David Wallace-Wells: Lakhatatlan Föld – Élet a felmelegedés után. Budapest, Animus Könyvek, 2020, 304 oldal

Azt, hogy a világfolyamatok az utóbbi időben hallatlan ütemben felgyorsultak, és szinte olyan érzésünk van, mintha „visszatért volna a történelem”, mi sem példázza jobban, mint hogy ebben a 2020 tavaszán megjelent, klímaváltozás és kapcsolódó globális krízisek témájú könyvben egy szó sem esik a koronavírusról. Egyetlenegy sem (persze említ lehetséges járványokat általánosságban). A könyv úgymond elavult, mire kijött a nyomdából, a koronavírus-járvány és a rá adott aktuális válaszok tapasztalatai nincsenek benne feldolgozva. Pedig a Covid19-nek már most fontos üzenete van: a világgazdaságot egy csupán influenzaszerű tüneteket okozó vírus felbukkanása is szempillantás alatt a földhöz vágja, nemhogy mondjuk, egy húsz év múlva berobbanó „igazi” kataklizma. Nem világos, mi értelme 2100-ig tartó kibocsátáselemzésről beszélni és annak számadatait elemezni, amikor egy nem túl súlyos, közepesen virulens, addig ismeretlen járvány miatt is már 2020 tavaszán magától leállt minden. S hogy milyen ellentmondásosan viszonyulunk a klímakrízishez, mutatja, hogy szinte előzmény nélkül fogalmazódott meg az Európai Unió klímatervei közt az 50 százalékos emissziócsökkentés a következő tíz év során, míg csak néhány hónappal korábban még a 2040-es céldátumnál sem mert senki korábbi határidőket szabni. Tíz év ma sok idő!

Ez a frissen elavulás persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lenne aktuális és érvényes munka a Lakhatatlan Föld – élet a felmelegedés után című Animus-kiadvány. Segítségével képet alkothatunk róla, mi vár ránk, ha továbbra is ugyanannyit szeretnénk utazni, ugyanannyit fogyasztani és ugyanannyi hulladékot termelni, mint eddig, vagy még annál is többet, hiszen nyolcmilliárd ember egyre jobban akar élni, és ezen nincs is semmi csodálkozni-, sőt kivetnivaló: az élet mindig is arról szólt, és kifejezetten arról szól a fejlett világban az ipari forradalom kezdete óta, hogy az utódok jobb életszínvonalon éljenek szüleiknél, mondhatni, ez már „természetes” igényünk jó ideje. Miközben nem mérséklődik, sőt inkább már eszkalálódni látszik a mindössze nyolcvan éve tartó robbanásszerű népességnövekedés, ami alighanem az ökológiai krízisláncolat egyik eredője.
Akit még nem ragadott torkon a csak néhány éve diagnosztizált, de a mentális zavarok sorában mára közismert klímaszorongás vagy klímadepresszió, vegye kézbe David Wallace-Wells könyvét, és esélyei jelentősen növekedni fognak a megtapasztalásra. Bár az író – nyilván fiatal korából fakadóan is – állítja, hogy optimizmusa, ha nem is töretlen, de még mindig nem hagyta el teljesen, mégis az az érzésünk, hogy ez csak afféle kötelező nyugtatás, amellyel délibábos reményt csillantva, felelősségünket hangsúlyozva buzdít legalábbis kétes hatékonyságú cselekvésre. A helyes hozzáállás persze továbbra is ez, hiába tudjuk, hogy elkéstünk a megelőző intézkedéssel, de most már tényleg, mégsem elfogadható erre hivatkozva, pazarló és szemetelő életformánkból mit sem engedve, már úgyis mindegy alapon nyomni a gázpedált ész nélkül a szakadék felé száguldva. Az etikus viselkedés ma megtenni mindent, amit csak lehet, hogy elkerülhetetlennek látszó globális katasztrófánkat legalább késleltessük, tompítsunk az élén.

/Fotó: Pixabay/

De meddig beszélhetünk egyáltalán a klímaváltozásról, meddig gyárthatunk róla történeteket, készíthetünk belőle filmeket, és meddig fognak ezek bárkit is érdekelni? „Addig lehet történeteket mesélni a klímaváltozásról, amíg az csupán mellékes vonása az emberi életnek, vagy számunkra mellékes más életeken uralkodik el. Három-négy fokos felmelegedés esetén azonban már senki sem lesz elszigetelve a hatásaitól, és nem is akarja a képernyőn nézni őket, hiszen azokat látja az ablakból is. Így hát, ahogy a klímaváltozás elfoglalja az egész horizontot – ahogy végképp elkerülhetetlenné válik –, megszűnik történetnek lenni, és átalakul mindent magában foglaló valósággá. Narratívából átmegy, az irodalomtudomány elnevezésével élve, metanarratívába, követve a kultúrát megelőző korszakokban uralkodó témákat, mint a vallás vagy a haladásba vetett hit.” Mikor lesz természetes, ami ma rendkívüli? Már most is azt látjuk, hogy akár csak tizenöt-húsz évvel ezelőtti extrém időjárási események ma szinte átlagosnak számítanak, már fel se kapjuk a fejünk a havi, sőt heti rendszerességgel érkező villámárvizek, hirtelen lecsapó, pusztító viharok, de a szomszédos szövetségi területen súlyos vízhiány hallatán, vagy azon, hogy megint sok ezer hektáron ég az esőerdő, Kalifornia erdei és újabban a szibériai tajga. 

David Wallace-Wells szerint attól lesz igazán félelmetes és megjósolhatatlan a jövő, hogy a klímakatasztrófa különböző arcai – a hősokk, a tűzvészek, a járványok, az éhezés, az ivóvízhiány, a belélegezhetetlen levegő, az elöntött tengerparti városok, a háborús klímakonfliktusok és menekültválság, az összeomló biodiverzitás, és persze a százéves rekordot döntő gazdasági recesszió – nem szépen sorban, hanem egyszerre, lavinaszerűen, egymással megjósolhatatlan kimenetelű interakciókba lépve, visszacsatolási hurkokat képezve mutatják magukat. Nem is kell hozzá a jövőbe látni, elég bekapcsolni a híradót: minden hétre jut egy természeti katasztrófa valahol a Földön. Ugyanakkor az is látható, hogy az emberiség, elképesztő akkomodációs képességről téve tanúbizonyságot, egyelőre igyekszik hozzászokni a permanens klímaválsághoz, egyre inkább normalitásként kezelve azt.

Wallace-Wells könyve nem merül ki a természeti környezet gyökeres átalakulásának és az ehhez kapcsolódó ökológiai válságnak apokaliptikus víziók formájában történő bemutatásában, hanem tudományos részletességgel és bő jegyzetanyaggal, bár néha esetlegesnek tűnő példákkal tárgyalja a krízis kulturális, politikai, irodalmi és etikai vetületét is, kontextusba állítva kortárs írókat, gondolkodókat. Az új kor neve, melyben az ember terraformáló tevékenysége határozza meg a klímát: az antropocén, melyből következően új terminológiák születnek: a filozófusok „mérgező tudásról”, „malthusiánus tragédiáról” beszélnek, vagy a modern fogyasztó környezete iránti közönyéről szólva ökonihilizmust emlegetnek. Van még klímafatalizmus és ökocídium, valamint „fajmagány”, amin nem a környezet pusztulásának ránk tett benyomását kell érteni, hanem azt, ami arra sarkall bennünket, hogy látva a nyomát, következményeit annak, amit tettünk, mégis nyomuljunk tovább előre; annak az érzetét, hogy egyedül vagyunk, és minden tettük céltalan önmagunk kielégítésén túl.

Kifejti továbbá antropikus elvét, amely szerint a tudomány baljós előrejelzéseit a globális hőmérsékletről, a tengerszint-emelkedésről, a hurrikánok erejéről és gyakoriságáról nem egy rajtunk kívül álló, megfoghatatlan és befolyásolhatatlan erő indikálja, hanem mi magunk döntünk a sorsunkról, a jövő klímáját az emberi cselekvés határozza meg. A szenvedés kibontakozó képe a sok feltételes mód, a talánok és valószínűk közt is elég borzalmas, viszont teljességgel választható opció. Ha hagyjuk, hogy a klímaváltozás általunk táplált vadságának teljében ránk rúgja az ajtót, az azért lesz, mert mi döntöttünk így, akkor majd együtt menetelünk az öngyilkosság útján. Ha pedig felismerjük és elhárítjuk a bajt, az azért lesz, mert úgy döntöttünk, és másik utat választottunk.

Nem kérdés, hogy szükség van-e az efféle munkákra, mivel elengedhetetlen a széles körű tájékoztatás és edukáció ahhoz, hogy megértsük, mi miért történik, mi várható, és hogy összehangoltan, hatékonyan tudjunk cselekedni. „Az út, ami a bolygó előtt áll, bárkit elborzaszthat, aki rajta él, emberiségként gondolkodva azonban a birtokunkban van minden szükséges tudás, semmiféle miszticizmusra nincs szükség, hogy értelmezzük és irányítsuk a Föld sorsát.” A Lakhatatlan Földet a jövő mérnökei és döntéshozói számára egyaránt kötelező olvasmánnyá tenném – hátha még mindig maradt remény.



/Fotó: Pixabay/