Benjamin Britten már egészen fiatalon termékeny szerzőnek bizonyult: ötéves korától a felnőttkor küszöbéig több száz darabot komponált: például zongoraszonátákat és -szviteket, vonósnégyeseket, oratóriumot, valamint számos dalt. Huszonegy évesen – lezárva a gyermekkori opusok sorát – ezeket rendszerezte, és kiválasztotta belőlük azokat a zongoraműveket, illetőleg dalokat, amelyek témáiból 1934-ben vonószenekarra hangszerelve összeállt a Simple Symphony. Ahogy a műcím, úgy a tételcímek is alliterálnak (Boisterous Bourrée, Playful Pizzicato, Sentimental Sarabande, Frolicsome Finale), és ez a játékosság végigkíséri a darabot a záróhangokig.

A mű nem tartozik a legnehezebb előadási darabok közé, szinte minden vonós eljátssza élete során, és a kamara-összeállításból fakadóan gyakran hangzik el karmester nélkül is – egy professzionális együttesnek aligha okoz nehézséget. Annak ellenére, hogy a darab a zenészek körében közismert, sőt, számos filmzene is citálja egy-egy részletét, mégsem gyakori, hogy két nap különbséggel élőben felcsendül. Február 27-én a Zeneakadémián a Nemzeti Filharmonikus Zenekar játszotta a Budapesten első ízben debütáló női karmester, Karen Kamensek vezényletével A gyermekkor álmai című műsorában; 29-én pedig a Budapesti Music Centerben a Budapesti Vonósok Klasszikusok tükrében című sorozata részeként hangzott el – a kontraszt kedvéért karmester nélküli változatban.

A Nemzeti Filharmonikusok nagyszerű zenészeinek köszönhetően a Simple Symphony egységes hangzással szólalt meg, sokszínű dinamikai árnyalatban. A második tétel, a Playful Pizzicato végig pengetett, a nehézséget az okozza, hogy ezt a látszólag egyszerű műveletet teljesen egyszerre kell meg-oldani, viszonylag gyors tempóban. De a rafinált ritmikai játékok miatt a mű egyetlen tétele sem egyszerű. Bár Karen Kamensek hiba nélkül vezette az együttest, szinte végig úgy tűnt, hogy nélküle is ugyanúgy szólt volna a zenekar, hiszen a belső egymásra figyelés jobban érződött, mint a kar-mesteri instrukciók hatása. Ugyanilyen egységes volt az egyszeri koncertmesteri beintéssel induló mű a Budapesti Vonósok előadásában, s pontosan hallatszódott minden belső zenei összefüggés külső irányítás nélkül is. Mozart D-dúr divertimentóját is hasonló természetességgel szólaltatták meg.

Karen Kamensek második darabnak egy nem mindennap hallható opust választott: Toru Takemitsu, a legismertebb XX. századi japán zeneszerző harminc évvel ezelőtt a New York-i Carnegie Hall fennállásának centenáriumára komponált művét, amely különleges ütőhangszerek sorát vonultatja fel. A From me flows what you call time (Belőlem áramlik az, amit időnek hívnak) cím Óoka Makoto japán költő – Takemitsu barátjának – egyik verséből való, amelyben a víz ősi szelleme kiáltja az idézett mondatot. Az utótörténete még ennél is érdekesebb, hiszen egy oslói könyvtárban letétbe helyezve található egy azonos című novella. David Mitchell angol író 2016-ban kérte meg a megnyitása előtt álló könyvtár munkatársait, hogy 2114-ig lepecsételve őrizzék az írását, amely csak ezután olvasható el. A novella egyelőre titok marad, de Takemitsu darabjának mondanivalója megfejthető: a műben az ötös szám jelentőségét a tibeti buddhista tanok szerinti öt elem adja. Mindez a színekben is kifejezésre jut: az égbolt (kék), a szél (fehér), a tűz (vörös), a víz (zöld) és a föld (sárga) a magasba feszített imazászlók szalagjain és az öt ütős szólista ruháján is megjelenik. A rendkívül összetett és sajátosan japán hangzású alkotás – bár jóval későbbi, mint a koncert két másik zenekari műve – mégis stílusában a XX. század első feléhez kötődik. Az Amadinda Ütőegyüttes művészei és Joó Szabolcs, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar timpaniművésze virtuóz és sokszor egészen különleges, szinte improvizatív játékukkal egymáshoz képest léptek be, a zenekar pedig hozzájuk igazodott. Tehát nem igazán derült ki, Kamensek mire képes karmesterként, hiszen a darab jellegéből fakadóan az öt ütős szólista irányította az egész zenekart.

William Walton I. b-moll szimfóniája viszont nagyon is igényelte a karmesteri pálcát. Ezt a „love-storyt” – ahogy Kamensek nevezte – a zeneszerző Imma Dörnberg bárónővel való szakítása és az abból fakadó erős, sokszor szélsőséges és ellentétes érzelmek ihlették. Nagyon érdekes, hogy számos témája, hangszerelési megoldása közvetlen zenei előzményét jelenti a későbbi nagy hollywoodi filmzenéknek (például John Williams A cápa című filmhez írt muzsikájának). Itt Kamensek láthatóan markáns jelenléttel, határozott mozdulatokkal irányított, a hangszínek és a hangszercsoportok különbségei, árnyalatai azonban kevésbé érvényesültek.

/Klasszikusok tükrében. Budapesti Vonósok, BMC. 2020. február 29./


A Budapesti Vonósok hangversenyén a két kortárs darab szintén női karmesterrel szólalt meg. Igaz, hogy Dobszay-Meskó Ilona „hazai pályán” kezdett, saját Silenzio udibile című darabjának ősbemutatójával. A mű személyes élmény zenei megjelenítése: a szerző saját őrségi nászútjának természeti csendjét komponálta meg szordínók és egészen halk effektusok segítségével. Láng István fél évszázados, balettelőadáshoz komponált Három mondat a Rómeó és Júliából című, első hallásra könnyen értelmezhetőnek korántsem nevezhető darabját is képszerűvé és emlékeze-tessé tudta alakítani.

Dobszay-Meskó Ilona egészen másképpen irányít, mint a jellegzetesen női mozdulatokkal vezénylő Kamensek, úgy tűnik, nála a jobb kéz a határozottság területe, a bal pedig az intuícióké. Ritkán tapasztalni e két világ efféle egységét: a pontos ritmusok és a színek, témák árnyalása mellett szinte kirajzolódik a mű belső íve is.

A klasszikus zene alapjaiban konzervatív világában a mostani előadások még kivételnek számítanak, de az is látható, hogy jelentősen növekszik a női karmesterek és zeneszerzők száma – és ezzel új színnel, látásmóddal gazdagodik a világ koncertélete.

(Indulókép: A gyermekkor álmai. Nemzeti Filharmónikus Zenekar, Zeneakadémia, 2020. február 27./