Úgy kezdődött a szervezés, hogy Keleti Márton, a minden politikai hullámot okosan, tehetségesen meglovagoló filmrendező „bezárta” egy szobába a népszerű, belügybiztos sportriportert, Szepesi Györgyöt, és egy épkézláb történet összetákolására szólította fel. Téma: az MHK-mozgalom (Munkára Harcra Kész), a szocialista tömegsport és szerelem, erős focihangsúlyokkal. Szepesi segítséget kért, kapott. Barátaival „közösben” írta a filmnovellát, két munkatársa: Csillag István és Gulyás Gyula. Hárman három nap alatt kiötlöttek egy korszínű, a mindennapi életre semmiben nem hasonlító történetet. A buta mesébe belegyömöszöltek minden politikailag kötelező ostobaságot. Van ebben a filmben haladó szerelem, bolsevik tömegsport, szocialista munkaverseny, éleződő osztályharc, reakciós ármánykodás…

Keleti Márton nem felejtette el a harmincas évek filmgyártásának gazdasági alapigazságát: a film sikeréhez legfőképpen népszerű színészek, sztárok szükségesek. Szepesi György kérte, a rendező teljesítette: a színésznek szerény képességű, ám remek focistát, a körülrajongott, válogatott középcsatárt, Szusza Ferencet leszerződtette – majdnem főszerepre. (A focista sok év múltán azt mesélte: egy győztes bajnoki mérkőzésért akkoriban négyszáz forint jutalom járt, 1951-ben fél év alatt mint filmsztár negyvenezer – máskor úgy emlékezett ötvenezer – forintot keresett.) 

Keleti Márton éles eszű filmcsináló szakember, „fazonírozásra” a három botcsinálta író silány szövegét átadta két tehetséges, szakiparos forgatókönyvírónak. Nóti Károly és Békeffy István tisztes fizetésért tette a dolgát: kiötlöttek mókás párbeszédeket, kitaláltak rengeteg, egy-egy pillanatra feltűnő, vicces figurát (torz mosolyú szurkoló: Misoga László; rémülten szemét meresztő sofőr: Keleti László; rezzenetlen arcú betegápoló: Alfonzó stb.), és megszülték a politikafüggetlen Karikás kartársat: pompás színészi lehetőség Latabár Kálmánnak, aki szerepe szerint minden sportért rajong, csak ne kelljen mozogni. 
Békeffy István másodszor írta az első magyar sporttárgyú film forgatókönyvét. Másfél évtizede – más világ, nagyon más világnézetű film –, 1937-ben egyszer ezt már megtette: 3:1 a szerelem javára. 

Fokozódik a békeharc, éleződik az osztályharc. Súlyos politikai felelősség nehezedik 1951-ben a forgatócsoport vállára: „Ez lesz az első olyan magyar játékfilm, amelyik azt hivatott bemutatni, hogyan nő, hogyan fejlődik a magyar szocialista sport.” (Népszava,1951. július 16.) Ennek érdekében röpke pillanatok a filmben: Keleti Ágnes lendületesen átfordul a felemás korláton, Gyarmati Ágnes magasan röpül messzire távolugrás közben, Papp László kőkemény ökle lesújt a szorítóban… ők a fejlődő szocialista sport látványos, de csupán néhány másodpercig látható képviselői. Pataky Károly fel is rója az operatőrnek, hogy az élsportolók csak villanások. A filmben kevés a sport, sok a felvonulás: „Illés György példaképül vehette volna a szovjet sportfilmeket.” (Kis Újság, 1952. január 6.) 
Simon Gy. Ferencnek másfajta gondja van. Szerinte a film főhősének fejlődésében „a legcsekélyebb szerepet sem juttatja ifjúságunk nagy nevelőjének, szervezőjének, a pártnak, s a párt segédcsapatának, a DISZ-nek.” (Szabad Ifjúság, 1951. december 28.) Való igaz: az élmunkás Rácz Pistát (Soós Imrét) nem a párt, nem a DISZ, nem a kommunisták, hanem a minden sportban tündérien jártas Teleki Marika (Ferrari Violetta) elbűvölő szeme tanítja meg a sportolás szeretetére. 

A film bemutatása után (1951. december 23.; a föllelhető források mindegyike téved: nem 1952. február 24.) a hivatalos értékelés, a filmgyári Művészeti Tanács egyik ülésének jegyzőkönyve szerint: „A filmet azzal a célkitűzéssel vettük tervbe, hogy az MHK és általában a tömegsportok népszerűsítése terén az illetékes szervek segítségére legyünk. Az elkészült film a célkitűzésnek igen jól eleget tett, híreink vannak arról, hogy a film megtekintése után az üzemekben a sportfelelősök munkája komolyan megnövekedett.” (Film Színház Muzsika Évkönyve, 1974. 134.)

A sportlap tudósítója nem ennyire elégedett.

A csepeli Táncsics moziban tartott ankéton zsúfolásig megtelt a nézőtér, de hozzászólni senkinek nem akaródzott. „Én felszólalnék – jegyezte meg egy csepeli dolgozó mellettünk –, de még nem láttam a filmet. Azt hittem, most levetítik…” Sokan csalódtak: mozi nem volt, csak unalmas szövegelés. Keszthelyi, a Csepel labdarúgója elmagyarázta a népes hallgatóságnak a film eszmei mondanivalóját: „Megtanulhatjuk a filmből, hogy az élsportolóknak is helyt kell állniok a termelésben, hiszen az élsportolókat sokan figyelik, állandóan az érdeklődés előterében állnak, példájuk a dolgozók nagy tömegeit ragadhatja magával.” (Népsport, 1952. január 31.) Megdöbbentően hiteltelen pillanat a filmben a munkakerülő, primadonna labdarúgó bűnbánó megtérése: egyik pillanatról a másikra szorgalmas esztergályos lesz, aki nem hajlandó munkaidőben munkatársaival a fociról fecserészni. 

Visszhang a határon túlról: „A Civil a pályán legnagyobb érdeme, hogy minden dolgozóval megszeretteti a sportot és leleplezi a burzsoá sporterkölcsök rothadtságát.” (Romániai Magyar Szó, 1952. szeptember 12.)

Nem minden kommunista elvakult és ostoba. Kürti László egyáltalán nincs elragadtatva a filmtől: „…eszmei mondanivaló tekintetében ez a film lényegesen elmarad filmgyártásunk mai színvonalától.” Ha a Szabóné vagy a Dalolva szép az élet földhözragadtan ostoba, sematikus eszmeiségére gondolt, akkor nehéz értelmezni, hogy mi a gondja e sportfilmmel a derék marxistának, de a pártlap hithű újságírója a filmet nézve, érzi, látja: nagy a baj. A film hősei, a sportot utáló, utóbb megkedvelő élmunkás, a dölyfös sztárból egy csapásra becsületes munkássá fejlődő labdarúgó, a vigyorogva menetelő, daloló munkásfigurák „nem a mi életünk hősei és problémái, hanem – nem egyszer – azoknak csak karikatúrája.”
(Szabad Nép, 1952. január 10.)

Parányi, de súlyos tévedés: nem egyszer. A film egésze szórakoztató karikatúra! Ezért lehet ma is hangosan kacarászva végignézni. Latabár Kálmán egymaga elviszi hátán az egész logikátlan, bugyuta és ostoba történetet. A korabeli nézőt nem érdekelte a szocialista munkaverseny, az MHK, a burzsoá sporterkölcsök rothadtsága, a párt irányító szerepe… Azért ment moziba, hogy lássa Latabár Kálmánt, a Latyit! Ekecs Béla néhány év múltán, a Nyugaton megjelent Látóhatárban pontosan fogalmazott: „A Civil a pályán című sportfilm klasszikus. Keleti Márton rendezte és Latabár Kálmán játszotta a főszerepet. Megkezdődik a magyar filmgyártás Latabár korszaka: csak az a film hoz pénzt, amiben Latyi játszik.” (1955. július 1.)

Civil a pályán: szórakoztató fintor a munkára, harcra kész szocialista mindennapokról. Múlt idő.

De Soós Imre, Ferrari Violetta, Gózon Gyula, Gobbi Hilda, Peti Sándor, Keleti László, Tompa Sándor, Pethes Sándor… élnek. 

És a filmvászonról ma is mosolyog ránk, összekacsint velünk a halhatatlan Latabár Kálmán.