Mégis jelen tudott maradni az irodalomban. Tudjuk, a minőség ehhez nem mindig elég. Talán az volt Várady szerencséje, hogy egy olyan nemzedéki hullámban érkezett, amelyet sokan mint „paradigmaváltót” ünnepeltek. Helytálló vagy sem, mindenesetre jellemző Margócsy István kora­beli véleménye: „Várady az elsők között volt, akik programszerűen is le akarták bontani a költő társadalmi szerep­vállalásának hagyományos magasztosságát, s a költészetet […] a személyes életproblémák […] terepeként fogalmazták meg.” Az sem mellékes, hogy a költő mögött ott állt egy összetartó és tehetséges csoport. Spiró György Fodor Gézáról – Várady egyik, a jelen kötetben is többször megidézett barátjáról – emlékezve leírja, hogy már fiatalon kialakult egy határozott belső szereposztás: „Észleltem, hogy ez a valóban elit kör úgy tekint rám, mint a végre meglelt próza­írójára. […] megvolt a drámaírójuk Eörsi személyében, a költőjük pedig Petri volt már akkor, és maradt is mindvégig, kiegészülve Szabolccsal és némi megszorításokkal Tandorival.”

Vas István 1973-as bemutató esszéje az a kályha, ahová Várady minden értelmezője mindmáig – és alighanem míg a világ – visszatér. Vashoz még gimnazistaként ment el a fiatal költő, és ő lett az egyik mestere. Az atyai költőbarát ír Várady költészetének eleganciájáról, dikciója latinosságáról, a lírai alany elbizonytalanításáról, „szplínes” alaphangjáról, a nyelvészeti strukturalizmushoz való kapcsolódásáról, a képiség visszaszorulásáról, és mint jellemző témát emeli ki „a baráti és szerelmi kapcsolatok reménytelen összegabalyodását”. Ám jelzi veszélyeit és korlátait is. „Mindent el tud mondani, amit akar – ezt állapítottam meg már a kezdetben hozott verseiből is. De nem volt sok, amit elmondani akart.” (Igaz, az élménykör zártsága eleinte inkább hasznára válik. „Ez a szűkösség megmentette nemzedékének legkárosabb kórjától, a fedezet nélküli nagyotmondástól, de mégiscsak szűkösség volt.”)

Mindez, kisebb hangsúlyváltásokkal, tematikai újdonságokkal – a jelen kötetben például előtérbe kerül az öregedés tapasztalata és a meghalt társak emlékezete –, maradandóan jellemzi Várady költészetét.

Vas igazítja ki a Várady tárgyias, személytelen lírájáról elterjedt nézetet is: „Azért hathat »objektíven«, mert akármilyen személyes, mégsem vallomásos.” Egy későbbi kritikusa egyenesen úgy látja, hogy a költő igazából szentimentális alkat, ezt fedi el egyfajta áltárgyiasság.

Várady a De mennyire című kötetében körülbelül félszáz költeményt rendez négy ciklusba. Az első ciklus fő témája az életrajz és az emlékezés. A második alkalmi versekben idézi meg a kerek születésnapot ünneplő, illetve az elhunyt alkotó­társakat (Tandorit kétszer is), és tiszteleg elődök, mesterek előtt. A harmadik ciklus kakukktojás, terjedelmileg is jóval rövidebb a többinél, egyetlen vers. Egy évet a (2010-eset) érzékeltet e-mail-üzenetek részleteivel. A negyedik ciklus három ironikusan politikus verssel indul, majd változatosan, az összes addigi témát megpendítve folytatódik.



Átgondolt kötetszerkezetről van szó, ezt mutatja, hogy az egymást követő versek között gyakori az összefüggés. Különösen az elején. Ezt használja ki a könyvben utolsó előttiként álló Vagy megvolt valóban, amely centoszerűen az első ciklus soraiból, témáiból áll össze. (A cento más versek soraiból összeszerkesztett verset jelent. A kötetben Lator László műveiből is készít egy ilyet Várady.) A kötetzáró Sermo pedig, miközben megidézi Horatiust, és általa egyfajta önjellemzést kínál („beszél és nem dalol itt a poéta”) – visszahajol a kötetkezdő vershez. A helységnév, amit ott nem tud felidézni, itt hirtelen és véletlenszerűen eléje kerül.

A könyv a név keresésével indul. „Hogy is hívják azt a kis dán falut?” (Kaliforniában egy dán falu), és a név megtalálásával ér véget. Felkínálva az olvasónak a kérdést: vajon a költészet a név keresése lenne? A költészet a keresésben van, a névre találás pedig véget vet a költészetnek?

A Kaliforniában egy dán falu mindenesetre megadja az alaphangot és -témát. Az emlékek keresése és megelevenítése folytatódik a következő darabokban. Először a gyerekkor, majd az ifjúkor kerül sorra. A gombfoci, a nagyapjával végignézett budai motorversenyek, a nagyszülők szokásai egy rég elmúlt kort idéznek mára elfeledett szokásokkal („tujázás”) és nevekkel. A datálása szerint 1960 óta várakozó Nephritis az életrajzi szempontból is fontos betegséget is behozza a képbe, ez azonban a kötet gyengébb versei közé tartozik. Jön az ifjúság és vele a „mégse, mégis” közt nyűglődő szerelmek. A Borjú bécsi már házasságról ad hírt, ezután pedig a barátság témája kerül előtérbe. A Lapzárta a munkát és az érett kort, a barátok halála pedig az öregséget és a vég közeledését érzékelteti. A többi ciklus az elsőben felvázolt áttekintést egészíti ki részletekkel, variációkkal, alkalmi megnyilatkozásokkal.

Furcsa: hogyan maradhatott meg Kaliforniában egy dán falu? De ugyanilyen furcsa, hogy valamiképpen megmarad a múlt a jelenben. Sőt, erősebbnek tűnik, mint a jelen: „Olyan, mintha a volt volna a van…” (Ha lánynak öltözik); „A voltam, az volt. És a lettem?” (Lapzárta). Várady nemcsak megeleveníti ezt a múltat, hanem filozófiai problémaként is vizsgálja. Van-e, ami elmúlt? Miként van, hol van, ami volt? Rendszeresen felbukkan a régi hagyományt, manapság leginkább Villont idéző „ubi sunt”: „hova lett, / akit legelőször szerettünk? […] de a tavalyi hó, az ugye, hol van?” (A szerdai ebéd); „Hol vagy te, aki vagy, de nem vagy” (Öreg barátom); „Hova lesz, ami elvész, hova vész el?” (Egy jó nap); „Hová lettek a fürtjeik?” (Éjszakai járat). Félő, hogy mindez nincs már sehol: „hol is? mit is? Csak álmodtad? Ki tudja” (Vagy megvolt valóban). Néha viszont bizonyosságig fokozódik a remény: „mert ami egyszer végbement, / mondja WS, a mester és manó, / azon nem másít semmi rend […] Valahol mégis meg kell lennie, / az ébrenlét mit érne nélküle?” (Egy jó nap); „Ami volt, megvan, őrzi egy trezor, / örökre ott van” (Trezor).

A szerelmi téma kiemelkedő versei közül három egymás után áll a kötetben. A Szilveszter élet-halál kérdésekről, szenvedélyről beszél higgadt tárgyilagossággal. A Téged szeretlek halmozásos tömörítéssel mutatja fel az egykori szerelem paradoxonait: „Téged szeretlek, és éppen ezért / maradok őmellette – mondta […] Gyötrelem, levelek, telefon, / találkozás, szerelem, mégse, mégis. / Nyolc évünk közül a harmadik évben. / Mindvégig ilyenformán lényegében.” Az utolsó két sort gyakran emeli ki a költő mint némi­nemű összegzést. Itt – rímtelen sorok utáni – rímmel, máshol szójátékkal vagy előtte kihagyott sorral. Az utolsóra példa az Emléksorok egy régi felsülésre: „Istenem, milyen bonyolultak vagytok, / én meg milyen hülye!”

A barátokra emlékező versek szintén a kötet tőkesúlyát jelentik, olykor a csúcsaihoz tartoznak. Például az F.G. Bár itt van egy mondat, amit nem értek: „Társak, nem munkatársak, / és te a munka vagy”. Máshol is zavar egy-egy kétes részlet. A Lapzárta vége sablongyanús: „Megyünk hová. Ide s tovább. / Jó reggelt vagy jó éjszakát?” A Tandorinak írt Dezső hetvenben pedig a magukkal ragadó részek kiábrándítóakkal váltakoznak. A kezdősor („Ó jaj, poétám”) kimódolt, az „Örök örömdiétán”-féle sorok kiválóak. A beiktatott történet az egykori közös részeg éneklésről – Várady általában szereti a beiktatott történeteket – magánérdekűen kedélyeskedő, majd újra magasra emelkedik a vers, végül az utolsó sorok elcsépelt szójátékába és szentimentalizmusába fullad („Még hallni halljuk / egymást, csak halni ne, / halni ne haljuk! // Ne még. Dezső. Dide.”).

A tréfás átiratok közül a politikai témájú versek külön csoportot alkotnak. Közülük egészen meglepő a Szomorú vasárnap, amely egy jól azonosítható választást tematizál a hírhedt sláger ritmusára. A felvilágosodás magabiztosságával ítél (a vakhittel és az éjszakával a nap áll szemben), de a más beállítottságúakat is elismerésre késztetően szellemes. A Kosztolányi rímeire írt szonett (Vijjogni, mint a vércse) a harmadik versszakban megtörik. Vagy csak elgondolkodtat? Addig egy diktátor hangját halljuk, itt viszont a részvét hiánya, a fulladás felé sodródó világ lesz a tárgy. Egy másik hang? Vagy egy ideig a diktátorban is van józan belátás? A stílusjátékok közül még mindenképp említendő az Sh. 75. remix, amely Shakespeare magasztos szerelmi szonettjét ülteti át ifjúsági argóba. Vannak komoly hangú átírásai is. A Ritmuspróbák három darabja ugyanazt egyre kurtább sorokban fogalmazza meg, a hétköz­napi komolyságot a forma játékosságával ütköztetve. A Trezor pedig – a kötet egyik rövidségében is nagy műve – Várady egy korábbi versének a kivonata. A csevegést és a bölcsességet horatiusi mintára egyesítő Sermo méltó lezárása a könyvnek.

Az életmű folyamatosságát kiemelik az önidézetek. A Sermo-beli „Flaccus, öreg csont” már volt a Horácban, a Trezor, mint említettem, újraírás. Az Esterházy által felkapott, legismertebbé tett sorára („Zsugorodik a zsugori idő”) hajaz a „zsugorodik a sor” kifejezés (Apropó 60). Várady témái, módszerei a régiek. Öntudatosan polgári beállítottság jellemzi továbbra is, amelynek ugyan eltolódtak a keretei – a kommunizmus alatt megtűrt ellenálló, majd eszmény, majd újra valamiféle ellenálló? –, de lényege maradt. „Egésznél erősebb a rész” – írja. A teljességigény, a látomásos egész helyett beéri azzal, hogy választott életkörét számba veszi, átláthatóvá teszi. Ezzel sok veszélyt elkerül, de vállalja a Vas említette szűkösséget is. A tárgyias számba­vétel szűkösségét nyitják föl némileg a rá jellemző költői módszerek: a kontrasztos szerkesztés, a szójáték, az elhallgatás, a közbeékelt történetmesélés, az irónia. De némelyik téma is szükségszerűen járja át a határokat. A szerelem régi és a gyász inkább újabb témája ilyen. Az álom szintén valami besorolhatatlant jelenít meg. Várady­nál korábban is, itt is gyakori az álomleírás, az álom megidézése. Mint egykori kritikusa megvilágította, ennek két fő oka lehet. Egyrészt témapótlék az álom, másrészt alkalmas a „túlcivilizált képzelet” időnkénti felszabadítására. Hasonló céllal többször kísérletezik a költő a szürreálisba hajló groteszkkel. Jelen kötetben a Szappanbuborékok WS emlékére és az Egy év cserepei esetében részleges, a Titkos tudomány darabjaiban viszont teljes sikerrel.

Megfelelő műveltséggel, hozzáértéssel, alkalmas társakkal belátható a világ helyes rendje – sugallja. A szilárd értékrend, az elitbe-tartozás öntudata (Sermo: „befogadtak. / Ott volt […] aki számít”), az élet kellemességei kipárnázzák ezt a talán elháríthatatlan szűkösséget. Törzshelyek, barátok, szerelmek, bulik, jó éttermek, család, utazások, hasznos munka és persze a művészet, a költészet – ezekbe kapaszkodik az értelemkeresés. A vershez ez nem mindig elég, alighanem innen a termés mennyiséget illető soványsága. A szójátékok, a forma-ihlet, az olvasmányokban rejlő inspiráció, a tréfás versengés (több verse nyilvános rendezvényen, mutatványként keletkezett), ezek pótolják a kényszerítő mondhatnékot. Gyakori témája a bizonytalanság: lesz-e vers a pár soros ötletből.

Az öregedés, a társak halála mind többet vesz el a választott életforma örömeiből. Egyre inkább a „seb” marad: „sokértelmű a seb, / nagy távokat bejár a versed […] vérre megy” (TD – 80). Jobban feltárul a sokértelmű, végtelen távlatú, vérre menő kiszámíthatatlanság. Vele az áldozat elkerülhetetlensége. „Eljött ez is: örökre már csak / másoknak szórni kenyeret!” (uo.); „nekünk világít fároszul, / amit te hordasz tán keresztül” (A kilencvenedikre).

A költő általában elhárítja, iróniába oldja a metafizikai töprengéseket. A Dobban szólamszerűségüket ábrázolja: „a csöndön túliak hívása csökken, / satöbbi nemkülönben”. Mégis több versében érinti az ismeretlent, a „semmit”: „Nem úgy van az. Mert van a semmi” (Lapzárta). Esélyt is lát benne: „Felel a kérdezetlen semmi” (Búcsú helyett). Azonban a Szappanbuborékok WS emlékére utolsó darabja inkább a teljes kiszolgáltatottságnak ad hangot. Aligha tudtunk felkészülni az elmúlásra:
 

 

„Életem végén oda

ahol semmi csak a –

a semmit is elvesztettem

a csak á-t hurkolta rám

voltomon túliba

jegy nélkül

lógat be Isten”.