Úgy száguld témáról témára, akár a táltos ló, vagy a Vadnyugat musztángja a végtelen prérin. És akár – Dosztojevszkijtől kölcsönözve – Megalázottak és megszomorítottak is lehetne a címe Döme Barbara novelláskötetének, hiszen a többségében egyes szám első személyben leírt történetek szinte mind lecsúszott egzisztenciákról, megöregedett vagy éppen megbetegedett nőkről szólnak. Nők cekkerben, jelképes cím, hiszen a cekker itt nem csupán a bevásárlószatyrot jelenti, hanem a fogságot, a bezárkózást is. Mint a Játék című írásában, amelyben nem elég, hogy hendikepes lett a főszereplőnő gyereke, de ezért még a férje is elhagyta, őt pedig megtalálta korunk egyik legvisszataszítóbb és aljasabb betegsége, a rák. Otthon ül a négy fal között az anya a fiával. Innen nem lehet elmozdulni, nem lehet elmenekülni, sem térben, sem időben. Döme Barbara naturalista módon ábrázol, sok nála a vér, a hányás, egyszóval mindenféle váladék, melyekről nem szeretünk beszélni, ám mégis itt vannak, modern világunkban körbeölelnek bennünket, hiába takarítjuk el, hiába próbálunk Patyomkin-falut építeni, spanyolfalat húzni a betegségek, az elmúlás elé, azok valamiképpen mindig átrágják magukat, akár egy halottzabáló szörny, egy zombi, mindig előbújnak valamelyik sarokból. Ilyen ez a horrorisztikus játék – a szellemi fogyatékos fiú azért a drámajátékot megtanulta –, amikor az anya rádöbben, hogy nincs mit tenni, ő meg fog halni, a beszélni alig tudó, orrából folyamatosan véres váladékot eregető gyereke pedig intézetbe kerül, ha nem tesz valamit. De mit lehet ilyenkor tenni, ha a modern kori városi magányosság ül rajtunk, nyomja a mellünket, akár egy gonosz törpe. A Trainspotting plafonon mászó halott csecsemője is beugrik nekem, de ha filmes analógiákat keresünk, akkor a Berlin fölött az ég angyalai szintén.
Senki nem segít, nagyjából ez a novellák szüzséje, bár van köztük jól végződő történet is. A Bábá egy magatehetetlen pesti öregasszony mellé rendelt kárpátaljai nő története, aki a huszonnégy órás szolgálatért cserébe kapott pénzzel gondolja majd megoldani a megtermékenyítő műtétet. A beavatkozás rettentő sokba kerül, de akkor végre lesz gyereke, és hazamehet az Ungvár melletti kis faluba, ahonnét származik. Az öregasszony kilencvenkét éves, és már beszélni sem tud (ő sem!), de végül mégiscsak a néni hívja ki a mentőt a nőhöz, aki akkor döbben rá, hogy gyermeket vár, amikor éppen meg akarja lopni gondjaira bízott áldozatát. A Holnap: Kicsinálni Szép Klaudiát, a nyugdíjazott balett-tanárnő esete, furcsa csavarral végződik, de hiányolom belőle az igazi drámát, a katarzist.
A Felettem című is elhagyott nőről szól. Ezeknek a szereplőknek gyakran nevük sincs, annyit tudunk meg róluk, hogy negyvenegy, hatvan-, harmincöt évesek, félnek az egyedülléttől, pedig többnyire egyedül élnek, vagy ha nem, akkor megcsalja őket a férjük. Inside storyk ezek, s a sok elképzelt vagy valódi szörnyűség néha már-már humoros is.
A Tálos Ernő meg a víz viszont telitalálat. Már csak ezért az egyért érdemes elolvasni a kötetet, igaz, itt nem nő, hanem egy nagyapa a főszereplő. Szívszorító, mondanám, ha nem lenne elkoptatott a jelző.
A hosszú rét a kötetben az első egyes szám harmadik személyben elmondott novella. A rendszerváltozás utáni ránk szakadt furcsa világban játszódik, ahol egyfelől megnyílnak a határok, s a pénzkereseti lehetőségek a gazdag Nyugaton, másfelől viszont ezzel egy időben az itthoni lehetőségek beszűkülnek, szétesnek a családok, s ez a bomlasztó folyamat az eddig elzárt és önmagát, régi hagyományait, kultúráját a legteljesebb mértékben megőrző székelységet sem kíméli. Erről szólnak többek között a kiváló székely író, Hegedűs Imre János elbeszélései is, a Székelyek, atyámfiai című kötetben. Döme Barbara bár anyaországi, mégis érti a problémát, együtt- érez a határon túl élőkkel.
A szív a kiüresedett riporternő története. Mialatt egy sikertelen szívműtét mellett asszisztál, a nagymamájára gondol, akinek a sírját már rég nem kereste fel, és az apjára, aki az öregek otthonában vegetál, és akit szintén elhanyagolt. Mondhatnám, hogy a modern városi lét, a rohanó élet velejárója az egzisztencialista magány, de ez nem ennyire egyszerű. Ugyanis Döme Barbara éteri magasságokba repíti szereplőit, költői megfogalmazásai – és ahogy a novellák olvasásával előrehaladunk a kötetben –, mind fantasztikusabb írói csavarjai hihetetlenül merész és erős tollú szerzőt mutatnak. Időnként már nem is tudjuk, ki a skizofrén, ki képzeli a másikat annak (Zsófi naplója; A szülés, Anyu, Nóri meg én), néha az önmaga hazug köreibe fúló nőket láttat (Tökéletes áldozat; Hová tűnt Beke Kata), máskor lírai eszközökkel meséli el, miképpen játsszuk el szüleink halálos és lélekölő játszmáit a magunk életében újra (Pont úgy). Nem könnyű egy írónak kísérteteket, angyalokat szerepeltetni a műveiben, anélkül, hogy giccs lenne belőle. Döme Barbara ezen a határterületen jár, a lét és nemlét titkait feszegeti – sikerrel.
Éppen a fentebb leírtak miatt kár, hogy néha gyengébb írások is becsúsztak a kötetbe (Kiszámoló; Tóni, a kutya, a gyerek meg én), mikor vannak kifejezetten zseniális történetek, mint például A fánkos ember vagy a már említett Tálos Ernő meg a víz című.
Mindenképpen érdemes végigolvasni a kötetet, az alcíme szerint is Történetek Skizofréniábólt, mert bár az első novellák alapján a felületes férfiolvasó esetleg morogva dobja félre, mondván, ezek mind feminista sztorik a szegény nők elnyomásáról, a gonosz férfiakról és még gonoszabb apákról. Ennek a felületes férfinak semmiképpen sincs igaza. Döme Barbara világa izgalmas írói világ, zabolátlan musztángját, vagyis fantáziáját óriási önfegyelemmel zárja a novella keretei közé, nem véletlenül robbant be a szerző, ahogy mondani szokták: üstökösként az irodalmi életbe. Hogy aztán állócsillag lesz-e belőle, az csak rajta múlik. A tehetsége megvan hozzá.
/Döme Barbara: Nők a cekkerben
Történetek Skizofréniából
Arany János Alapítvány/Orpheusz
Budapest, 2019, 192 oldal/
