Milyen jó, hogy nem én feszítettem ki a drótot a fák közé a Hármashatár-hegy oldalában, gondolom, miközben sétálok felfelé az elhagyatott hangár melletti réten. Egy időben ugyanis sokat mérgelődtem a biciklisták miatt, akik tönkreteszik az erdőt, ugratókat építenek kidőlt fákból, sőt, egész kis hídszerű dobbantókat, amiken végiggördülve felrepülhetnek a levegőbe, akár egy siklóernyős. Mert azok is vannak itt, de ők legalább nem vájnak újabb és újabb utakat a fák közé, hogy a gyökerek ne érhessenek össze, ne tudják támogatni egymást tápanyaggal, ne susogják el az erdei híreket föld alatti távíró-karjaikon. Ezért sokszor bosszankodtam, és egyszer még arra is gondoltam, hogy drótot feszítek ki, és akkor ezek a gaz biciklisták nekiszaladnak, és… természetesen effajta borzadály csak legdepressziósabb téli napjaimon jutott eszembe, amikor a nap már hetek óta nem sütött, és metsző északi szél fújt. Mire tavasz lett, és kibújtak az első hóvirágok, elfelejtettem az egészet.

Most is itt lépkedek, szokásos délutáni sétámat végzem. Felettem a Mária-hegy, lábam előtt gyíkok szerelmeskednek a fűben. Vagy verekszenek. Vaddisznó is egyre több, az egyik dűlőben a kert kapujára ki is írták, hogy vigyázz, vaddisznóveszély. Mondjuk, hangulatosabb, mint a „Kutyádat anyád elé szarazsd” volt éveken át, így, ezzel a helyesírással az Őzike utca egyik kedves villájának kapuján.

De őzet is láttam a minap, kettőt is. Hiába, vírus ide vagy oda, szép az élet! Kár, hogy a lányokat csak messziről bámulhatja az ember, és óvatosan kémlel előre-hátra, nehogy közel jöjjön egy „vírushordozó disznó”. Vagy kutya. Ám, hogy most egy újabb veszély is megjelent, erre eddig a fene sem gondolt.

A veszély egy kerek arcú, terepszínű ruhát viselő egyén formájában tűnt fel, aki a jelek szerint erősen pikkel az itt bicajozókra, tájfutókra, kirándulókra. Ha meglátja őket, borsspray-vel támad, meg vasrúddal. A helybéliek most feljelentették, a rendőrség körözi. A Facebook-csoportunk tele van a róla szóló rémtörténetekkel. Vajon mi motiválhatja? Védi a természetet? Ő is sajnálja a fák gyökereit? Vagy csak bekattant. Otthagyta az asszony. A gyereket is elvitte. Aztán jött ez a korlátozás. Hogy tilos kijárni. Egy darabig ült otthon, hegyezgette a vadászkését, nézegette a tévében a híradókat. És nem tudott senkihez sem szólni. Míg egyik éjjel riadt vadkan kopogtatott az ajtaján.

– Keki vadász! – így a disznó. – Segíts nekünk! Már túrni sem tudunk nyugodtan a sok nyamvadt downhillestől meg tájfutótól! A kismalacaim tévedésből a szomszéd koca alá szaladtak a múltkor ijedtükben, a dobogás miatt. Öregapám, aki némi túlzással még ismerte Zrínyi leterítőjét, a legendás agyarast, na, ő sem látott ennyi simabőrűt garázdálkodni az erdőben. A fecskék meg a fenyőcinegék azt csiripelik, valami vírus miatt van az egész. De mi már belefáradtunk a bujkálásba. Csak éjjel merünk túrni… Egyedül te segíthetsz nekünk, keki ember!

Ezt mondotta tán a disznó. Az ember meg komolyan bólintott, ahogy egy igazi vadászhoz illik. Olyan természetvédő fajta vadászhoz. És megkereste a pajszert, az ólmos botot és a többi célszerszámát. Aztán elindult.

Csak így lehetett. Én meg arra gondolok, hogyha végre feloldják ezt a korlátozást, meglátogatok mindenkit – tán még a kilencvenöt éves anyósomat sem kivéve. Mielőtt én is beszélő vaddisznókat hallanék az ablakom alatt. Mielőtt még nekiállnék kifeszíteni a drótokat.