„… egy átlagos nézőnek is az lehet a benyomása, hogy a színházakban – ellentétben a filmmel és az irodalommal – viszonylag ritkán jelennek meg kortárs történetek” – írja Sándor L., bár konkrét adatokat nem hoz bizonyságul. Én sem készítettem statisztikát, de a felvetés apropóján a vidéki kőszínházak szinte mindegyikének repertoárját megnéztem az online felületükön, és az eredményen meglepődtem. Gyakorlatilag nem találtam olyan társulatot, amelynél ne lenne műsoron kortárs szerző darabja. Az állítás tehát téves – erről ennyit? Korántsem ilyen egyszerű a helyzet.

Bár a kortárs darabok teljes hiányáról nem beszélhetünk, a teátrumok hozzáállása a kérdéshez láthatólag nagyon különböző. Van olyan színház, ahol a bemutatók pontosan felét (!) XXI. századi szerző jegyzi, másutt csupán egy-egy ilyen akad. Nem mentem vissza több évet a keresés során, de azt sejtem, nagyjából ez a változatosság, eltérés figyelhető meg az elmúlt tíz-tizenöt évben.

Kutakodásom előtt azt sejtettem – és a kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálék nézőjeként, legutóbb épp zsűritagjaként ezzel kapcsolatban azért tapasztalataim is voltak, vannak –, hogy a gyermek- és ifjúsági s különösen a kamaszelőadások között felülreprezentáltak lehetnek az élő szerzők. Ezúttal sem tudok számokat írni, de a repertoárokat nézve szinte teljes bizonyossággal tartom ezt az állítást. Különösen a tizenhárom–tizennyolc éves korosztályt megcélzó darabokra jellemző, hogy egészen frissek. Mindez annak fényében különösen érdekes, hogy az iskolában ez a korosztály (főleg a felsősök) gyakorlatilag alig találkozik kortárs művel, sőt száz évnél fiatalabb alkotással.

Sándor L. István másik (számomra biztosan) fontos állítása – „határozottan érzékelhető az irodalmi és a színházi kánon szétválása” – cáfolhatatlanul igaz. De honnan e látványos különbség, és mi is van emögött? Legalább negyedszázada foglalkozom az irodalomtanítás s különösen a kötelező olvasmányok kérdésével. Ez idő alatt számos egzakt kutatás eredményét ismertettük, elemeztük a kollégákkal, illetve konferenciák tucatjain erősítettük meg egymást a kérdésben, de a gyakorlatban semmilyen eredményt sem értünk el. Irodalomtanításunk alapvetően rossz szemléletű, a tanórák ijesztően egyformák, a művészet, a művek helyett irodalomtörténetet és -elméletet tanítunk az egyre kevésbé lelkes fiataloknak. (Ide már jócskán tudnék adatokat, számokat írni, de csak egy kutatási eredményt idézek: kamaszaink arra a kérdésre, hogy számukra milyenek az irodalmi szövegek, jellemzően négy választ jelöltek meg: „régiek”, „nehezen érthetők”, „tanulságosak”, „fontos dolgokról szólnak”.

A négyből három nem csupán furcsa, de ijesztő is…) Egyetemi oktatói munkám, kutatásaim mellett több mint tíz éve tanítok felsős és középiskolás gyerekeket, s határozottan kijelenthetem, ezt a korosztályt kifejezetten könnyű megfogni irodalommal: számukra releváns, érdekes szépirodalommal. Ám ettől az oktatáspolitika és – ki kell ezt mondani, mert a tapasztalat, sőt a felmérések is ezt mutatják – a tanárok mereven elzárkóznak. Az irodalomórák tartalma és stílusa a legtöbb helyen pontosan ugyanolyan, mint hatvan–nyolcvan éve volt… (Nyilván vannak kivételek, de általában ez a helyzet.)

Miért más a helyzet a színházakban? A válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk. Az iskola kötelezően „használt” intézmény, a gyerek (vagy épp a szülő) nem döntheti el, igénybe akarja-e venni ezt a „szolgáltatást”. A valódi iskolaválasztás ritka, az esetek többségében a földrajzi adottságok és más, speciális tényezők befolyásolják a döntést.

A teátrumok ezzel szemben óriási erőfeszítéseket tesznek, egyre komolyabb marketingtevékenységet folytatnak azért, hogy vonzzák a nézőket. Számukra ez létkérdés.

A kisebbeknél ez még nem nehéz, a tinédzsereknél azonban könnyen jön a megtorpanás. Őket már nem mindig egyszerű megfogni.

Drámapedagógus kollégáimmal közel tíz éve dolgozunk közösen a Csiky Gergely Színházzal. Eleinte jellemzően alsós osztályokban tartottunk rendhagyó órákat a Csiky egy-egy előadása kapcsán, a színházi élmény elmélyítését megcélozva, a drámapedagógia eszköztárát használva. Már az első évben jeleztük a vezetőségnek, hogy ugyanilyen programokra a kamaszoknak is lenne igénye. De az volt a jellemző, hogy az évi két gyerekdarab egyike az ovisokat, alsósokat szólította meg, a másik pedig a nyolc–tizenkét éveseket. A középiskolások meg nézték a felnőtt előadásokat – ha bírták… Miközben kétévente csodáltuk a Káva, a Kerekasztal vagy épp a Kolibri egy-egy felkavaró kaposvári fellépését, tizenéveseket remekül megszólító darabjait. Aztán Kaposváron is megérett a helyzet, megszületett a döntés: próbáljuk meg elérni a kamaszokat. Figyelmen kívül hagyva a speciális pályázati támogatással futó 111 című előadást (ezt ingyenesen nézhették meg a fiatalok), az elmúlt öt évben három darabot játszott (egymás után, némi átfedéssel) a Csiky, kifejezetten középiskolásokat megcélozva. A Becsületbeli ügy több mint harminc, a Helló, náci! több mint negyven, az Osztályvigyázz! mostanáig már több mint ötven előadást ért meg. Lényegesen többet, mint a párhuzamosan futó más stúdió-előadások, pedig nem egy kiváló produkciót láthatott a kaposvári közönség ezek között.

Mindhárom darabhoz kapcsolódtak beszélgetések – az Osztályvigyázz! vonja be leginkább a nézőket –, és ezek során szinte mindig rákérdeztünk a színházi élmény sajátosságaira. A válaszok komoly megerősítést adtak. „Sokkal jobb, mint a nagyszínpad”; „itt egészen közelről látom a dolgokat”; „nagyon izgalmas” – és így tovább.

Az sem ritka, hogy a középiskolás tanuló ilyen alkalommal jár először a Csikyben. Többségük – a reakcióik alapján – nem utoljára. A kamaszoknak szüksége van ilyen élményekre.

Szinte természetes volt a színház vezetői és az alkotók számára, hogy ezeknek az eladásoknak az alapját kortárs szerzők művei adják (Lutz Hübner és e sorok írója). Az irodalomórákon tanult klasszikus drámákkal – vagy épp regényekkel – sokkal nehezebb megszólítani e korosztályt. Nem az ő problémáik, nem az ő nyelvezetük, nem az ő világuk köszön vissza ezekből.

Nemrégiben a Gandhi-gimnázium diákjai voltak a nézőink az Osztályvigyázz! című darabon. Elképesztő hangulat volt, végig együtt éltek a cselekménnyel, aktívan részt vettek a beszélgetésben, mert élvezték, hogy beleszólhattak a történetbe. Akadt olyan diák, aki néhány nappal később újra eljött Pécsről megnézni az előadást. Majd néhány órával később megismerte a drámapedagógus kolléganőt egy nagyáruházban, és odaszaladt hozzá. Először a kezét nyújtotta, de aztán meggondolta magát, és megölelte. Csak egy „köszönöm” járt a gesztus mellé, de ez beszédesebb volt mindennél. Egyértelmű megerősítése annak, hogy a kaposvári színház jó úton jár.



/Fotók: Memlaur Imre (A Kaposvári Csiky Gergely Színház engedélyével)/