzetpolitikát mint „etnicistát”, „etnocentrikust” szokás bírálni. Feltételezzük, hogy ennek megbízható elméleti alapja van, bár az antológia ezt nem tükrözi. Így egy-egy en passant elejtett megjegyzés foghegyről odavetett kormánykritikának tűnik. Találomra kiragadott példa: „Nekünk (a magyar államnak) a kisebbségi kérdés bajnokává kell válnunk” (Ablonczy, 1. kötet, 333. oldal). „Más kérdés, hogy ezt a célt az etnikailag homogén nemzetállamot ünneplő, és külpolitikai konfliktusokat előszeretettel vállaló kormányzati politika vajon mennyiben szolgálja.” A (kérdésnek álcázott) téziseket úgy értem, hogy a kormányzati politika 1. etnicista, 2. felelőtlen (külpolitikai konfliktusokat provokál) és 3. nem célravezető.

Mit tartson a nyájas olvasó, az antológia átlagfogyasztója erről a hármas csokorról? Miként ítélhetné meg, hogy megalapozott-e, csupán felületes-e, vagy éppen csak konfúziót keltő?

Hogy a kérdéshez hozzászólhasson, el kellene igazodnia a nemzet, etnikum, faj és egyéb rokon fogalmak, valamint a rájuk rakódott „izmusok” ellentmondásos szövevényében. (A politikatudomány hol megkülönbözteti, hol összekeveri, a politikai propaganda hol dicséri, hol becsmérli őket.) Más kérdés, hogy megéri-e a fáradságot. Az a megállapítás, hogy a politikai fogalmak valójában polemikus (harci) fogalmak (Carl Schmitt), sehol nem tűnik helytállóbbnak, mint ezen a területen.

A jelen összefüggésben megelégszem egy célracionális rögtönzéssel. Nemzetpolitikán Michael Hechter nyomán (Containing Nationalism, Oxford University Press, 2000), de tőle eltérően, egy politikai (állam-) nemzetnek a kultúrnemzetre irányuló politikáját értem. A nemzetpolitika megítélésében tapasztalt nézeteltérések és konfúziók talán részben annak tulajdoníthatók, hogy a két nemzetfogalmat nem különböztetjük meg elég élesen egymástól. Ebből adódik a következő (rendhagyó és ellenvetésekre számító) tételem: A politikai nemzet felfogása lehet kirekesztő, lehet inkluzív. A kultúrnemzet felfogása ettől független. Mind a kultúrnemzetnek, mind a (fenti meghatározás értelmében vett) nemzetpolitikának etnicistának kell lennie.

Példaként hoznám a következőt: ha egy csoportot (mondjuk a román kisebbséget) nem is zárunk ki az államnemzet fogalmából, a kultúrnemzet fogalmából ki kell zárni. Nem belátható és nem vállalható külpolitikai konfliktusokhoz vezetne, ha a magyar nemzetpolitika külföldi (például szerbiai) románokat is célcsoportnak tekintene, és az ő kisebbségi jogaik kéretlen bajnokának a szerepére vállalkozna.

Hogy a kormányzati nemzetpolitikának a külpolitikai konfliktusokat kerülnie, a jó szomszédsági viszonyoknak alárendelni kellene, a „mai magyarországi baloldal felfogása”, és nem tartozik a magyarságpolitikai elvi konszenzushoz; ez szerencsére némi lapozás árán kideríthető Bárdi Nándor idézett írásából (2. kötet, 386., 388., 392. oldal). (A recenzens emlékei szerint a konfliktusoktól rettegő nemzetpolitika körülbelül annyit ér, mint a hidegháború idején az enyhülési politikának alárendelt emberjogi politika: felelősségtudatnak álcázott semmittevés.)

Végül azt, hogy a kormányzati nemzetpolitika célravezető-e vagy sem, elsősorban azoknak kell megítélniük, akik „alanyi jogon részesülhetnek a törvény biztosította kedvezményekben a kultúra, a tudomány, az oktatás, a munkavállalás, az egészségügyi ellátás és az utazás területén” (Bárdi, 2. kötet, 392. oldal). Ablonczy kételye talán árnyaltan értendő, hiszen a kommunizmus bukása óta eltelt időt egészében ő sem kudarcnak, hanem nemzetpolitikai sikernek tartja (Ablonczy, 1. kötet, 335. oldal).

***

Az antológia sokrétegű emlékmű. Emlékeztet a diktátumra, és arra, hogyan emlékezünk az emlékezetre. Később majd kísérnie kell azokat, akik további megoldásokat keresnek. A jó emlékmű egyformán fontos ismérvei, hogy a válogatás tükrözi az álláspontok sokaságát, és a lezáró-értékelő utószó nem nyilvánít magánvéleményt. Az utószó gazdája ugyanis hatalmi helyzetben van. Az utolsó szó joga előjog, privilégium, ami bizalmon alapul és felelősségre kötelez. A bizalommal visszaélni olyan, mint közpénzt eltulajdonítani.

A válogatást illető követelményt a szerkesztő teljesíti. Az utószót illető követelményt nem egészen.

A nemzetpolitika egyik tisztes hagyományra visszatekintő elve a „belső megerősítés”: „A jó politika megbecsülést szerez hazánknak”, és a „kisebbségi magyaroknak is javára válik” (Utószó, 2. kötet, 584. oldal). A szerkesztő helyesli az elvet, de nem elég erős ahhoz, hogy megtartóztassa magát: „Egy autokrata, nemzetközi presztízsét elvesztő, korrupcióba süllyedő Magyarország biztos, hogy olyan nagy vonzerővel bír?”

Ez Gyurgyák János magánvéleménye. Önálló írásként, a többi (foghegyről odavetett) kormánykritikához hasonlóan, teljes joggal bekerülhetett volna a válogatásba.

De nem az Utószóba.

***

Kheopsz piramisa a nagy időre emlékeztet. Napóleon közlegénye, aki ráfirkálta a nevét, csak a maga kurta pillanatára. A kegyes homok lekoptatja.

Az antológia szövegei önmagukért beszélnek. Az utószó kisiklása nem fog rajtuk csorbát ejteni, az olvasónak talán nem is tűnik fel. Ezért mind az állam-, mind a kultúrnemzet figyelmébe ajánljuk, úgy is, mint a jelenlegi nemzetpolitika teljesítményét.