A költőnek írnia kell, hiába veréb „csak, szürke. S pereg majd a tollam, / mindnek szárából tinta csepeg”, avagy ahogy az angol fordítás szól: „a grey sparrow. And my feathers will be whirling down, / with ink dripping from the stem or each and every one.” (Farkas Árpád: Nyitott égbolt – Open Skies)

A harminchét magyar költő 1918 és 2000 között született verseinek angol fordítását tartalmazó kötet Bíró Zoltán korábbi válogatásán alapul. A szándék kifejezetten az, hogy bemutassa az örök kérdést: Mi a magyar? Olyan nemzet esetében, amelynek jelentős hányada a határain kívül esik, „nehéz feladatok várnak még szellemi életünkre. A nemzet időszerű tudatának szolgálata”, mondja Illyés Gyula a kötetben függelékként közölt Válasz Herdernek és Adynak című írásában, melyet Márkus Béla beválogatott a What is the Hungarian? (Mi a magyar?) című kötetbe is. Csakhogy ennek az 1977-es tanulmánynak a mélyén mindig ott kísért a kérdés, mit is jelent európainak lenni:

Különös kutyaszorítóba került, aki Adynak és elődeinek vonalán akart lenni egyszerre hű európai és mégis – már Csokonai szavaival – „egy hív magyar”. Innen is, onnan is fenyegették furkók. De hát mondhatunk-e kevesebbet, mint amit minden „hív magyar” látott, annál világosabban, minél európaibb volt?

A kérdőmondattal persze a költő arra szólítja fel az olvasót, magának tegye fel a kérdést. A mai udvarias angol nyelvhasználat megkívánja annak jelzését, hogy az általános alany felerészt nőkre vonatkozik. Ebben a kötetben csupán három nőszerző szerepel, ami talán azt mutatja, hogy ha az angol nyelvű irodalom csak mostanra fogadta el teljességgel a nőírókat, ez talán a kelet-európai országokra is igaz.

A versek időnként utalnak olyan XIX. századi költőkre, mint Arany János és a Habsburg-uralom elleni szabadságküzdelemben harcoló Petőfi Sándor. Az ilyen történelmi eseményekben jól eligazítanak a gondosan megírt lábjegyzetek, illetve a Donald Morse és a Pomogáts Béla írta bevezető tanulmányok.

Ami a költészetet illeti, a versek érdekesen is, furcsán is hatnak. Érdekesek, mert a nemzet történetét, valóban lelkét szólaltatják meg. Furcsák, mert csak a későbbieken látszik, hogy a nyelv és a stílus igazodik azokhoz a változásokhoz, amelyek a XX. századi angol költészetben is lezajlottak. A Trianon-sirató versek méltóságteljesek, fordításuk időnként mesterkélt, de fel sem ötlik bennük a „megújítás” Ezra Pound-i igénye vagy Gerard Manley Hopkins és T. S. Eliot nyelvi kísérletezőkedve – miközben az utóbbi kettő közel állt az itt felvonultatott szerzők többségéhez a vallásos elkötelezettség terén. A versekben olyasmi sem mutatkozik meg, ami rokonítható volna a skót Hugh MacDiarmid radikális stílusával vagy az amerikai modernista Wallace Stevens csalafintaságaival – ők mindketten a két háború közötti időszakban bontakoztatták ki munkásságukat. Mintha a trianoni trauma befagyasztotta volna a költői stílust.

A külföldi recenzens a könyvet olvasva tehát más világba – nem teljességgel idegen, de mindenképpen más világba – kerül. Az angol költészet a két háború közti időben természetesen foglalkozott a közélet kérdéseivel, de Trianonhoz hasonló gyújtópontra legfeljebb magában az első világháborúban lelt, abban, ahogyan az megváltoztatta a társadalmat, ahogyan az elesetteken kívül a mi szemünkben „veszteseknek” azok a nők számítottak, aki elveszítették volt vagy leendő társukat, illetve azok a katonák, akik hazatérve nem tapasztalták meg az elvárt társadalmi változásokat, különösen azok a skót közösségek, amelyeknek oly sok fia esett áldozatul. Mindez súlyos veszteség, a magyarokat is hasonló érte, de azt Trianon csapása még tetézte.

Ha egy antológia száz évet ölel fel, tanúsítja azt is, hogyan változott a költészet stílusa. A korai versek követik a formákat, az újabbak tükrözik a modernséget, de ha valamennyi éppúgy érinti a kulturális-politikai témát, mint a költészetet magát, akkor e tényezők együttes közrejátszása a minőség rovására megy. Vessük egybe Tóth Árpád 1918-as sorait: „What tank of sullen doom rumbles across / the Scythian lands…?” („Mily ádáz végzet zord zaju tankja jár / A szittya földön?”), az inkább kortárs Domonkos István 1971-ben írt szakaszával: „Being villa pool money / water milk oil honey” („lenni villa medence pénz / víz tej méz olaj”). Az utóbbi versként jobban működik. A képek néha megdöbbentőek és különlegesek, mint – hogy méltányosak legyünk – éppen Tóth Árpád e verse címében: Holy Cripple, Rise Up – Szent nyomorék, riadj! Csakhogy ami a kortárs költészetet illeti, a recenzens ízlése riasztóan önkényessé válik: ahelyett, hogy a tartalom és a forma kerek egészét nézné, értékelésében valahogy mindig annál a kettős szempontnál lyukad ki, vajon van-e a szóban forgó költőnek neve, és a vers meghatotta-e.

Márpedig e versek némelyike ellenállhatatlanul megható: „We scream to the world in a strange mother tongue” („Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz” – Kosztolányi Dezső, 1919); „And only in a pocket can it form a fist” („Csak a zsebben szorul ököllé” – Reményik Sándor); „I must go home, the land has summoned me” („Haza kell mennem – a földem izent” – Dutka Ákos); „unbelieving again i call upon you my lord” („ismét szólítalak Uram hitetlenül” – Gál Sándor); „We dying one and all / always on the wrong battlefield” („mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren” – Domonkos István). Ismerős képeket is megidéznek: „Janus-faced Magyars live there already” („Vannak már Janus-arcú magyarok” – Mécs László): Tom Nairn politikatudós is Janus-arcúnak nevezte a skóciai nacionalizmust.

A versekben megfogalmazott gondolatok gyakran más összefüggésekben is érvényesek. „What kind of country is the one / that holds another in its bosom?” („Miféle ország az, amelyikben ott él egy másik ország is?”, Csoóri Sándor: A Vision in Broad Daylight – Látomás, fényes nappal). A jelentések ilyen egymásra rétegzése, a megtörténtek és az újjászületési lehetőségek ellentmondásainak váratlan összekapcsolásai az én hazám, Skócia esetében is elevenre tapintanak, még ha mi megmenekültünk is a szovjet korszak zűrzavarától, amelyet Illyés Gyula While the record plays (Lemez-zene közben) című verse a francia forradalomhoz hasonlít.

Ha a versek minősége egyenetlennek hat, ez talán a fordítások hibája is lehet, hiszen a magyart különösen nehéz angolul visszaadni, egyrészt agglutináló nyelvként nem rokona az angolnak (a magam részéről az afrikai bantu nyelvekhez érzem közelebbinek), másrészt pedig történelmi és kulturális különbségek miatt. Czipott Péter fordításai nagyrészt remekül hatnak, például:

Even your fate’s fed up with your lot
of pain and damage, and will release
your pinioned wings to let you soar.

Sorsod is bántást, bajt elégel,
S feloldja zúzott,
Szállni adatott szárnyadat.

Tompa László: Fear Not – Ne félj (1929)

Az egyik vers félrefordítást tartalmaz: „and as the Bible itself proclaims / the Son of Man will be weighed" -  és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia" (Wass Albert: Message Home – Üzenet haza; 1948). A magyar – akárcsak a héber – az „embernek fián” minden embert ért, de az angolban a „Son of Man” nagybetűvel [magyarul: Emberfia] az ószövetségi Dániel könyve apokaliptikus alakját, illetve az Újszövetség Krisztusát jelenti, és ettől a vers zavaros értelmet kap.

Hogy a szerkesztők beválogatták a kötetbe a vitatott Wass Albert verseit, akinek zsidóellenes nézeteket tulajdonítanak, ha igazságtalanul is, azt kényes kérdésnek tartanák Britanniában, ahol a rabszolgatartással összefüggésbe hozott személyek szobrait mostanság le akarják dönteni, a filozófus David Hume szobrát is eltávolították az edinburgh-i egyetem épületéről, amit persze a politikai divathoz való zsigeri igazodásnak mondtak sokan. Nekünk azonban nincsen Memento Parkunk, ahol elhelyezhetnénk a kétessé vált szobrainkat! Minthogy azonban Wass Albert része a magyar tantervnek, nem lepődöm meg költeményei szerepeltetésén.

Feltűnő, hogy a versek milyen gyakran hozzák szóba Istent. Ugyan az újabbak kevéssé, ez mégis elüt az elvilágiasodás mai brit szintjétől. A XIX. század eleji angol versek gyakran hívták segítségül Istent, de az első világháború költői felhagytak az effajta hazafiaskodással. Az angol egyházi énekek azonban lassabban változtak meg, habár újabban egyre inkább értékelik a siralom műfaját, amely azonban gyanúm szerint soha nem veszett ki a magyar költészetből ­– Tóth Árpád idézett versében a „Where are you, God, warlord of times past” („Ó, hol vagy Isten, hajdani hős Hadúr”) közvetlenül a 89. szoltárt idézi.

A Zsoltárok könyvében markáns változást figyelhetünk meg: kezdetben a nemzetnek csatákban győzedelmes királya van, ellenben a később egyedül Isten a király, ami olyan időre utal, amikor a nép vagy fogságban, vagy idegen uralom alatt szenved. Ez az összefüggés jelenik meg Dsida Jenő Psalmus Hungaricusában, amely a 137. zsoltárra és a babiloni fogságra utal.

Egy ilyen könyv nyilván nemcsak bemutatja a magyar nemzeti költészetet, hanem tükrözi a tágabb kulturális összefüggéseket és politikai törekvéseket, amelyek végső soron két kérdés körül forognak: Mit jelent ma magyarnak lenni, és azt, hogyan kellene a tágabb európai összefüggésben érvényre juttatni? Engem – bár másokat nyilván egyebek – ez a négy sor kapott meg ebben a tekintetben: 

These verses in Hungarian
could have been done –
under orders to evacuate his house –
by any man’s son. 

Írhatta volna magyarul
    Akárki fia,
Parancsba kapván, hogy házát
    El kell hagynia.

Vári Fábián László: Ady’s Twilight – Ady alkonya (1988) 

E kötet megjelenésével egy évben adta ki Norman Stone a maga Magyarország-történetét, és rögtön az elején taglalja Trianont és azt az iróniát, hogy egyedül Hitler kínálta fel (a maga érdekében) Trianon felülvizsgálatának tényleges lehetőségét, de ezen túlmenően nem foglalkoztatta a tragédiája – amit ma alighanem sok magyar kívánna. Ez a kötet szándékosan és szívbe markolóan újból megvizsgálja Trianont.

Skótként írok. A mi történetünkben nincsen semmi Trianonhoz fogható, habár időnként hasonlított az angolokhoz való viszonyunk a Habsburg-korszak magyar fejleményeihez. Mi is birkózunk nemzeti azonosságunk kérdéseivel, választanunk kell (a függetlenség mellett ma hangoztatott gyakorlatiasabb érvek mélyén meghúzódó) korábbi, állami önállóságunk és brit államba való három évszázados beilleszkedésünk között. Összegyűjteni mindazt, amit a költőink mondtak, fontos és elengedhetetlen feladat. A Hungarian Review dicséretet érdemel a gyűjtemény angol nyelvű kiadásáért, amely nemcsak felvillantja számos magyar költő munkásságát, hanem szélesebb figyelmet irányít Magyarország és a magyar kisebbségek helyzetére.

Pásztor Péter fordítása

Jock Stein

Zarándokút

Már Chaucer elkapott a méhben, és
jelet közölt a magzatvízen át:
a DNS-be írta: „Tudd, a vándorút
az életed”. A lelkem így a Földre szállt,
bakancsban űzve halvány jósjelet:
öreg zsidók igéretét, Zakariás szavát.
Majd rámtalált Bunyan, beszélni, járni oktatott,
hozzám hajolt: „Vándor lélek”, s lassan elhagyott;
felmásztam én szükségletek Maslow-i rangsorán,
megleltem elveszett utam – a port s a sorsomat,
csak erre programozva: „Menj!”, majd „vess
magot, sokat: világunk teljesebb legyen”.
Ha Lindisfarne már épp határ, és Cuthbert útja már
túl messzi híd, az út legyen szívedbe írt szabály. 

1. változat: Könnyed dicséret
92. zsoltár

A jó, mint pálma, nő,
óvják a templomok;
nem fél: virágzik ő,

„Az Úr nem hagy, ha léptünk támolyog,
s ha számvetésre jő;
pogány, maradj konok:
zsoltárunk nem szűnő.”

Fazekas Sándor fordításai

Bertha Csilla és Kodolányi Gyula (szerk.): A Nation Dismembered: The 1920 Treaty of Trianon in Hungarian Poetry [A szétszaggatott ország: a trianoni szerződés a magyar költészetben], Hungarian Review és Batthány Lajos Alapítvány, Budapest, 201