Bodor történetei mindig rejtélyesek, ám ahhoz elég tragikusak, hogy a titkok ne lepjék meg teljesen az olvasót. Tragikuma viszont feloldódni látszik valami reménytelen humor könnyedségében. Végső soron a halál nem iszonyú, csak kellemetlen esemény ebben az alkotói világban.
A bodori próza eszközei jól nyomon követhetők a Sehol című kötetben is: a halál (és semmiképp sem az elmúlás, akkor már sokkal inkább a megdöglés) dramaturgiai elem. A pontos és tévedhetetlennek tűnő tényszerűség. Megjelennek a senki földjén tengődő marginális figurák is, akiknek belső életéről (érzések, gondolatok, emlékek és vágyak) meglehetősen keveset, szinte semmit sem tudunk meg. Ehhez járul ráadásul az az érzés, hogy szinte bármi megtörténhet.
A közelmúltban egy erdélyi íróval folytatott beszélgetésem adott kulcsot a könyv novelláihoz: az illető kisregényében olyan társadalmat igyekezett ábrázolni, amiben a szeretet princípiuma hiányzik. Hogy ez mennyire saját döntése, mennyire irodalmi inspiráció eredménye, nem tudom. De Bodornál is mintha ezt a törekvést látnám: a társadalom szeretet hiányában Sehollá lesz. Belépünk Móricz Zsigmond Árvácskájának sáros, rögös peremvidékére, ahol nincs kegyelem, a szeretet valami elérhetetlen és érthetetlen, de mindenképpen jelen-nem-lévő dolog. Viszont ahol a halál mindennapi vendég. A kiszolgáltatottság és a hiány jellemzi a szereplőit, e csonka világ félembereit. Mert többnyire mintha valami hiányozna az egyes szereplőkből.
Érzelmek előfordulnak, de mintha a szeretet boldogabb tájakra költözött volna. Hiánya azután tényszerű világot hoz létre: a Sehol című novella hőse, Paraszkíva meghalt, hát hívjunk halottkémet, ássunk neki gödröt, takarjuk be, takarjuk ki, vigyük be, hozzuk ki. Szemléljük meg elhullott szőrét, tegyük félre ruháit, szerezzünk helyette új asszonyt. Személye már csak tárgy, holt test, nincs mit gyászolni rajta. Nincs örök Mozgató, és nincs túlvilág, hiszen ha volna, akkor volna mit sajnálni, volna kitől búcsúzni. De nincs anyagon kívüli létezés, így Paraszkíva is egyszerűen semmivé lett. Ahogy a szintén címadó szereplő, Hekk is élettelen semmivé, majd hamuvá válik halálában. Csak Helga, a mészkőégető kollektíva női tagja meg ne érezze égő testének a bűzét érzékeny szaglásával – még érzelmeket váltana ki belőle. Ha pedig csak anyag marad, akkor nincs elmúlás, csak megdöglés, nincs helye a gyásznak, sajnálatnak, búcsúnak, érzelmeknek. Hogy sírhatnánk is? Elfacsarodhatna a szívünk egy emlékre, mozzanatra? Ez lehetetlenség. Ez itt a Sehol, megtörténhet bármi, véget érhet akár a világ is, de érzelegni senki sem fog.
A Sehol kegyelmet nélkülöző írói világa mellett is játékos mű. Egyrészt a különféle elbeszélők nézőpontjából folytatott bravúros mesélés szórakoztató (és talán nem járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, nem mellékesen a szerző számára is az). Másrészt a játék része az a sajátos humor, amely nagyon finoman és árnyaltan, több szinten jelenik meg a kötet írásaiban. Nehezen kimutatható, hogyan csempészi a sorok közé Bodor, mert kifejezetten vicces részeket alig-alig ismerhet fel az olvasó. Mégis áthatja az egész művet valami finom kedélyesség, egyfajta cinikus jókedv. A mormotakutató beszélgetése Spinát Jolival, de az iszkoló mormoták képe is derültséget okoz A Matterhorn mormotáiban. Paraszkíva holttestén a halottkém ironizál. Hekk zsinóron ráncigált szerencsétlen mókusa (vagy akármije), és a szándék, hogy mindenáron megegye az összefagyott, kizsigereletlen állatot minden groteszksége mellett is megmosolyogtató.
A Leordina című írás egyre a szereplőin gúnyolódik. De még azt is humorosnak érezhetjük, amikor mindenáron (és egyértelműen parodisztikus célzattal) az elbeszélő azt akarja bebeszélni, hogy a Leordina helységnév baljós jelentésű. Valójában e helységnevet csak akkor lengi körül a „balsejtelem fátyla”, ha ezt az olvasó elhiszi. A Miluban a két szakács párbeszéde telis-tele gúnyolódó, provokatív ugratással, de a tragédia is kérdőjeles: egy hajnyírás lenne a végzet sújtó bárdja? A kecskéi után hálóingben rohangáló Rebi asszonyság elképzelt alakja pedig szinte vígjátéki. (Talán leginkább az Indul a bakterház képkockáit idézi, amint a „nyanya” éjszaka pongyolában beszélget a tyúkokkal.)
A kötet számomra legjelentősebb novellája a Milu, talán azért, mert itt a mágikus realizmus teljes fegyvertárával jelenik meg. A Sámson-parafrázis egyben paródiája is a bibliai történetnek. Persze az eredeti sztori csak nyomokban jelenik meg, az utalások előhozzák, de „nem írják meg a novellát az író helyett”. Mindenestre itt is a rabságba vetett hős kerül a középpontba, csak az ellenséges társak szemszögéből (és velük rokonszenvezve) látjuk az események folyását. Az elbeszélésben a létező határain, az anyagon túl mozdul meg valami. A címadó szereplőt varázslatos képessége azonban nem menti meg, hanem éppen pusztulását idézi elő. És befejezésül a talány: vajon vér csepegett-e hajából vagy csakugyan vörös gyöngyök potyogtak ki belőle? Mindkét megoldás irreális, mágikus megoldás. Milunak pusztulnia kell, de nem erkölcsi parancsra, hanem mert mindennek pusztulnia kell a Sehol törvényei szerint.
A végpusztulás ott kísért a befejező novellában bekövetkező atomvillanásban is. De a társadalom megsemmisülése kevésbé iszonyatos, mint a szeretett lény elveszítése. Persze az író ekkor sem kegyelmez: az idős házaspárnak nem adatik meg az összeölelkező elmúlás (és itt talán végre nem megdöglés) lehetősége. Tessék csak kétségbeesve, bár az utolsó pillanatig reménykedve elégni!
Mormoták iszkolnak odúik felé, kicsit világosabb hátsó felük csillag alakú nyílásából a rémület barna darabkáit potyogtatják – olvassuk a könyv elején. Valóban, felkélhet talán a késztetés kereket oldani napsütötte tájak felé a Sehol világából. A peremvidéken pusztuló valakik-senkik világából. De ne dőljünk be neki: a halál nem iszonyú, csak kellemetlen. És valahogy még ez is túlélhető.
