Károlyi Amy politizáló versének címét vette kölcsön Dalos Anna 2020 elején megjelent könyve, az Ajtón lakattal címéhez. A könyv tartalma és szerkezete rögtön bizonyos műfaji kérdéseket vet fel. Ugyan a szerző monográfiaként hivatkozik rá, és a kötet ennek megfelelően a Kádár-kor komolyzenei termésének részletes tárgyalására vállalkozik, ezt olyan fejezetekben teszi, amelyek önállóan is értelmezhetők.

Valamennyi fejezet tanulmányként már megjelent, főként periodikákban (Magyar Zene, Studia Musicologica). Kettő közülük a szerző korábbi tanulmánykötetéből (Kodály és a történelem) ismerős, egy pedig a Gyarmati György és Péteri Lóránt által szerkesztett 1956 és a zenei élet – Előzmények, történések, következmények című kiadványban látott napvilágot 2019 végén.

Feltűnő, hogy a könyvben nincsenek alfejezetek, és a fejezetcímek is rendkívül tömörek. A kötet jellegzetes szerkezete és műfaji kétarcúsága Tallián Tibor hat évvel ezelőtt megjelent Magyar képek című könyvére emlékeztet. Ahogyan akkor a rádióelőadásokat rendezték egységes kötetté, most a tanulmányokkal tették ugyanezt, és ahol Tallián Tibor abbahagyta a zenetörténetet, Dalos Anna onnan folytatja.

A könyv mintegy tizenhárom év kutatómunkájának grandiózus és egységes összefoglalása. A harminc fejezet hol egy komponista pályájának kiemelt szakaszát tárgyalja, hol egy nemzedék teljes repertoárját tekinti át. Bizonyos esetekben egyetlen művet helyez a középpontba, máskor egy műfajt vagy zeneszerzési technikát vizsgál. De mindvégig ugyanazok a kérdések húzódnak meg a háttérben: vajon az 1956 és 1989 között alkotott művek mit árulnak el a zeneszerzők modernitáshoz való viszonyáról, illetve a komponisták hogyan igyekeztek boldogulni a kor biztonságot nyújtó, de szűkös világában. A kompozíciók elemzése, a bennük felbukkanó utalások és rejtett programok értelmezése és helyenként a keletkezéstörténetek vizsgálata bontja ki a válaszokat ezekre a kérdésekre.



Dalos Anna könyvével rávilágít, hogy a tárgyalt korszakban bőven találhatunk értékes műalkotásokat, amelyek értelmezéséhez ismernünk kell a kort, de ezek a művek a XXI. században is előadhatók lehetnének. 

A szerző nem titkolt szándéka felkelteni az előadóművészek érdeklődését a korszakban írt kompozíciók iránt. Az áttekintés Kodállyal indul, majd az egyes fejezetekben párhuzamosan rajzolódnak ki a különböző zeneszerző-generációk történetei.

Az 1930 körül született zeneszerzők nemzedéke a 60-as években kezdte a pályáját, Dalos Anna innen kíséri az útjukat. Megvizsgálja, hogyan szakadtak el a kodályi mintáktól és milyen új komponálási módokat kerestek, ez mennyiben jelentett új gondolkodásmódot is, és milyen utakat jártak be az új zenei írásmódok elsajátításakor. A harmincasok nagyjából a 70-es évekig főképp a dallamképzés különböző módozataival, az aleatória formáival, effektusokkal és az ütemvonal nélküli szabad írásmóddal kísérleteztek, ugyanakkor a neoklasszika több formáját is alkalmazták, különösen Stravinsky és Prokofjev nyomán. A kísérletezés legkevésbé a kórusműveket érintette, részben az énekhang korlátai, részben a műfaj magyar tradíciói miatt.

Dalos Anna empátiával ír azokról a szerzőkről, akik valamiképpen a perifériára szorultak. Mint a konzervatív Járdányi Pál vagy Szabó Ferenc, aki 1956 után ugyanolyan politikai meggyőződéssel komponált, mint korábban, ami válsághoz, elmagányosodáshoz vezetett, és korai halálában is közrejátszhatott. Kadosa Pál, akinek művei a 60-as és a 70-es években teljesen más kiindulópontból születtek, mint az ekkor fiatal komponistáké, az alkotói habitus mégis érdemessé teszi e kompozíciókat arra, hogy ma is előadójuk és közönségük legyen. Más rendszerhű, elkötelezett szerzőknél is stílusváltást, gyakran válságot láthatunk az 50-es években: Maros Rudolf, Mihály András, Sárai Tibor, Sugár Rezső, Székely Endre és Tardos Béla. Közülük – ahogy Dalos Anna rávilágít – egyedül Mihály András tudta átlépni a saját árnyékát, és autonóm műalkotásokat hozott létre.

1956 után a magyar zeneszerzők első és talán legmeghatározóbb külföldi zenei élménye az addigra Nyugaton idejétmúlttá vált dodekafónia, majd a szerializmus, amelyet sokféleképpen építettek be saját zeneszerzői gondolkodásukba. Járdányi gyakran a pentatóniával állította szembe, Szervánszky pedig ötvözni igyekezett a magyar hagyományokkal, illetve azzal a stílussal, amit ő punktualizmusként értelmezett. Némelyik zeneszerzőnek alig volt hangzásélménye Arnold Schönberg, Alban Berg és Anton Webern kompozícióiból, és ez a papírból szerzett ismeret a technika felszínes átvételét vonta magával. Például Dávid Gyula esetében, aki plakátfunkcióban használta a dodekafon sorokat kompozíciói elején, de sosem váltak művei kiindulópontjává. Az ortodox szerializmusból kivezető egyik magyar utat – ahogy Dalos Anna Somfai László nyomán kifejti – Durkó Zsolt mutatta meg.

A könyv talán leggyakrabban visszatérő szereplője Kurtág György, akiről első avantgárd korszakától kezdve olvashatunk, és Dalos Anna mélyreható értelmezéssel cáfolja azt a 80-as években megfogalmazott tézist, miszerint Kurtág művei elemezhetetlenek. 

A könyv szerzője olyan kérdésekre keresi a választ, amelyekre eddig nem születtek kielégítő magyarázatok, például: mi okozta a Bornemisza Péter mondásai sikertelenségét Darmstadtban, vagy mi lehetett az oka az undor ennyire közvetlen kifejezésének ebben a kompozícióban? Végül arra jut, hogy a magyarázatot elsősorban a kompozíció magyar hagyományhoz való kötődése adja meg, de összefüggés mutatható ki a Kádár-kori Magyarország kettősbeszéd-gyakorlatával is Egy másik kényes téma Kurtággal kapcsolatban – amelyet Dalos Anna bőséges elemzésekkel alátámasztva tárgyal –, a zenei forma, különösen a nagyforma kérdése.


/Kurtág György rögtönzött mesterkurzust tart 2014-ben Fotó: wikimedia.commons/

Ezeknek a struktúráknak a kialakítása a komponista műveiben többnyire a tradicionális sémákból indul, de végül egészen individuálissá válik.A XX. századi magyar zeneszerzés-történet egyik radikális fordulata az Új Zenei Stúdió működéséhez köthető. Dalos Anna azt tárja fel, milyen zeneszerzés-technikai és személyes okok vezettek a tradicionális új zenei gondolkodással való szakításhoz Jeney Zoltán, Vidovszky László és Sáry László műveiben, illetve e kompozíciók hogyan ágyazódtak be a 70-es évek politikai és zenei életébe. Nem csupán az Új Zenei Stúdió szerzőit, hanem már a harmincasokat és rajtuk kívül különösen Bozay Attilát foglalkoztatta a determináció – indetermináció kérdése, az improvizáció és az aleatória különböző kötöttebb és kötetlenebb módozatai, vagyis az, hogy mennyire lehet élni az előadói szabadsággal egy-egy kompozíció esetén.

A tárgyalt időszak sokféle  stílusirányzatában helyet kap a modernizmustól való elfordulás, a neoklasz-szika és egyfajta, inkább a romantika felé tekintő fordulat is, amely legfőképpen a kórusművekhez köthető. A populáris zene felé kacsintanak azok a minimalista, repetitív művek, amelyeket a 180-as csoport adott elő Magyarországon népes közönség előtt. Dalos Anna külön fejezetet szán Eötvös Péter zeneszerzői útkeresésének, Sári József kompozícióinak, az elektroakusztikus zenei kísérleteknek és a holokauszt zenei feldolgozásainak is.

Aligha akad ma Magyarországon olyan zenetudós, aki átfogóbb ismeretekkel rendelkezne a Kádár-korszak zenei terméséről, mint Dalos Anna. Egyes fejezetek táblázatai vagy mellékesnek szánt megjegyzései érzékeltetik e kompozíciók mennyiségét. Csak hogy egy példát említsünk, a tizenhetedik fejezet megírásához közel ötven magyar operát tanulmányozott az 1960 és 1988 közötti időszakból. A könyvben feltárt összefüggések és mélyreható elemzések jelentősen gazdagítják ismereteinket az 1956 és 1989 közötti magyar zeneszerzésről, a gondosan megkomponált, már-már szépirodalmi szöveg pedig muzsikusok és műkedvelők számára is élvezetes, tartalmas olvasmánnyá teszi a kötetet.

/Indulókép: A Magyar Zeneművészet kategóriában Prima Primisszima-díjra jelölt Eötvös Péter Kossuth-díjas zeneszerző kottája budapesti otthonában, 2017. október 23-án Fotó: Czimbal Gyula/MTI/