Ha az ember legyőzi a Conchita Wurst-borító láttán ébredt döbbenetét, Cecilia Bartoli és az Il Giardino Armonico új lemezével érdemes közelebbi ismeretséget kötni.
Bármily hihetetlen: idestova húsz esztendeje annak, hogy a világklasszis koloratúr mezzoszoprán és a zamatos szertelenségekre is hajlamos régi zenei együttes a mostanival azonos fölállásban előrukkoltak Vivaldi-albumukkal, amely valósággal fölforgatta a komolyzenei piacot. Ha nem volna fogalomzavar, azt mondhatnók: a Rőt Papnak is nevezett barokk mester valóságos reneszánszát indítva el.
Bartoli azóta tucatnyi hasonló barokk árialemezt készített, többnyire a karácsonyi vásárhoz időzítve a megjelenést, de a nagy fölfedezés szenzációját egyik sem homályosította el. Talán nem túlzás azt állítani: utol sem érte egyik sem. Kivételes adottságú művészről van szó, akit technikai tudása a követhetetlenül nyakatekert barokk díszítések, preciőz hangindák és ornamensek, a már-már delejes hangszerpentinek mesterévé avat, másfelől azonban Bartoli művésznő legnagyobb hendikepje mégiscsak maga a műfaj, amelyben remekel. Ugyanis a barokk agyonbálványozott énekes sztárjainak káprázatos technikája, következésképp egész zenei világuk híjával volt egy sor olyan erénynek, amelyekre a Mozart utáni, kiváltképp pedig a romantikus és verista opera igényt tart: az egyénítés, a sorsformálás, a személyes hitelesség kincseinek. Mindez nem értékítélet, csupán zenetörténeti tény: a barokk mesterek elsődleges célkitűzése a lenyűgözés és a kápráztatás volt, és e parókásra-kézelősre stilizált zenéből senki sem hiányolta az egyéni ízeket.
Minden bizonnyal ebből ered, hogy aki csak egyet is hallott a Bartoli-lemezek közül, az jószerivel mindent hallott: a húszéves Vivaldi-album varázslatát mind a mai napig nem sikerült megismételni, bárminő rafinériákkal igyekezett is a menedzsment újrázni a diadalt. Másodvonalbeli komponisták méltán elfeledett operáinak részleteiről fújták le a port, föltámasztották Rossini tragikus véget ért énekesnőjét, Maria Malibrant, nyomába eredtek Nagy Katalin cárnő kedvenc díváinak, máskor egy rejtélyes életű klerikus-diplomata-komponista szerzeményeit vagy épp a pápai operatilalom alá vont Itália titkos kottáit lapozták föl – a lelkes hallgató mégis bizonyos csalódottsággal helyezte el gyűjteményében a káprázatos kivitelű albumokat.
A most megjelent lemez ezért is kellemes meglepetés. És a legkevésbé sem agyafúrt marketinggel összehozott koncepciója miatt: az egyik utóbbi Eurovíziós Dalfesztiválon próbált behajózni barokk rakományával a médiavilág tereibe. Alig hiszem, hogy a hímnős osztrák celeb rajongói most megrohamozzák a klasszikus zene fórumait, hogy ezentúl ismeretlen, XVIII. századi komponisták koloratúráriáira lazuljanak. A dizájn még csak nem is amiatt visszataszító, mert a különben is meglehetősen rusztikus alkatú Bartoli művésznőből olyan transznemű szőrmókot varázsol, amihez foghatókat boldogabb időkben utazó panoptikumokban – nota bene: wurstlikban – mutogattak. Megítélésem szerint e bizarr reklámfogás éppen azok emlékét sérti meg, akiknek munkásságát a kiadvány felidézi.
Jelesül a castratókét. Ezek a megnyomorított énekesek ugyanis képzett, kivételes technikájú énekművészek voltak. A XVIII. század legnevesebb énekeseiről van szó, a kor valódi csillagairól, akik akaratukon kívül nagy árat fizettek azért, hogy később busás honoráriumokat zsebelhessenek be. Mint az köztudomású: a tehetségesnek ítélt énekesfiúk némelyikét műtéti úton tették castratóvá. Az eredmény egy külső jegyeiben férfias megjelenésű, hangjának színében és hajlékonyságában viszont gyermeki tisztaságú énekes lett. Már ha a kiszemelt áldozat az idők folyamán beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Hisz a műtét önmagában nem volt elég ahhoz, hogy valaki a lélegzetelállítóan kacifántos barokk áriák ünnepelt énekese lehessen. Kitartó tanulás és tökéletes technika nélkül a castratónak szánt egykori énekesfiú egyszerre sirathatta füstbe ment karrierjét és családi életét.
/Jacopo Amigoni: Il cantante farinelli con amici kb.1750-52/
A korabeli följegyzések szerint a befutott castratók hangja egyenesen transzba ejtette az operalátogató hölgyeket. Mi több: a pápai énekkar sem nélkülözhette szolgálataikat, hiszen a korabeli fölfogás szerint a castratók éteri hangja egyenesen az angyali szférák érintetlen tisztaságát idézte. Ám, mint a föntebbiekből kitetszik: a XVIII. század nem adta olcsón a népszerűséget. Bármilyen különös mindez mai szemmel, a jelenség voltaképpen a barokk zenés színpad esztétikumában gyökerezik. Ugyanis a barokk opera nem ismerte a romantika óta használatos zenei folyamatot, amely szinte a sors sodra szerint söpör végig az opera folyamán, és átélhetővé teszi a hús-vér szereplők végzetét. A barokk színpad a recitativókra bízta a történet elbeszélését, az áriák pedig az egyes alakok lelkiállapotának stilizált megszólaltatását szolgálták. A szereplők áriáiban nemigen találjuk nyomát jellemfejlődésnek: egy-egy lelkiállapot illusztrációit adják. Nem véletlen, hogy a korabeli gyakorlatban az áriák különösebb gond nélkül átültethetőek voltak egy-egy operából egy másik szerzeménybe, ha az énekes kedve úgy tartotta. Nincs olyan barokk ária, amelyet ne jellemezne bizonyos túlcizellált, allegorikus, az érzületeket a valóság fölébe emelő törekvés. Ebbe a stilizált világba pedig nagyon is illett az az énekes, aki alkatánál, hangbeli karakterénél fogva is kívül állt a hétköznapi valóságon, és mintegy elvont eszméket testesített meg. Bartoli – aki néhány évvel ezelőtti Casta Divája után igen bölcsen felhagyott azzal, hogy számára kevéssé testhezálló kalandokba bocsátkozzék – eszményi barokk énekes. Nem csupán technikája kikezdhetetlen. Kivételes érzékkel és tudatossággal bánik mindama érzelmi és kifejezésbeli tónusokkal, amelyeket a barokk esztétikája az affektus-elmélet esszenciájának tartott: ha kell, megejtően panaszos, máskor diadalmas, sejtelmes, harcias vagy vádló, aszerint, amit a megzenésített szöveg követel. Hangja akár egy elképesztő rafinériákkal berendezett barokk orgona, lélegzetelállító regiszterváltozatokkal és -kombinációkkal. Új lemezén ráadásul olyan elfeledett komponisták bukkannak föl, mint Riccardo Broschi, Geminiano Giacomelli – a legismertebb kétségkívül a gyermek Mozart tündöklését Simeonként megjövendölő Johann Adolph Hasse. Caldara és Porpora ismét bizonyíthatja, hogy a zenetörténet némileg méltatlanul bánt velük. Az ínyenc válogatás rávilágít a kor burjánzó zenei gazdagságára: még a kisebb mesterek tolla is olyan pazar műveket termett, amelyek méltók az összehasonlításra a kor nagyjainak szerzeményeivel. És remek érzékkel elkerül egy csapdát: meg sem próbálkozik valamiféle elképzelt castrato-tónus imitálásával, kellemetlen falzettban. Mezzoszopránja messzemenőkig érett.
„Egy az Isten – és egy Farinelli!” – idézi a kísérőkönyvecske a korabeli szállóigét. Az elmúlt húsz esztendőben számosan igyekeztek megkaparintani egy-egy levélkét Bartoli művésznő babérkoszorújából. Szopránok, kontratenorok, baritonok készítettek Vivaldi-lemezeket, egy kiadó pedig sorozatban jelentette meg a kéziratban még föllelhető operákat. A diadalt azonban lehetetlen volt elorozni. Dívák vannak számosan – Cecilia Bartoli azonban még mindig egyedülálló.
