A Magvető Kiadó gondozásában tavaly ősszel jelent meg az amerikai Marilynne Robinson Itthon című regénye, és ezzel immár öt könyve – a trilógia (Gilead, Itthon és Lila), valamint két esszékötet – olvasható magyarul. Hazánkban ezzel együtt éppen csak ébredezik az érdeklődés az Egyesült Államok egyik legismertebb kortárs írójának munkássága iránt. Az írónő, akinek a könyvei ma már több mint harminc nyelven olvashatóak, számos egyéb irodalmi és egyéb kitüntetése mellett a Gileadért 2005-ben a Pulitzer-díjat is megkapta. „Marilynne, az ön könyvei hatására jobb emberré lettem” – méltatta a későbbi barát és nyilvános beszélgetőtárs, Barack Obama a National Humanities Medal díjátadó ünnepségén. Marilynne Robinson műveit mind a kritika, mind a nemzetközi olvasóközönség szokatlan lelkesedéssel fogadja.

Miért rajonganak az olvasók egy jelentéktelen közép-nyugat-amerikai kisváros öreg protestáns lelkészének visszaemlékezéseit tartalmazó, lassú folyású, nem túl cselekményes regényért és két további kötetnyi folytatásáért? Hogyan válhatott egyetemek ünnepelt előadójává olyan valaki, aki nemcsak hogy nem rejti véka alá, hogy hitét rendszeresen gyakorló protestáns keresztény, hanem aki a felületes közvélekedés által zordnak és idejétmúltnak tartott teológusok, Kálvin János, Jonathan Edwards és a puritánok olvasására buzdít? Habár az angol-amerikai (vagy angolszász) világban a művészi szellem mindig is intenzíven és szenvedélyesen érdeklődött vallási kérdések iránt, és a szépirodalmat erősen áthatja a bibliai szemlélet és tematika, mára az amerikai társadalom a vallás tekintetében kórosan megosztottá vált.


/Marilynne Robinson: Gilead. Ford.: Pásztor Péter; Itthon és Lila. Ford: Mesterházi Mónika Magvető Kiadó, Budapest, 2012, 2019, 2016, 360,480,396 oldal/

A kortárs baloldali liberális értelmiség egyre mélyebb gyanakvással szemléli a keresztény vallásosság bármilyen megnyilvánulását, miközben a „keresztény jobboldal” mind hisztérikusabban reagál az ateizmus közéleti igényeire. Robinson mélyen vallásos művészetét ennek ellenére a szekuláris irodalmi világ olyan ismert hangadói is nagyra becsülik, mint James Wood harvardi irodalomprofesszor, a patinás balliberális angol napilap, a The Guardian kritikai rovatának egykori vezetője, aki hitkérdések iránt szenvedélyesen érdeklődő ateistának mondja magát. De hasonló elragadtatással írnak róla a konzervatív-jobboldali lapok, a The First Things First vagy a The National Review is, és gyülekezeti bibliakörökben is divattá vált regényeit megbeszélni.

Az írónő népszerűsége nyilván annak is köszönhető, hogy a történelmi kereszténységben gyökerező nyugati kultúra mély identitásválsága közepette ő nemcsak hitelesen és nagy rokonszenvvel, hanem lélektani árnyaltsággal és egyedülállóan kiforrott stílussal jeleníti meg az amerikaiak s mindannyiunk számára a keresztény vallásosságot, a kultúra- és lélekformáló keresztény hagyományt.

Az isten háta mögötti poros kisváros, Gilead nem véletlenül tesz szert nála már-már mitikus jelentőségre. A nyugati ember ugyan kiábrándult az egyházból és az intézményes vallásosságból, ám a szépség és a szentség, az otthon és az otthontalanság, az áldás és az átok kérdései ugyanolyan szenvedélyesen izgatják, mint bármikor.

A trilógia első része, a Gilead – amely angolul 2004-ben, magyarul 2012-ben jelent meg – levélregény. A hetvenhetedik évében járó Ames tiszteletes búcsúzásképpen írja idős korára született kisfiának életéről, hitéről, a megelőző nemzedékekről, apák és fiak feszültségterhes viszonyáról, a polgárháborút és egyéb történelmi kataklizmákat megélt család hányattatásairól, mert tudja, mindezt példaadással, neveléssel már nem adhatja át. A tiszteletes nem olcsó megnyugvást keresve mutatja fel a hitét fiának, hanem beavatja az élete gyötrelmes kérdésein való imádságos tépelődéseibe, tűnődéseibe. Volt min vívódnia: gyermekágyon elveszíti első feleségét és újszülött kislányát. Majd magányos szolgálattal töltött hosszú évek után, hatvannyolc éves korában, mintegy Jóbként és a mulandóságtól megrémült férfiként „visszakapja” a családját. Egy délutáni istentisztelet alatt szomorú arcú fiatal nő menekül be az eső elől a templomba. Az udvarias lelkipásztori szeretet az öregben szerelemmé érlelődik: megkereszteli a nőt, összeházasodnak, és hamarosan kisfiuk születik.

A titokzatos feleségről, Liláról a Gileadban nem tudunk meg túl sokat. Az ő életét az utolsóként megírt, de a regényvilág idejében a legelső, Lila című regényből ismerjük meg részletesen. A hányódó, elhanyagolt kislányt egy jószívű napszámosnő, Doll veszi magához. Földönfutóként élnek, hol van munkájuk, hol éheznek. Doll, mint a bibliai Naomi a megözvegyült Ruthot, biztatja, hogy találjon magának egy idősebb férjet, aki gondját viseli. Lila vonzalmát az öreg tiszteletes iránt tehát a biztonságos otthon és az oltalmazó szeretet iránti vágy ébreszti fel, és ennyiben az ő története, bibliai őséhez hasonlóan, hazatalálással végződik.

De mit is jelent ez a hazatalálás? Azt, hogy a társadalom peremén élő, a prostitúcióra is kényszerült, tanulatlan nő papnévá válik, beilleszkedik az egyház rendezett közösségébe, felemelkedik a középosztályi Amerikába? Amestől – éppúgy, mint Marilynne Robinsontól, aki a protestáns liberális teológia és lelkiség legjobb hagyományait építette bele a tiszteletes alakjába – igen távol áll a lelkipásztori hitgőg. A Gilead világában az isteni irgalom és szeretet leginkább a gondosan megválogatott, szép szavakban, a figyelemben, a tapintatban, a gyengédségben, a másik tiszteletében s befogadásában mutatkozik meg.

Ahogy az írónő vallása „liberális”, úgy a társadalmi gondolkodása is az. Esszéiben élesen bírálja az amerikai neokonzervatív-neoliberális kapitalizmus szociáldarwinista kíméletlenségét, képmutatását, és hangsúlyozza, sőt, a Bibliából, a nagy puritán szerzők műveiből kimutatja, hogy a protestáns ethoszhoz és az abban gyökerező amerikai liberalizmushoz ereden-
dően hozzátartozik a szociális érzékenység, a peremre szorulók felkarolása. Ismételten rámutat, hogy az angol bibliafordítások a liberal és liberality szót használják a nagylelkűségre vagy bőkezűségre (például 5Móz 15,14; Zsolt 136,1; Ézs 32,5; 1Kor 8,1). Ennek megfelelően a regényeknek is fontos témája a jövevénnyel, a kivetettel való bánásmód. A rokonszenves imádságos, szerelmes tiszteletes minden további nélkül elfogadja a feleségét zűrzavaros múltjával együtt, magához öleli mint érthetetlen és titokzatos másikat. Esze ágában sincs azzal foglalkozni, hogy „betagozza” nejét az egyház polgári közösségébe, eleget tegyen az intézményi követelményeknek, viszont annál inkább törődik azzal, hogy a másik legbenső valójára figyeljen. Ezért Lilát a váro-son kívül, patakvízben kereszteli meg, és amikor kiderül, hogy az nem tudja a hitvallást, mert szégyenlősségből nem ment el Ames „hittanóráira” – „Nem tudok én semmit se megvallani” –, elintézi azzal, hogy „no, akkor azt a részt átugorjuk”.

Egyáltalán nem arról van azonban szó, hogy Robinson valamiféle ködös, általános spiritualitás nevében félresöpörné az egyházi vallásosságot. Ellenkezőleg, kedvező fogadtatásának éppen az a titka, hogy a spiritualitást, amelyre oly mélyen vágyik a ma embere, úgy tudja megalapozni és határozottan elhelyezni az amerikai protestantizmus markáns, kálvinista vallási hagyományában, hogy nem zárja falak közé, nem húz rá dogmatikai kényszerzubbonyt. Szokták a Gilead-sagát „teológiai regényeknek” nevezni, mert a hit nagy titkain: eleve elrendelésen és szabad akaraton, üdvösségen és kárhozaton gondolkoztatja el hívő és nem hívő olvasóit.

A Kálvin Kiadó gondozásában megjelent esszékötet címe – A gondolkodás szabadsága – Kálvinista tűnődések – kiválóan megragadja ezt a kettősséget. Akár Ames is írhatta volna például, hogy „a történelem mind a mai napig újra és újra azt tanúsítja, hogy a hit szűkös értelmezése keserűséget és kényszerítést szül. Van a bizonyosságban valami, ami keresztyénietlenné teszi a keresztyénséget. Számos közismert példát említhetnék. Így, mivel jó keresztyén szeretnék lenni, inkább a bizonytalanságot művelem, amelyet a tisztelet egyik formájának tekintek.” Valóban Ames felesége egy alkalommal kedvesen a férje fejéhez vágja: „Ahhoz képest, hogy pap vagy, nem igazán sikerül megmagyaráznod a dolgokat.” Ez jól is van így.


/Marilynne Robinson: A gondolkodás szabadsága - Kálvinista tűnődések Ford.: Pásztor Péter Kálvin Kiadó, Budapest, 2018, 304 oldal/

Bennfentesség és kívülállás, otthon és otthontalanság feszültsége egzisztenciális értelemben is mindvégig megmarad. Ames soha nem hagyja el a központoktól távol eső kisközséget, Lila pedig egyedül ebbe a közösségbe tud valamelyest beilleszkedni. Mintha a peremvidék volna a hiteles keresztény „helye”. Amikor Lila ráébred, hogy – új vallási ismeretei értelmében – egykori csavargó nevelőanyja egy gyilkosságért akár pokolra is juthat, ismét elhagyja a várost, hogy lemossa magáról a keresztvizet. Nem szeretne olyan mennyországba kerülni, ahonnan kizárják azokat, akiket szeret, akik a számára legfontosabbak. „Ha Doll örökre elvész, ő is ott akar lenni vele, fogni szoknyája szegélyét.” Több utalást találunk a regényben arra, hogy ha az ember annyira szeret egy másik embert, hogy nem tudja elképzelni a mennyországot nélküle, akkor hogyan gondolhatjuk Istenről, hogy ő kevésbé szereti? Így Lila azt képzeli, hogy egy szerető szív merőben az aggódásával az egész evangelizálatlan Kínát beimádkozhatja a mennybe. A volt földönfutó így is megmarad afféle kívülállónak, noha férje feltétel nélkül, a gyülekezet, amennyire képes, befogadja.

Tragikusabb a kívülállása a harmadik legfontosabb szereplőnek, aki mindhárom regényben felbukkan, ő áll a most megjelent Itthon (Home) középpontjában. Ames tiszteletes öreg barátjának, a város presbiteriánus lelkészének a fia, Jack a tékozló fiú a családban. Fiatalkorában teherbe ejtett egy fiatal parasztlányt, majd gyermekével együtt magára hagyta. Börtönben is ült, ivott – nem érti senki, miért nem képes hinni, megjavulni. Még keresztapja, a jó szándékú Ames sem tudta soha igazán megszeretni vagy elfogadni. Ráadásul váratlanul hazajön, kellemes modorával belopja magát a vele egykorú Lila és a hétéves kisfiú szívébe, féltékenységet is keltve Amesben. Az apjával akarna beszélni, valamit szeretne tőle, de minden kísérlete értetlenségbe fullad. Utána mintha a keresztapjától várna segítséget, de utálatos, cinikus megjegyzéseivel nem bír az öreg Ames se mit kezdeni. Pedig korábban így írt a fiának: „Minden egyes emberi arc követelést támaszt veled szemben, mert nem tehetsz mást, mint hogy felfogd az egyedülvalóságát, bátorságát és magányát. […] Szerintem ez felér egy látomással, akár misztikus látomással.” Vajon meglátja ebben a cinikus, tolvaj, a feleségével is kikezdő apaszomorítóban is az Isten képére teremtett ember szentségét? A református pap apa nem ismeri fel a hazatérő tékozlót a fiában. Ames magához öleli, és apja helyett apjaként áldással bocsátja útjára.

Megmosdás egy vödör patakvízben, a kéz homlokra helyezése egy buszmegállóban: meghitt, sajátos gesztusok, már-már egyénre szabott rítusok. Max Weber nyomán – akit Robinson nem győz bírálni – széles körben elterjedt az a nézet, hogy a protestantizmus valójában fölerősítette a modern világban azokat a folyamatokat, amelyek hatására az emberi világ végtelenül eltávolodott Istentől, „elvarázstalanodott”, az ember pedig velejéig romlottnak tűnt fel önmaga számára. Robinson ezzel szemben „újravarázsosítja” a világot, áhítattal szemléli a teremtést és annak legkülönlegesebb jelenségét, az emberi arcot. Ames tiszteletes hétköznapi misztikus: szent tűzben izzik számára a világ, a közönséges gesztusokat, a földi, anyagi valóságot szentség itatja át.

„A napfény megcsillan egy gyerek fején, a szivárvány színei villódznak rajta – ugyanolyan színű apró fénynyalábok, mint amilyeneket olykor a harmatcseppekben látsz. Ezeket látod a virágszirmokon és egy gyerek bőrén is. …  Néha azt gondolom, hogy ez volt a legjobb dolog az életemben, ez az izzás, amit észreveszel az emberekben, amikor valami elbűvöli vagy megnevetteti őket.”

Robinson írói pályája meglehetősen szokatlanul alakult. Első regényének megjelenésétől számítva több mint húsz év telt el a következő regény, a Gilead megírásáig. Ezeket az éveket sem töltötte tétlenül: az Iowai Egyetem híres íróműhelyében tanított, rendszeresen hívták (és ma is hívják) más intézményekbe előadásokat tartani, és ezekből azután könyvek születtek. Összesen hat esszékötete jelent meg, a bennük található írások Robinson kedvelt témáit – teológia, kálvinizmus, puritanizmus, spiritualitás, irodalom, a reformáció, illetve Amerika történelme, a modern amerikai kultúra és társadalom – járják körül. A már említett Gondolkodás szabadsága – Kálvinista tűnődések reprezentatív válogatást tartalmaz ezekből. A Szellemtelenség című kötetben Robinson a kortárs determinista filozófiákkal száll vitába. Sokszoros gondolati csavarokkal kibontakozó, gyakran metszően ironikus írásai élvezetes szellemi kihívás elé állítják az olvasót. Magyarul is olvasható, kétrészes Kálvin-tanulmányában igyekszik eloszlatni a nagy reformátorral kapcsolatban kialakult tévképzetek, az autokratizmus vádjait, hangsúlyozva következetes jogállami gondolkodását, a testületi kormányzásba és a felelős személyiségbe vetett hitét, saját korának mércéi szerint szokatlanul modern hozzáállását a női nemhez, a szexualitáshoz. Mi pedig elhisszük Marilynne Robinsonnak, hogy a létezés fölött érzett örömet, amely regényeit áthatja, a komornak bélyegzett Kálvin János ihlette. A hitújító, írja, az embert „szájától és szemétől kezdve egészen a kisujja körméig” páratlan műalkotásnak nevezi. „A lélek eleven mozgása – idézi Robinson a genfi egyházi vezető fő művét, az Institutiót – a kiváló emberi képességek, a páratlan ajándékok aligha engedik, hogy Isten rejtve maradjon” (1.5.4). „Ma nincsen ehhez fogható nyelvünk – teszi hozzá az írónő – az emberi tehetség és nagylelkűség ünneplésére.” Ilyen nyelvvel ajándékozta meg Marilynne Robinson a világot.

/Indulókép: Kongregacionalista templom (1858) Newentben, a connecticuti Lisbonban. A kálvinita kongreagacionalisták (Robinson is az) a gyülekezeti önállóságban hisznek, nem tartoznak egyházi szervezethez. Fotó: John Phelean/CC BY-SA/