/A filmkritikában tartalomismertetés olvasható./

Adolf Hitler a hatalomra jutása után szinte azonnal megjelent a filmvásznon, és szuggesztív hatást gyakorolt a nézőkre. De amíg élt, csak egyetlen játékfilmben „szerepelt”. Igaz, ez máig emlékezetes, Charlie Chaplin A diktátor című, 1940-ben készült, zseniális mozija. Utóbb azonban Chaplin maga is úgy nyilatkozott, hogy ha tudott volna a haláltáborokról, nem készít vígjátékot a Führerről. Hitler alakja a háború után megtestesítette mindazt a borzalmat, amit rászabadított Európára. Összetettebb alakként először 2004-ben tűnt fel Oliver Hirschbiegel A bukás című játékfilmjében. Az öngyilkosság előtt álló, emberi ronccsá vált Führert Bruno Ganz alakítja. De ennek a nagy visszhangot kiváltó mozinak az alkotói sem próbáltak meg választ adni arra a kérdésre: mi volt a náci vezér démoni vonzerejének titka? Hogyan volt képes magával ragadni, és egészen az elkerülhetetlen katasztrófáig megbűvölni a nyolcvan milliós népet, annak ellenére, hogy a józanul gondolkodók már jóval előbb felismerték, hogy a nácik útja a pusztulásba vezet?

Erre a rendkívül bonyolult és sok szempontból még ma is kényes kérdésre próbál választ adni egy különleges komédia, a Jojo Nyuszi című amerikai filmvígjáték. Rendezője, aki magát Hitlert alakítja, újzélandi. Maori apa és orosz zsidó anya gyermeke: Taika Waititi. A filmet több Oscar-díjra is jelölték, igaz, egyiket sem kapta meg.

Fenntartásaim voltak a filmmel kapcsolatban, de Jojo Nyuszinak végül sikerült meggyőznie. A film hőse Johannes Betzler (Roman Griffin Davis), egy tizenkét éves kisfiú, aki lelkes tagja a Hitlerjugendnek, bálványozza a Führert, mi több, ő a képzeletbeli tanácsadója és bizalmasa is. „Érzelmi alapon” azonosul a vezérrel, mert tartozni akar valahova, és a náci ifjúsági szervezetben talál társaságra, hasonló korú, ugyanígy gondolkodó gyerekekre. Az őt körülvevő közeg vonzása olyan erős, hogy azt az édesanyja, Rosie (Scarlett Johansson) sem képes ellensúlyozni. Pedig ő a kevés tisztán látó német egyike, de nem tudja, és nem is akarja a nézeteit megosztani a kisfiával, akinek ez túlságosan nagy teher lenne. Persze az anya szereti a fiát, és úgy érzi, a szervezet biztonságot nyújt a számára. Az úttörőmozgalomból, a 60-as évekből ismerős a szituáció, bár a vörös nyakkendő viselése számomra csak üres gesztus volt, a szüleim is csak annak tekintették, semmi többnek.

De Johannes Betzler 1944-ben sokkal nehezebb helyzetben van, mint én egykor: az ifjúsági szervezet vonzó burka mögött gyilkos ideológia, a politikai antiszemitizmus húzódik meg, és közben dúl a világháború, ami minden, a hazáját szerető némettől egyre több áldozatot követel. A „náci”, mindvégig egyenruhát viselő kisfiú igyekszik ellenállni a nevelőinek, akik igyekeznek elfogadtatni vele a kegyetlenséget. A nyári táborban felszólítják, hogy tekerje ki egy nyúl nyakát, és mivel erre nem hajlandó, a Jojo nyuszi gúnynevet adják neki.

Ez már az ellenállás öntudatlan gesztusa: Johannes védelmébe veszi az állatot a képzeletében élő Hitlerrel szemben is, de még nem szakít vele. Hatására elhatározza, hogy illusztrált könyvet készít a „belső ellenség”, a zsidóság ördögi természetéről. A nemzetiszocializmusban az antiszemitizmus nem afféle „ideológiai fűszer”, hanem centrális elem volt. Hitler főképp ezzel kötötte magához a korabeli német társadalom alacsonyabb státusú, primitíven gondolkodó rétegeit, a „proletariátust” (ha nem is kizárólag csak azt). Sikerült vele az utolsó pillanatig fenntartania a félelmet és a szorongást a zsidóktól, akiket a náci Németország háborús ellenségeivel is azonosított, így a „külső” és a „belső” ellenséget összekapcsolta és démonizálta, amivel hiszterizálta a német társadalmat. (Jellemző, már csak az összehasonlítás miatt is, hogy a kommunista ideológia kevésbé volt képes tartós ellenségképet alkotni, ezért hamar elvesztette befolyását a munkásosztály felett, amelynek nevében a párt formálisan a hatalmat gyakorolta. Arról nem is beszélve, hogy miféle képtelen, de hatásaiban még ma is érzékelhető ideológiai mixtúra volt a „proletár antifasizmus”, amelynek nevében Sztálin harcolt a volt szövetségesével, Hitlerrel.)

Johannes Betzler, miközben a képzeletbeli Hitler bíztatására ördögszarvval és patával ábrázolja füzetében a zsidókat, szembetalálja magát a házukban rejtőzködő zsidó lánnyal, Elzával. Őt az anyja rejtegeti, tisztázatlan körülmények között meghalt nővére papírjaival. Ekkor Johannes úgy dönt, hogy nem jelenti fel a lányt, hanem barátkozik vele, sőt, segíti. A lány pedig, aki ötleteket ad a zsidók ördögi természetének illusztrálásához, maga is rajzol a füzetbe, a szemébe mondja: „Jojo, te nem vagy náci.” Ekkor „rúgja ki” a bizalmasát, Hitlert. Közben azonban közeleg a végzet, amely először az édesanyjára, Rosie-ra sújt le. Ő ugyanis tényleg ellenálló, aki próbál is valamit tenni a nácik ellen, röplapokat ír és terjeszt. De a Gestapo leleplezi az asszonyt, majd az utolsó hetekben, amikor az amerikaiak már közel járnak a lebombázott, majd rommá lőtt városukhoz, másokkal együtt nyilvánosan felakasztják. Átkutatják a házukat, de ekkor Jojo nyuszinak sikerül megvédenie Elsát, akivel megérik a felszabadulást is.

Jó és elgondolkodtató film, még akkor is, ha egyes motívumok történelmi hitelessége vitatható. Arról szól, hogy a totalitárius rendszerekben, még leghatékonyabban és legagresszívebben is, volt, lehetett egy népes, jelentős társadalmi csoport, amelynek tagjai lélekben igyekeztek ellenállni a démoni kísértéseknek, s megőrizni, akárcsak ösztönösen, a lelki tisztánlátásukat, emberi tisztességüket. Nem ők alkották a többséget, de mégis voltak annyian, hogy példájuk a jövőbe mutatott.