Különösen mostoha helyzetben van a magyar olvasó. Alapvető művek fordításai hiányoznak, miközben a latin nyelv ismerete soha nem látott mértékben visszaszorul. A közkézen forgó, nemzedékek szemléletét formáló világirodalmi összefoglalások gyakran tévhitekről, tájékozatlanságról tanúskodnak, és nemhogy a szépirodalom, de némelykor a szellemi élet puszta létezését is kétségbe vonják a korai középkor „hallgató” századaiban. Így Szerb Antal, aki leszögezi, hogy „650-től majdnem 800-ig a kontinens nyugati részén a kereszténység jóformán semmi szellemi életet nem él [sic!], 800-tól 1100-ig pedig igen keveset.” Babits Mihály európai irodalomtörténetének fejezetcíme is mélabús: „Gyertyácskák a homályban”. Kristó Nagy István 1993-ban megjelent világirodalom-történetében meg azt a mellbevágó kijelentést olvashatjuk, hogy Boethius és Dante között egyetlen „ma is olvasható alkotó személyiség sincs”. De az Akadémiai Kiadónál 2008-ban megjelent, Világirodalom című vaskos kézikönyv is szűkmarkúan méri a középkor csodálatos gazdagságú latin irodalmát, habár – a nemzeti nyelvű alkotások bővebb méltatása mellett – legalább a latin nyelvű egyházi és világi költészetnek szentel néhány oldalt.
Adamik Tamás vállalkozása azonban nemzetközi összehasonlításban is párját ritkítja. Művét úgy építi föl, hogy a tárgyalt szövegeket is közli, a prózai műveket bőséges szemelvényekben, a verseket pedig sokszor teljes terjedelmükben, méghozzá latin eredetiben és magyarul egyaránt. Nem pusztán rendszeres irodalomtörténetet kapunk tehát, hanem egyszersmind olyan antológiát is, mely a szakavatott válogatás révén tömérdek, fölfedezésszámba menő olvasmányt kínál. Adamik munkájának heroikus voltát talán az jellemzi legjobban, hogy a műfordítások túlnyomó részét is saját maga készítette, hiszen jórészt olyan műveket elemez, amelyek magyarul még sohasem láttak napvilágot.
A most megjelent harmadik kötet azt a korszakot tárgyalja, melyet az úgynevezett Karoling reneszánsz kulturális fölvirágzása után maguk a kortársak is hanyatlásként éltek meg. A X. századot egyenesen sötét századnak (saeculum obscurum), vasévszázadnak (saeculum ferreum) nevezték. Ám Adamik irodalomtörténete megmutatja, hogy e gyakran terméketlennek vélt korban új műfajok egész sora jelenik meg. Ekkor születik meg az első történeti eposz (Waltharius manu fortis), a verses regény (Ruodlieb), az állateposz (Ecbasis captivi), ekkor virágzik ki a szekvencia, születik újjá a latin nyelvű dráma és szatíra. A zűrzavaros idők jó néhány kivételes tehetségű íróegyéniséget termettek, akik már csak azért is számot tarthatnak a magyar olvasó érdeklődésére, mert gyakran emlegetik honfoglaló és kalandozó őseinket. E magyar vonatkozású, de korántsem mindig közismert szövegekre a szerző különösen nagy figyelmet fordít.
Hogy csak néhány példát említsünk, Notker Balbulust a szekvencia első klasszikusaként tartja számon az irodalomtörténet. Az már inkább csak a szakemberek körében ismeretes, hogy ő a szerzője annak a töredékesen ránk maradt Nagy Károly-életrajznak, mely mesés leírást ad az általa hunoknak nevezett avarok védelmi rendszeréről, a tölgy-, bükk- és fenyőfacölöpökből épített, gyöptéglákkal befödött kilenc „körgyűrűről” (De Hunnorum VIIII circulis). Érdekes párhuzam, hogy Corveyi Widukind szerint éppenséggel Nagy Károly vétette körül hatalmas fallal az avarok földjét, hogy nyugati hadjárataikat megakadályozza. Gandersheimi Hrotsvitha neve ismerősebben csenghet, hiszen a középkor talán legnagyobb, bámulatos műveltségű költőnője Seneca után kilencszáz évvel először írt latin nyelven drámákat, s egyik darabja ihlette az első magyar színjátékot, a Három körösztyén leányt. Kevésbé ismertek, de nem kevésbé sikerültek Hrotsvitha rímes hexameterekben írott történeti kiseposzai. Ezekből is ízelítőt kapunk, így olvashatunk szemelvényt az I. Ottó császár cselekedeteiről szóló Gesta Oddonisból, mely nagy teret szentel a „vad avarok” (Avares saevi), vagyis a kalandozó magyarok elleni harcoknak. Hasonló verset találunk a Carmina Buranánál korábbi, de nem csekélyebb költői értékű, úgynevezett Cambridge-i dalok (Carmina Cantabrigiensia) című gyűjteményben. A szintén Ottót magasztaló Modus Ottinc császárhimnusz fő tárgya az itt éppen pártusokként (Parthi) föltűnő magyarok ellen vívott háború. Drámai beszámolót olvashatunk Itáliában kalandozó őseinkről Liutprand prózát verssel váltogató, Megfizetés (Antapodosis) című történeti munkájában, a burgundiai Wipo életrajzi műve (Gesta Chuonradi imperatoris) pedig Konrád császár Magyarország ellen viselt háborújáról tudósít.
Ám e magyar vonatkozású művek csak színesítik azt a páratlanul változatos körképet, mely az első ezredforduló európai irodalmáról föltárul előttünk.
Liutprandnak nemcsak az említett történeti munkájával ismerkedhetünk meg, hanem olvashatjuk a konstantinápolyi követjárásról szóló, riportszerűen eleven beszámolóját is. Widukind elbeszélő művészete szemünk elé varázsolja a Lech-mezei csatát éppúgy, mint azt a drámai jelenetet, amikor az elárult és kétségbeesett szászokat egy viharvert hadastyán noszogatja hősi ellenállásra, magasba emelve a szászok sárkányos-oroszlános-sasos hadijelvényét. Reimsi Richer lebilincselő aprólékossággal írja le egy ostromgép megépítését. Fleuryi Abbo megrázó erővel beszéli el a pogány dánok fogságába esett Szent Edmund angol király mártírhalálát: „Hát így történt, hogy a nyílvesszők éles hegyétől átszúrva, remegve borzadozott, mint a durva sündisznó, vagy a tüskéktől bozontos bogáncs, szenvedésében hasonlóan Sebestyénhez, a kiváló vértanúhoz. De mivel Ingvar, ez a hóhér, úgy látta, hogy a lándzsások nem szándéka szerint teljesítették parancsát, megparancsolja a liktornak, hogy tüstént csapja le fejét annak, aki folytonosan csak Krisztushoz könyörgött.” A Ruodlieb című lovagi eposzból nyomon követhetjük a főhős és a hozzá kéretlen útitársként csatlakozó, rejtélyes vörös hajú férfi krimiszerű történetét. A Cambridge-i dalokból olvashatjuk A hótól lett gyermek balladáját, s a korabeli líra olyan gyöngyszemeit, mint A nő tavaszi sóhajai, vagy a szapphói strófákban íródott Nyári dal, melynek csak egyetlen versszakát idézzük, Adamik Tamás ihletett fordításában: „Itt a bús gerlék, a fenyőmadár ott / sírdogál; buzgón a rigó s vidáman / énekel; nem hallgat a kis veréb sem: / csirreg a szilfán.” A korszak egyik legizgalmasabb íróegyénisége, a regényes életű Veronai Ratherius pedig Őrültség (Phrenesis) című önéletrajzi művében féktelen indulattal ostorozza korának elfajult állapotait: „Nem másképp ront belső ütközetekbe e népség, / Elfordulva az Istentől, harcol kutyaszájjal, / Mardosván egymást, jogtiprást vonva fejükre, / Isteni jogköröket kisajátítván törekednek, / Isten gondját elbitorolni, de ostoba szívvel…” A példákat még szaporíthatnánk; remekművek egész sorát ismerhetjük meg, melyek ma is lebilincselik az olvasót.
S ezek közül két nagyszerű alkotás immár magyar földön keletkezett: Szent Gellért Elmélkedése (Deliberatio) és Szent István Intelmei (Libellus de institutione morum). Természetes, hogy a szerző e műveknek kitüntetett figyelmet szentel: az Intelmeket harminchárom, az Elmélkedést huszonhét oldalas fejezetben tárgyalja. Igen alapos áttekintést ad a kutatástörténetről, behatóan foglalkozik a két mű keletkezésével, szerkezetével, forrásaival. Az Intelmek szövegét öt Karoling-kori királytükörrel veti egybe, tüzetes összehasonlító lexikai vizsgálatokat végezve, s éppen e párhuzamok elemzésével érvel a mű önállósága mellett, majd fejezetről fejezetre haladva értékes nyelvi, tárgyi, történeti megjegyzéseket fűz a szövegekhez.
Elmondhatjuk tehát, Adamik Tamás bravúrosan oldotta meg azt a csöppet sem könnyű föladatot, hogy könyve igen széles körben fölhasználható legyen. Haszonnal forgathatják a szakemberek, alapos és megbízható bevezetést nyújt a korszak irodalmában tudományos igénnyel elmélyülni kívánók számára, kiválóan alkalmas egyetemi tankönyvnek, de a középkor iránt érdeklődő irodalomkedvelőknek is szinte letehetetlen olvasmány.
Fejezetről fejezetre minden fontos filológiai problémát érintő betekintést kapunk az egyes írók és műveik kutatástörténetébe, a szöveghagyomány és a szövegkritika vitás pontjaiba. Ám még e szigorúan filológiai kérdésekről is olyan világos és érdekfeszítő stílusban szól, mely magával ragadja az olvasót. Idézzünk itt egyetlen részletet a Ruodlieb kéziratának fölfedezéséről: „Amikor 1803-ban sok német kolostor könyvtárát államosították, kézirataikat és ősnyomtatványaikat pedig állami könyvtárakba szállították, B. G. Docen, Münchenben a Bajor Királyi Könyvtárból, kódexek fatábláira ragasztott pergamenleveleket fedezett fel, amelyekre a Ruodlieb fennmaradt részei voltak írva. Ezek a kódexek Tegnersee régi monostorából származtak, amely Münchentől délkeletre, mintegy ötven kilométerre fekszik. Gondosan lefejtette a lapokat, amelyek igen rossz állapotban voltak, így különféle sérülések nehezítették a szöveg kiolvasását: lyukak, szakadások, olykor vertikális irányban félbevágott levelek.” Sodró lendületűek a történeti és életrajzi részek, s ezekben, adatgazdagságuk és tömörségük mellett, sokszor megcsillan a szerző finom humora is, így Ratherius életének bemutatásában: „A pápa annyira megkedvelte a szavakész, szellemes Ratheriust, hogy levelet írt Hugo királyhoz, amelyben azt kérte: nevezze ki pártfogoltját Verona püspökévé. A király másnak szánta ugyan a püspökséget, de tanácsadói azt mondták neki, nyugodtan Ratheriusnak adhatja a püspökséget, hiszen beteg, hamarosan úgyis meg fog halni. Így lett 931-ben Ratherius Verona püspöke. Egészsége visszatért, a király dühöngött, viszonyuk megromlott. Amikor pedig a Hugó-ellenes veronai nemesek hívására 934-ben Arnold bajor herceg Itáliára tört, Ratherius támogatni látszott őket.
A hadjárat azonban balul ütött ki: a bajorok néhány hétre elfoglalták a várost, de a király legyőzte őket, s így kénytelenek voltak visszavonulni az Alpokon keresztül, Ratheriust pedig börtönbe vetették Paviában.”
A középkor és a kora újkor szinte áttekinthetetlen terjedelmű, de mára feledésbe merült latin irodalmát joggal szokták az európai műveltség Atlantiszaként emlegetni. Adamik Tamás műve varázslatos útikalauz ehhez az elsüllyedt világrészhez. S manapság, amikor Európa éppen ezt a közös, latin és keresztény múltat látszik megtagadni, időszerűbb könyvet el sem lehet képzelni. Türelmetlenül várjuk a negyedik kötetet.
