(Vivaldi: The Four Seasons & concertos for bassoon and violin „in tromba marina”, Avie Records, 2015)

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire átformálta zenei értékrendünket a hang-, később a képrögzítés technológiája. Ha az egykor volt legendák játékáról csak kósza mendemondák, jobb esetben átszellemült kortársi beszámolók értesítenek, egy letűnt aranykor tökéletességét sugallva, az elmúlt száz esztendő előadói teljesítménye többé-kevésbé jól dokumentált, visszakereshető.

Ami jó, másrészt legalább annyira megtévesztő. Hogy ne menjünk messzire: nagy hatású előadók olvasata kanonikussá vált egész muzsikus és zenehallgató nemzedékek számára. Joggal vagy alaptalanul? E kérdésben lehetetlenség volna igazságot tenni.

Mit tehetne a rögzített zene világában helyét kereső művész? Két lehetőség nyílik előtte. Vagy marketinges hátszéllel támogatva sutba dobja a hallgatói elvárásokat és tabudöntögető értelmezésekkel áll elő, vagy igyekszik olyan szerzeményeket felvonultatni, amelyekhez elenyésző előadói tradíció és kevesebb hallgatói elvárás tapad. A jelenség ismét csak kétélű: reflektorfénybe állíthat igaztalanul elfeledett zenei kincseket, de másodvonalbeli szerzőket is kiváltságos helyzetbe hozhat, egész lemezeket szentelve az úgynevezett méltán elfeledett komponisták műveinek.

Hogy az alaprepertoárba tartozó szerzemények valamelyikét merész és eredeti megközelítésben piacra merné dobni valaki, marketinges bűvészkedés és médiafelhajtás nélkül – ez alighanem a legritkább eset, amellyel a fölvételek világában manapság találkozhatunk. Bátorság kell hozzá – és megkérdőjelezhetetlen zenei minőség.

Adrian Chandler és együttese, a La Serenissima jó évtizede hívta föl magára a figyelmemet. Mint sokan mások, ők is feledésbe merült zeneszerzők ritkaságaival igyekeztek kiérdemelni az érdeklődést. Csakhogy már akkor hallani lehetett, hogy az angol régi zenészek játéka – áramlatoktól és trendektől függetlenül – színtiszta muzsika.

Márpedig a barokk zene piacán nem túl könnyű újszerű megoldásokkal előrukkolni. A hőskori fölvételek – ha egyáltalán érdeklődésre méltatták az aranykor ikonikus művészegyéniségei a barokk repertoárt – leginkább retorikus, esetenként kellemkedő pózt öltöttek, ha a XVIII. század első felének szerzeményei kerültek terítékre. A normát alighanem a Bach grandiózus harmonikus architektúrái keltette hódolat határozta meg, és ez alaposan rányomta bélyegét a teljes barokk zenei világ értelmezésére, egészen Karl Richter megjelenéséig. Csakhogy a folytatás is túlzóra sikeredett, a hatás-ellenhatás séma szerint. A pipiskedő, patetikus barokk előadások korát a visszafogottságra  való törekvés követte, aminek következtében egyes specialisták már nem is a zenét szólaltatták meg, csupán a kottát, valami végletesen és egyoldalúan értelmezett „beszédszerűség” szellemében.

Aki manapság veszi munka alá a barokk irodalmát, nyilvánvalóan tudatában van mindkét értelmezés erényeinek, ahogyan korlátainak is. A tézis és az antitézis évtizedei után elérkezett volna a szintézis ideje?

A Chandler-féle interpretációk hallatán az a jóleső érzés tölthet el bennünket, hogy ez így van. A La Serenissima nem áll ezzel egyedül: se szeri, se száma a barokk zenét tudományos alapossággal, ugyanakkor mesteri hangszeres tudással és briliáns stílusérzékkel megközelítő szólistáknak és együtteseknek. A mérce tehát magas. Chandleréknek sikerül a legnagyobb bravúr: úgy közelítenek az ezerszer hallott Négy évszakhoz, mintha a concertofüzér épp csak pár perce került volna ki a velencei Rőt Pap pennája alól. Játékukat tekintélytisztelet vagy a mindenáron való eredetieskedés nem terheli. Chandler tökéletes érzékkel és korismerettel egyensúlyoz a szólista és a koncertmester kettős pozíciójában: csak annyiban és olyan mértékben lépve az együttes elé, amennyire a szólószakaszok ezt indokolttá teszik. Alighanem ennek köszönhető, hogy zenésztársai nemcsak kíséretet szolgáltatnak, hanem teljes erőbedobással és szólisztikus virtuozitással, ugyanakkor szívbéli örömmel muzsikálnak – ami nagyon fontos tényező a zeneiség szempontjából. Az eredmény egy ropogós Vivaldi-lemez combos basszussal és zengő középregiszterekkel, ami így, együtt döbbenetesen új fénybe állítja a concertók akusztikus szövetét, ráadásul remekül kiemeli a Vivaldi által citált rusztikus utalásokat a kor félig paraszti, félig polgári zenés mulatságaira. Ne feledjük: Vivaldi zenei zsánerképeket kívánt nyújtani a sorozatban! Á la Brueghel.

Chandlerék előadása e tekintetben is telitalálat, illúziókeltő tekerő-, duda-, mi több: fakutyahanghatásokkal. A lemezt további négy Vivaldi-concerto teszi még élvezetesebbé: kettő fagottra, kettő pedig a barokk hangszerépítészeti invenció egyik bizarr leleményére, tromba marinára írott szólókkal. Ez utóbbi, magyarul tengeri trombitának nevezhető alkalmatosság az ínyenc barokk zenei mesterkonyha egzotikumainak egyike: jókora egyhúros eszköz, amelynek hangja leginkább az üvegharmonikáéhoz fogható. E zenei öszvérlény megszólaltatása nem csupán Adrian Chandler bravúros ügyességét dicséri, de hozzáférhetővé teszi a hallgató számára az eredeti partitúrában szándékolt hangzást, ami tovább gazdagíthatja a barokk akusztikus gazdagságáról alkotott fogalmainkat. A Peter Whelan – és a jelző ezúttal szó szerint is vehető – lélegzetelállító szólóival elhangzó két fagottverseny ugyancsak az életet habzsolásig élvező barokk lelkület élvezetes bizonysága, a virtuozitásukban is a játék örömét érzékeltető allegrókkal, valamint behízelgő és káprázatosan tónusgazdag lassú tételekkel. A La Serenissima ismét remekelt: játékukban a muzeális szerzemények vérbő és olykor duhaj kavalkáddá elevenednek. Mintha egy pompás mennyezeti freskó forgataga leereszkedne a földi terekbe, és magával ragadna a festett káprázatok közé.