Már csak saját kutatási témám miatt is nagy érdeklődéssel vettem kezembe e monográfiát, különösen azért, mert olyan feladatot vállalt magára, ami elől én megfutottam: napjainkig kísérli meg rendezni és bemutatni a politikai gondolkodás irányzatait Magyarországon.

A könyv szerzői a ma jelenségeit a múltból, pontosabban a legutóbbi két évszázad történetébe ágyazva, bizonyos hagyományok folytatásaként értelmezik. Tíz kategóriát különítenek el: a liberalizmust; a konzervatizmust (sic!); a baloldali ideológiákat; a jobboldali radikalizmust és szélső-jobboldaliságot; a népiséget; a radikális konzervatizmust; a tradicionalizmust; a libertarizmust; republikanizmust és közösségelvűséget s végül a kereszténységet. E keretbe foglalva különítik el az egyes irányzatokat, és értelmezik a kiválasztott szövegeket.


/Balázs Zoltán-Molnár Csaba: Irányzatok a magyar politikai gondolkodásban
Osiris Kiadó, Budapest, 2019, 374 oldal/

Az elemzések mélysége persze különbözik. Egyes személyiségeket, életműveket részletesebben tárgyalnak (például Széchenyi István, Eötvös József, Szabó Ervin, Lukács György, Szabó Dezső, Németh László, Bibó István, Csurka István, Kis János), másokat csupán megemlítenek. Az elemzések tárgyilagosak, az álláspontok összetettségének feltárására, az eszmetörténeti kapcsolatok kimutatására irányulnak, és – számomra nagyon tetszően – tartózkodnak a manapság mindent eluraló kultúrharcos törekvésektől.

A két szerző heroikus munkát végzett; a névjegyzék mintegy nyolcszáz személyt említ, az irodalomjegyzék több mint harminc oldalt tölt meg. Mindezt az alapos elméleti-módszertani felkészültség és a tiszteletet érdemlő szorgalom bizonyítékának tekintem. Szégyenkezve állapítom meg, hogy A politikai gondolkodás története Magyarországon című, egy évezredet átölelő háromkötetes monográfiámban [lásd Illés Gábor recenzióját a könyvről, Országút, 7., 30-33. – a szerk.] jómagam alig kétszer annyi nevet említettem meg, s az irodalomjegyzékem oldalszáma a felét sem éri el a most tárgyalt könyvben lévőnek.

A két mű célja persze lényegesen különbözik. Más a „politikai gondolkodás” definíciója, és ebből következően mások lesznek a főszereplők is. Engem mindenekelőtt az izgatott, hogy a politikusok miről, miért és hogyan, milyen késztetések és előfeltevések alapján gondolkodnak, illetve az, hogy e sajátos gondolati tevékenység miáltal és hogyan válik a politikai cselekvés szerkezeti elemévé. Ha jól értem, a szerzőpárost más cél vezérli: a mai Magyarországon létező politikai tagoltság eszmei gyökereit keresik, és nem vizsgálják a politikai folyamatokat, a politikai szereplők tevékenységét. Azokat a hagyományokat kívánják megjelölni, értelmezni és leírni, amelyek a ma létező politikai pozíciók eszmei összetevőit megalapozzák. Vagyis: én a politikai cselekvők, a hivatásos politikusok gondolkodására fókuszáltam, ők viszont a hagyományteremtésre és a hagyományok átörökítésére, egy sajátos csoport (tudósok, művészek, írók, filozófusok, publicisták, egyszóval a „hivatásos gondolkodók”) tevékenységére koncentrálnak. Saját jogon a politikusok szövegei nem is válnak a vizsgálat tárgyává. A politikai cselekvők gondolkodásának bemutatására, elemzésére csak akkor kerül sor, ha a politikai filozófia nézőpontjából valamiféleképpen relevánsnak minősülnek. Deák Ferenc neve például meg sem jelenik a könyvben, holott szerepe Magyarország történetében meghatározó jelentőségű volt, s mindmáig fontos hivatkozási pontként szolgál. Egyetlen kivételtől (Imrédy Béla) eltekintve, Magyarország miniszterelnökeinek, illetve (Jászit leszámítva) egyetlen pártvezérnek a gondolatai sem válnak az elemzés tárgyává, holott közülük többen elmélkedtek szóban és írásban is a politika, a kormányzás alapvető kérdéseiről.

Azt hiszem, joggal merül fel a kérdés: voltaképpen mit is vizsgálnak a szerzők? A politikai cselekvéshez kötődő különleges észjárást, amelynek kétségtelenül nagy szerepe van a politikai tagoltság kialakulásában, vagy pedig egy sajátos csoport – Karl Mannheim kifejezésével a „szabadon lebegő értelmiség” – gondolkodásmódját, amelynek tárgya túlmutat vagy kívül áll a politikán, amennyiben ezen a politikai üzem működtetését, alternatívák megfogalmazását, politikai közösségek megszervezését, intézmények létrehozását, a jogrend meghatározását, a közösséget érintő döntések meghozatalát és ehhez hasonlókat értünk?

Én úgy látom, hogy az utóbbiról van szó. Balázs Zoltán és Molnár Csaba monográfiájának hőse az elmélkedő, nem a cselekvő ember, aki rendszerint kívül áll a politikán, olykor azért, mert mélyen megveti, olykor azért, mert az adott politikai gyakorlatban a helyét nem leli, olykor pedig egyszerűen azért, mert másban látja a feladatát. Ez persze érthető, hiszen a gyakorlat szükség-képpen kötődik a léthez, ez az értelmiségtípus pedig éppen az adott léttől teszi szabaddá magát, és ezáltal válik tudóssá, művésszé, vátesszé, prófétává, kritikussá, szakértővé vagy éppenséggel különccé, csodabogárrá, mondván: „ez a világ nem az én világom”.

Kétségtelen, sok igen fontos, a közfelfogást is befolyásoló, értékes mű született és születik e gondolkodásmód eredményeképpen. Azt, amit tudunk (vagy tudni vélünk), éppen ezekből a szövegekből tudhatjuk. És azt is dőreség volna feltételezni, hogy e műveknek nincs hatása a politikára. Művészek, filozófusok, esszéisták, olykor még tudósok neve is válhat egy-egy politikai mozgalom zászlajává, legalábbis egy-egy történelmi pillanatban. De mi teszi ezt a gondolkodásmódot politikaivá?

Nem a saját szempontjaimat kérem számon a szerzőkön. Inkább védekezem. Amellett érvelek, hogy a politikai irányzatokat inkább lehet elkülöníteni a politikai cselekvéshez kapcsolódó gondolkodásmód vizsgálatával, mint az eszmék történetére koncentráló kutatásokkal. Végtére is – hogy egy analógiával éljek – a műalkotásokat a művészek, nem az esztéták, a kritikusok hozzák létre. Így van ez a politikával is. Az eszméknek, azok értelmezéseinek bizonyosan van szerepük a politika alakulásában, de azt is bizonyosnak tekinthetjük, hogy politikai szereplők nélkül – közéjük sorolva mind a hivatásos, mind az alkalmi politikusok népes csoportjait – politikai cselekvés (beleértve a normák, intézmények, politikai rendszerek megalkotását is) nem létezik. A politikában ugyanis nemcsak a „mit” kérdésére kell választ adni, nemcsak a célt, a kívánatost szükséges meghatározni és megindokolni, hanem további kérdések sokaságára is választ kell találni.

Eötvös József a magyar történelem egyik fordulópontján – az 1861-ben összehívott országgyűlés megnyitása előtti napokban – idézett fel politikustársai előtt egy latin versikét, mint Lónyay Menyhért naplójában olvassuk: „Quis, quid, ubi, quibus auxiliis, cur, quomodo, quando?” (Ki, mit, hol, mely eszközök által, miért, hogyan, mikor?) Majd így folytatta: „Csak a curt [miértet] tudjuk, annak is Bécsben más, és lent más, és külföldön is más értelme van.”

Bizony ez így van a gyakorlati politikában, ráadásul a válaszra váró kérdések köre még tovább tágítható.

A politikai cselekvés egyik szerkezeti elemeként felfogott politikai gondolkodás irányzatai így tehát igen sok szempont alapján különülnek el. Hogy csak néhányat említsek: elkülönülhetnek a helyesnek tartott eszmék, értékek, a világnézet s a belőlük eredeztetett „világakarások” (Karl Mannheim kategóriája) alapján, megoszlások jöhetnek létre érdekek köré szerveződő csoportosulások alapján, de szakadások következhetnek be az eszközválasztás kérdésében, az időzítésben és így tovább. Én magam ezek alapján kíséreltem meg értelmezni a politikai tagoltság változásait a már említett monográfiámhoz csatolt Appendixben.

Az eszmei irányzatok elkülönítése természetesen másféle klasszifikációt igényel. A kérdés azonban az, hogy az osztályzást milyen elvek, kritériumok alapján végezhetjük el. Konkrét javaslataim persze nincsenek, mert ezzel a problémával nem foglalkoztam, de azt talán mégis kimondhatom, hogy e könyvben alkalmazott osztályokba sorolás bennem kételyeket hagyott. Jórészt a politika fogalmai közül származnak a kategóriák: liberalizmus, konzervativizmus, baloldal, jobboldal, szélsőjobboldal, radikális, illetve olyan fogalmak, amelyeknek ebben a vonatkozásban tisztázatlan a jelentésük, például a tradicionalizmusé vagy a kereszténységé. Persze lehetséges, hogy én nem értelmezem helyesen e szavakat, de zavarba jövök, amikor jobboldali vagy baloldali, liberális vagy konzervatív történészről, politológusról, filozófusról vagy művészről olvasok. A művészeti, filozófiai, tudományos, etikai irányzatokat is a politika tagolná? Platón és Arisztotelész is elhelyezhető az így képzett koordináta-rendszerekbe?

Nos, nincs válaszom. Az én szemem mindenesetre fennakadt, amikor egy német kolléga azzal válaszolt egy történész művét illető dicséretemre, hogy igen, igen, tényleg jó a könyv, csak az a baj, hogy a szerző konzervatív. Megdöbbenésemben még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy mit jelent konzervatívnak lenni a történettudományban. Így hát a mai napig sem tudom.

Sajnos, ezt a most tárgyalt könyvből sem tudtam meg. Ha ugyanis az „izmusokat” a politika jelenségeinek tartjuk, a politika szféráján túllépő, kiterjesztő használatuk voltaképpen eredeti értelmüktől fosztja meg őket. Például a könyv Bibót, akit természetesen a „népiség” irányzatában helyez el, a konzervativizmussal is hírbe hozza (113-115.), és – ezt már mi tesszük hozzá, ugyanígy hírbe hozható a liberalizmussal is. De így van ez más szereplőkkel is. Példák sokaságát lehetne felhozni arra, hogy a „szabadon lebegő értelmiség” gyakran keres „harmadik utakat” a szemben álló politikai erők konfliktusainak meghaladására. Kutatásaim során úgy tapasztaltam, hogy többnyire sikertelenül. Talán éppen azon „lét” miatt, amelytől elszakadva keresték a megoldásokat.

E könyvben – olyanokkal keveredve, akik a politika valóságos résztvevői voltak – sok olyan értelmiségi jelenik meg, aki egyebek mellett a politikáról is elmélkedett, de nem vált cselekvő szereplőjévé. Közülük többen fontos, a politikusok által talán nem is sejtett felismerésekhez jutottak el. Nem csoda, ha a későbbi nemzedékek váteszként tekintettek vissza reájuk. Koruk azonban nem tudott mit tenni a felismeréseikkel, talán nem csak ostobaságból. Esetleg azért sem, mert a sors, azaz – legalábbis Napóleon szerint – a politika elől nem lehet kitérni, de talán azért sem, mert az a megsejtett harmadik út nem létezett, vagy az adott feltételek mellett nem volt járható. S mint tudjuk, voltak olyanok is, akik szövetségre léptek a politikával. De akkor – e könyv be is mutat ilyen sorsokat – választaniuk kellett, bizonyságaként annak, hogy két istent nem lehet egyszerre szolgálni. Vagy az egyik, vagy a másik hivatás ethoszának kell megfelelni.

Balázs Zoltán és Molnár Csaba könyve mindezek ellenére érdekes, értékes kezdeményezés. Igazolása annak, hogy a jelenről és a múltról is lehet harag és elfogultság nélkül írni és beszélni.