Pusztai Virág televíziós műsorszerkesztőként az újmédia jelenségeivel, grafikusként az állóképek esztétikai kérdéseivel és hatásmechanizmusaival, rajz szakos tanárként, valamint a vizuális kultúra műfajainak egyetemi oktatójaként képelmélettel, illetőleg a kép pedagógiai folyamatokban betöltött szerepével foglalkozik. Alighanem a szerző személyéhez köthető szakmai sokszínűség az oka, hogy A képekből összerakott ember című monográfia a teória és a praxis ritkán megtapasztalható szintézisét valósítja meg.

A kötetet a holisztikusság jellemzi diszciplináris értelemben is: olyan területek és irányzatok kurrens kérdésfelvetéseire reflektál, mint a művészettörténet, a képtudomány és -elmélet, a vizuális kultúrakutatás, a médiatudomány, a képfilozófia stb. (Lásd például azokat a kérdéseket, hogy miként változik az ember és a kép viszonya és ennek reflektáltsága, mi jellemzi a mediatizált technikai képek identitásra gyakorolt hatását, és mindez milyen teoretikus problémákat vet fel.) Kiemelve a felsorolásból a legutóbbi területet – lévén, hogy a kötet a problémafelvetésekhez elsősorban képfilozófiai szövegkörnyezetet teremt –, érdemes arra utalni, hogy a régi-új diszciplína, a filozófiai imagisztika ma újrapozícionálja a különböző képi formák, metaforák és mitologémák filozófiai gondolkodásban játszott szerepének kérdését, fogalmi-filozófiai kontextusokba helyezi a képzőművészet maior és minor alkotásait. Ennek hátterében pedig köztudottan az a tény áll, hogy a képek különböző mediatikus változatai egyre inkább betöltik azt az anatomo-fiziológiai adottságainknak megfelelő szerepet, amely elősegíti a kommunikációs folyamataink felgyorsulását. Különösen igaz ez az újmédia jelenségeinek vonatkozásában, ezért Pusztai Virág A képekből összerakott ember című kötetének témaválasztása kétségtelenül időszerű. A tárgyalt részterületek – a vizuális inflálódásra, a képek és a szabadság-élvezet-tapasztalás koegzisztenciáira és diffúzióira vonatkozó kijelentések, az érintett illiterális jelenségek feltérképezésének feladatairól szóló fejezetek – egyrészt tehát aktualitásaik miatt érdemelnek figyelmet. Másrészt nézőpontjuk miatt ösztönöznek olvasásra: ugyanis illeszkednek azoknak a ma még kanonikus eljárásmódok nélküli kutatási irányoknak a szemléletéhez, amelyek a válaszok kimunkálását hosszútávú programként határozzák meg.

A szerző e „hosszútáv” kihívásainak ismeretében, erre (is) reflektálva szól a kötet célkitűzéséről, amelynek lényege, sorra venni a flusseri „fotóuniverzum” definiálása óta eltelt bő harminc esztendő változásait és „a mögöttük felfejthető szimptomatikus, szellemi-kulturális folyamatokat […] – egy konkrét kortünetre, a vizuális dokumentációképzésre koncentrálva.”

Másképpen fogalmazva: a kötet az ember és a kép viszonyának megváltozását attól a kulturális stádiumtól kezdve mutatja be, amelyben a kép „maga a csoda”, és egészen addig a jelenkori állapotig követi, amelyet a kép inflálódása jellemez. A rövid, metaforikus alcímek találóan címkézik a jelen vizuális paradoxonait kitermelő kultúrtörténeti korszakokat és jelenségeket: A képekkel találkozó ember; A képekbe kapaszkodó ember; A képekkel irányított ember; A képekből összerakott ember.

Megjegyzendő, hogy a diszciplináris „soknézőpontúság” a kötetben együtt jár a más tudományterületektől átvett „kölcsön szavak” (Oskar Walzel) használatán alapuló fogalomrendszer körültekintő és logikus kiépítésével is (lásd: portfólió, portré, vizuális infláció, mentális kép, emlékezet stb.) A terjedelmes szakirodalom jegyzék is bizonyítja, a különféle elméleti álláspontokat és terminológiarendszereket a szerző széleskörűen térképezi fel, ugyanakkor a puszta körülhatárolásnál többet tesz, hiszen számos ponton meggyőzően mutat rá a lehetséges párhuzamokra és ellentétekre. Említhetjük példaként az emlékezet, a vizuális kultúra fogalmának vagy a látásnak – mint filozófiai problémának – a részletes bemutatását.

Érdemes külön szót ejteni a monográfia (szerzői fegyelmezettségről és pontosságról árulkodó) koncentrikus szerkezetéről is, amelynek lényege, hogy az argumentáló beszédmód révén az egyes témákat a kötet többszörösen perspektiválja, újra és újra kérdésbe vonja. A már lezártnak tetsző megállapításokról és kijelentésekről, az olvasás előrehaladtával kiderül, hogy „valójában” árnyalásra és alterálásra várnak, ezért mint kiinduló- és viszonyítási pontok térnek, akár több alkalommal is, vissza (lásd például az ember képek általi irányíthatóságáról és szabadságvesztéséről vagy az önportrékészítés új műfajáról, a szelfiről írt szövegrészeket). Mind eközben – és ez a kötet stiláris és retorikai színvonala szempontjából nem mellékes – szigorúan működik az írói kontroll: a szerző nem téveszti szem elől az arányosság elvét, fejezetenként három-három altémát kifejtve tartja meg a szerkezeti egyensúlyt.

A kötet utolsó fejezete (Helyünk a képek között – esélylatolgatások) a látás kulturalitása iránt érdeklődő olvasók számára különösen elgondolkodtató és iránymutató lehet. Nemcsak azért, mert többek közt Ecora, McLuhanra és kortárs magyar filozófusokra hivatkozva világosan felvázolja, hogy milyen következménnyel járhat a vizualitás jelentőségének robbanásszerű megnövekedése, de azért is, mert miközben bemutatja ezeket az akár drámai következményekkel járó alternatívákat, megfogalmazza azt a nagyon fontos gondolatot, hogy „lehetőségeink közé tartozik” a konstruktív magatartás felvétele is. Olyan magatartásé, „amely figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy esetlegesen egy determinált vég felé haladunk, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a negatív tendenciákon változtassunk […] E magatartásformának része, hogy mindent latba vetünk annak érdekében, hogy a képek természetét megismerjük, feltárjuk, kialakítsunk egy kritikus hozzáállást, média- és képtudatosságot.”

Biztosan állíthatjuk, e terv megvalósulásához Pusztai Virág kötete érdemben járul hozzá.


Pusztai Virág: A képekből összerakott ember. A képkészítő és a képfogyasztó meghatározottsága az ikonikus fordulat és az újmédia-jelenségek tükrében. Budapest, Gondolat Kiadói Kör, 2020, 279 oldal