Schlett István művének már a megjelenése is tiszteletet parancsoló: négy vaskos kötet, elegáns, kék színű kemény kötésben, amelyen fehér betűk hirdetik a címet. Az első benyomás pedig nem csal: mintegy három évtizedes tudományos kutatás összefoglalásáról, a szerző magnum opusáról van szó, amely a témában egyedülállóan nagy ívű vállalkozás is egyben.

A munka egyes részei megjelentek már korábban, de a harmadik kötettel és az Appendixszel teljessé vált művet most veheti először kezébe az olvasó. Az első három kötet időrendben halad, az államalapítás időszakának küzdelmeitől Bethlen István bukásáig tekintve át a magyar politikai gondolkodás történetét (az első kötet 1848–49-ig, a második a XIX. század végig, a harmadik 1931-ig tárgyalja a témát). Az Appendix a történeti esetektől hátrébb lépve összegzi a vizsgálódásokat, egy konkrét politikaelméleti problémára, a politikai tagoltság gondolati meghatározóira összpontosítva.

Mindenekelőtt – már csak a címe miatt is – érdemes néhány szót szólni a műről mint gondolkodástörténeti munkáról. A szerző kifejezetten hangsúlyozza, hogy megközelítése nem eszmetörténeti: felfogásában a politikai gondolkodás kifejezetten praktikus tevékenység, amelyet nem nagy hatású elméletalkotók, politikai filozófusok, hanem konkrét helyzetekben cselekedni akaró politikusok művelnek. Bár nyilvánvalóan az utóbbiakra is hatnak valamilyen módon az elméletek, hiba lenne azokat a cselekvés elsődleges mozgatóiként azonosítani: „Elsősorban nem az eszmék és az elméletek jelölték ki a politika témáit, és a politikai cselekvés indítékai sem onnan származtak” – summázza Schlett István a benne kutatásai során fokozatosan kikristályosodott belátást (Appendix, 10. o.).

A munka mintegy ezeréves időtávot ölel fel, és ez természetszerűen hatással van szerkezetére is. Ilyen átfogó vizsgálódás esetében lehetetlen, hogy a szerzőt minden korszakhoz ugyanolyan közeli kapcsolat fűzze. Ennek megfelelően a mű, képletesen szólva, hasonlatossá válik a hegyekből a síkságra érő folyóhoz: az első kötet végére a sodró tempót a politikai viták még alaposabb, részletekbe menő elemzése váltja fel, és az esettanulmányok hossza is érezhetően növekszik. Ennek ellenére a szigorúan végigvitt módszertan egyben tartja a művet: Schlett István a politikai gondolkodás változó kereteit – a tudományfilozófia területéről, konkrétan Thomas Kuhntól kölcsönözve – paradigmákként írja le, azaz „széleskörűen elfogadott »kódrendszerekként«” vagy „értelmezési keretekként” (I., 43. o.). Egy paradigmába a társadalom- és politikaszemlélettől a toposzokig és a metaforákig számos gondolkodási elem beletartozik. A mű előfeltevése, hogy ha egy politikai szereplő gondolkodását meg akarjuk érteni, a konkrét politikai helyzete mellett mindenekelőtt ezt a gondolkodási keretet kell rekonstruálnunk. Amennyiben ezt elmulasztjuk, abba a hibába esünk, mint az a politikus, aki – Schlett anekdotája szerint – a gondolkodástörténettől remélte annak az őt nyugtalanító kérdésnek a megválaszolását, hogy Szent István vajon MDF-es vagy SZDSZ-es volt-e (I., 30. o.).

Amikor egy adott gondolkodási keret tartósan nem képes a felmerülő társadalmi és politikai problémák megválaszolására, vagy részleges változáson esik át, vagy egy új lép a helyébe. A mű első, gondolkodástörténetinek nevezhető célja a magyar történelemben lezajló paradigmaváltások és paradigmákon belüli változások leírása, azok mikéntjének és miértjének feltérképezése. Sorrendben a gentilizmus, a kora keresztény állammisztika, a hűbériség, a rendiség, az abszolutizmus, a liberalizmus és a szocializmus paradigmájának vizsgálata követi egymást.

E lista láttán több kérdés is felvetődhet az olvasóban: hogyan hiányozhat arról a konzervativizmus vagy éppen a felvilágosodás? Schlett válasza ezekre a kérdésekre, hogy amennyiben az előzetesen kijelölt módszertani keretek között maradunk, akkor egyik sem kerülhet fel a paradigmák listájára. A felvilágosodás legfeljebb gazdagította az abszolutizmus és a rendiség szembenálló táborainak gondolkodását, érvkészletét, de az alapvető politikai törésvonalat, a politikai pozíciók paradigmatikus elkülönülését nem volt képes átírni. A konzervativizmust illetően pedig a szerző árnyalt elemzésekben mutatja be, hogy azokat a pozíciókat, amelyeket gyakran konzervatívként jellemeznek, pontosabb a rendiség paradigmájában értelmezni (Dessewffy József), vagy éppen a liberalizmuséban (Dessewffy Aurél, Asbóth János, agráriusok, politikai katolicizmus, Tisza István vagy akár Szekfű Gyula). Dessewffy József esetében azért pontosabb rendi paradigmáról beszélni, mert léteztek a korban olyan, az övétől gyökeresen különböző aulikus pozíciók is, amelyeket szintén szokás konzervatívnak nevezni. A felsorolt többi szerzőnél pedig Schlett érvelése szerint a liberalizmus alapjainak elutasítása, az alternatív „világakarás” hiányzott. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk mondjuk – Mannheim Károly nyomán – konzervatív gondolkodási stílusról, de ez sokkal inkább a liberális paradigmán belül hozott létre elkülönüléseket (Appendix, 248–254. o.). Hasonlóképpen, ha a szerző fogalmi kereteit napjainkra alkalmazzuk – ahogy ezt óvatosan meg is kísérli az Appendixet záró rövid kitekintésében (398–409. o.) –, akkor eredeti és sokak számára talán meglepő diagnózist kapunk. Eszerint a liberalizmus jövőjéről folyó kortárs viták – a politikusi szóhasználat ellenére – leginkább a liberális paradigmán belüli vitákként értelmezhetőek – véli Schlett István. A populizmusról szóló diskurzus például a demokratikus és az elitista liberalizmus konfliktusaként. Bár a szerző nagyon óvatos a tudomány előrejelző képességével kapcsolatban, jelenleg nem lát olyan formálódó paradigmatikus alternatívát, amely felválthatná a liberalizmus gondolati keretét.


/Grafika: Tóth Tamás/

Láthattuk: már a mű gondolkodástörténetre kidolgozott elméleti kerete sem pusztán historikus érdekességű, az saját korunkra alkalmazva is lehetőséget ad eredeti és provokatív megállapításokra. Ezen túlmenően pedig a mű értelmezhető kifejezetten politikaelméleti vállalkozásként is. Ahogy a szerző is kiemeli, az őt foglalkoztató másik központi kérdés („Mi a politikai gondolkodás, és milyen szerepe van a politikai folyamatokban?”) kifejezetten a politikaelmélet kérdése. A cél tehát nem pusztán konkrét történeti esetek feldolgozása, hanem a politikai gondolkodás konkrét helyzeteken vagy akár korszakokon túlmutató sajátosságainak megértése: ezeket a szerző az első kötet elméleti bevezetőjében mutatja be. Mondhatjuk úgy is: Schlett István műve nemcsak gondolkodástörténeti vállalkozás, hanem valósághűségre törekvő, avagy realista politika-elmélet is egyben (lásd a realizmushoz Szűcs Zoltán Gábor: A politika lelke. A politikai realizmus elméleti és eszmetörténeti nézőpontból, 2017). A realisták központi dilemmája, hogy elméleti állításaink érvényessége gyakran nagyon is korlátozott, térben és időben körülhatárolt, az elméletalkotás mégis fontos eszköze a politikai valóság jobb megértésének.

A történetiség a realisták számára hasonlatos egy ugrószőnyeghez: innen rugaszkodnak el az elméletalkotáshoz, és ide is érkeznek vissza, majd rugaszkodnak el ismét, a folyamat során finomítva, korrigálva vagy adott esetben felülvizsgálva előzetes elméleteiket. Ha jól értem, Schlett István éppen ezt a folyamatot írja le, amikor az elméletalkotás és az empirikus esetek közötti „ide-oda történő mozgásról” beszél (I., 12. o.).

A politikai gondolkodás története Magyarországon azért érdekfeszítő olvasmány, mert több szinten olvasható. Narratívája érezhetően túlmutat önmagán, a gazdag történeti esetelemzések mögött mindig ott munkál az elméletalkotó érdeklődése, az olvasó pedig egyszerre láthatja a magyar történelem kiemelkedő alakjainak cselekvését önmagukban és önmagukért, illetve kutathat a szerzővel együtt cselekedeteik tágabb elméleti relevanciája után.

Lássunk két példát arra, hogyan állíthatóak a konkrét esetek az elméletalkotás szolgálatába. Az egyik legfontosabb probléma, amely a szerzőt foglalkoztatja, a politikai cselekvőképesség: a politikai gondolkodás voltaképpen ennek megteremtésére irányul. Az emigráns Kossuth politikai gondolkodása (II., 128–185. o.) plasztikusan illusztrálja a mű ezzel kapcsolatos elméleti elképzeléseit, mivel a cselekvőképesség helyreállításának és fenntartásának különböző stratégiái jelennek meg benne. Egyrészt a bűnbakképzés. Erre példa Kossuth híres vidini levele, amelyben, mások mellett, Görgeit teszi felelőssé a szabadságharc vereségéért. Másrészt Kossuth újabb és újabb „kombinációkat”, cselekvési terveket eszel ki, és szinte bárkivel hajlandó szövetkezni Mazzinitől Cavouron át III. Napóleonig: „ha maga a sátán nyújt is kezet, elfogadhatjuk óvatos vigyázattal”, illetve „jobb szeretem hazámat, mint elméleteimet” – summázza és indokolja saját rugalmasságát (II., 148., 136. o.). Harmadrészt, ha a helyzet úgy kívánja, egészen más képet fest terveiről különböző szereplőknek (III. Napóleonnak, Teleki Lászlónak, magyarországi híveinek), visszatérően a helyzethez és a hallgatóság igényeihez igazodva, mindig saját cselekvőképességét tartva szem előtt. Amit az olvasók többsége alighanem vegytiszta reálpolitikának nevezne, azt Schlett István a politikai gondolkodás „inkoherensen koherens” jellegeként írja le, kifejezésre juttatva, hogy mégis van valami, ami koherenciát teremt Kossuth ellentmondásos megnyilvánulásai és változékony szövetségi tervei között: ez pedig Magyarország függetlenségének célja. Kossuth „csonka programja” kapcsolja össze és teszi értelmezhetővé az egymással látszólag feszültségben álló tetteit és megnyilatkozásait. Elvhűség és reálpolitika tehát nem egymás diametriális ellentétei, sokkal inkább kiegészítői: Deák Ferenc „teljes programjában” is helyet kap az „intranzigencia” mellett az „opportunitás”, a 48-as elvekhez való ragaszkodás mellett az alkukészség is (II., 186–343. o.), elvhűség és célszerűség másféle arányú elegyét hozva létre, mint Kossuth.

Egy másik probléma, amelyet Schlett István központi fontosságúnak tart és a mű Appendixének voltaképpeni fő témájává tesz, az a politikai tagoltság leírása, az egymástól elkülönülő politikai pozíciók elnevezése. A probléma a szerző megközelítése szerint onnan ered, hogy a politikusok előszeretettel nevezik el saját maguk ellenfeleiket. Azonban a politikai tagoltság így kapott leírásai (például: „liberális” kontra „szélsőséges”; vagy akár „demokratikus” kontra „antidemokratikus”; „nemzeti” kontra „nemzetietlen”) Koselleck „aszimmetrikus ellenfogalmai”: egyik tagjuk értékesebbnek számít, mint a másik. Az ilyen fogalompárok viszont a tudományos megismerés eszközeiként elégtelenek (Appendix, 79–80. o.). Mi tehát Schlett alternatívája a politikai tagoltság leírására? Az Appendix a politikai álláspontok elkülönülésének három szintjét különbözteti meg, megkísérelve szimmetrikus fogalompárokat alkotni: paradigmák közötti szembenállásokat (például liberálisok és szocialisták); paradigmán belüli szembenállásokat (elitista és demokratikus liberálisok); illetve a paradigmáktól független, „a politikai cselekvés természetéből következő” elkülönüléseket (Appendix, 270–271. o.).

Ezzel a szofisztikált háromszintű tipológiával kapcsolatban két dolog lehet különösen érdekes a szélesebb olvasóközönségnek. Az egyik, hogy a szerző, ragaszkodva a fogalmi higiéniához, a több paradigmát nevükbe foglaló elnevezések (például liberális konzervatív, szociálliberális) ellen foglal állást. Ezeket – mint tudományos kategóriákat – pontatlannak tartja (egy politikus nem gondolkodhat egyszerre több értelmezési keretben), ezért azt javasolva, hogy más jelzőket illesszünk egy-egy paradigma neve elé. Példának okáért Tisza István ebben a szóhasználatban – szemben a kortárs történettudomány gyakran alkalmazott terminológiájával – nem konzervatív liberális, hanem elitista liberális (III., 136–181., Appendix, 242–243. o.).

A másik a politikai tagoltság harmadik szintjének leírása, amelyhez az Appendixben Schlett az előző három kötet történeti esettanulmányaira alapozva részletes szótárat alkot, nyolc szempontot és nyolc kategóriapárt javasolva a politikai pozíciók elkülönítésére. Csak szemezgetve a mű reformkori példái közül: Kossuth és a centralisták vitája például a pragmatizmus és a doktrinerség, Széchenyi és Kossuth „modor-vitája” a kompromisszumra törekvés és a konfliktusélezés, a centrumpárt létrehozásáról folyó vitájuk pedig mérséklet és radikalizmus szimmetrikus ellenfogalmaival írható le (Appendix, 338–357. o.).

A mű szemléletmódjának bemutatása és egyes provokatív állításainak felidézése mellett érdemes felhívni a figyelmet egy olvasói szempontból kifejezetten fontos sajátosságra. A szerző „hagyja beszélni” az elemzett politikai cselekvőket, állításai alátámasztását gyakran kifejezetten hosszú eredeti szövegbetétekkel végzi el. Ez hosszabbá teszi a művet, de esztétikai élményt is nyújt a politikai viták szépségeire fogékonyaknak. Schlett István ugyanis nagyon jó érzékkel választ ki szemléletes szöveghelyeket (politikafelfogásokat jól jellemző metaforákat, politikai retorikai bravúrokat, szellemes politikusi fogalomalkotásokat stb.). Ez a sajátosság – érzésem szerint – az egyetemi hallgatók mellett (akiknek a mű tankönyvként szolgál) a szélesebb olvasóközönség számára is élvezetesebbé teheti a magyar politikai gondolkodás történetének tanulmányozását.

Schlett István műve tehát kiemelten érdekes olvasmány a gondolkodástörténet és a politikaelmélet iránt érdeklődőknek, illetve tágabban mindazok számára, akik szeretnék a magyar történelem kiemelkedő politikusainak gondolkodását – függetlenül az irántuk táplált érzelmeiktől – megérteni. Az ítélkezés mellőzése, a weberi megértő társadalomtudomány tradíciójához való kapcsolódás ugyanis a mű módszertani vezércsillaga, amelyhez a szerző mindvégig következetesen ragaszkodik. A fenti besorolást, amely alapján a művet realistának neveztem, pontosíthatjuk is: Schlett István megközelítésmódja a legközelebb ahhoz az „interpretatív realizmushoz” áll, amelynek lényegét a fogalom megalkotója, Michael Freeden így foglalta össze: „A politikai és ideológiai gyakorlatok és gondolkodási gyakorlatok empirikusan vizsgálható megjelenési formáira fordítja figyelmét, azzal a céllal, hogy pontosabb leírását adja annak, mi mindent is foglal magában a politika birodalma” (Interpretative realism and prescriptive realism. Journal of Political Ideologies, 2012, 17/1., 1. o.). Nem realista szellemű politikai normák kidolgozása érdekli tehát (mint a „preskriptív realizmust”), hanem a politika valóságáról való tudásunk bővítése bizonyos gondolkodási mintázatok leírása révén. Ez kétségkívül reflektáló, elméleti tevékenység, és aligha tanítja meg az olvasót arra, hogyan is lehet eredményesen politizálni – Schlett István megfogalmazásával: politikáról való, nem pedig politikai tudást ad. Én mégis Michael Oakeshott szavaival szoktam biztatni azokat az egyetemi hallgatókat, akik a könyvből tanulnak, hogy némi praktikus haszna mégis lehet a négy vaskos kötet tanulmányozásának: „Minél mélyebben értjük meg a politikai tevékenységet, annál kevésbé leszünk kiszolgáltatva a hihető, de téves analógiának, és annál kevésbé fognak csábítani bennünket a hamis vagy irreleváns modellek” (Politikai racionalizmus, 2001, 171. o.). Ha valaki számára vonzó az ilyen jellegű, negatív vagy „terapeutikus” haszon, az még egy további ok arra, hogy kézbe vegye Schlett István művét.