Van egy könyv, amiről azt mondjuk, sajnos otthon vagyunk benne. Sajnos, mert ez az otthon nem szép. És nem csak hogy nem az, hanem egyenesen ijesztő, durva, sőt, néha borzalmas. Ráadásul elmenekülni sem lehet onnét. Abból az otthonból. Legfeljebb egy másik lakásba, egy másik házba, országba, ahol aztán minden kezdődik elölről. Minden hiába: bár eleinte úgy tűnik, egy egészen más világra leltünk, ám a szörnyek itt is utolérnek. Ez történik Annával is Petőcz András Idegenek című, a Napkút Kiadónak köszönhetően ezúttal egyben elolvasható trilógiájában (Idegenek, Másnap, Aysa). Kisgyermekként elveszti édesanyját legjobb barátnőjével együtt, átél egy terrortámadást és egy túszdrámát – a testi-lelki fájdalommal járó megerőszakolásról nem beszélve –, majd minden erejét összeszedve egy föld alatti alagúton keresztül eljut a szomszédos országba (újabb otthon), ahol egyelőre béke van.


Petőcz András: Idegenek. Trilógia - Egy évszázad története
Napkút Kiadó, Budapest, 2020, 736 oldal

– Itt soha nem lesz háború – mondja a kislánynak a trilógia második részében, a Másnapban az anyja helyett anyjává szegődő Sophie, és egy rövid ideig úgy látszik, talán Anna sorsa is rendeződik az új hazában. Végre iskolába járhat, rejtett képességei kibontakoznak, sikerélményeket szerez, ám a háború, mint valami óriási, mérges állat, itt is utoléri. Jelképes erejű, hogy otthon, míg Sophie dolgozik, Anna a tévében a háború jeleneteit nézi, álmában pedig egy magát jó szándékúnak mutató férfi betör az ajtón, hogy őt megerőszakolja. Horrorfilmbe való jelenet, de az élet csupa horror, mondja Petőcz, ez van, nem tudunk mit tenni.

Mikor ezt az országot is megtámadják a hol barbároknak, hol idegeneknek nevezett katonák, a nép föld alatti városba kényszerül. Anna nyolc hosszú évet tölt ott, ahol látszólag minden működik, dolgozni és sportolni lehet, ám műviek a napfény, az ég és a csillagok. Saját felelősségére elhagyja a látszatbiztonságot. A tengerparton lakik egy kísértetvárosban, ahonnan már majdnem mindenki elmenekült.

Ekkor találkozik a hajléktalan öregemberrel, akit Gersomnak hívnak (bibliai név), és Annának adja a naplóját, kézzel írt feljegyzéseit, amelyekben az saját érzéseit, gondolatait látja viszont. És amelyekből kiderül, hogy talán van két nővére… és talán Gersom, az öregember az édesapja. De semmi sem biztos ebben a világban, ahol „idegen vagyok ezen a tájon”, írja az öregember. Csak a háború. A terror és az erőszak.

Annáról kiderül, hogy az igazi neve Aysa. Eltemeti az öregembert, és vár. Zsigereiben érzi, hogy jönni fognak. A barbárok, a fekete ruhások. Akik ugyanúgy idegenek, ahogy mi is azok vagyunk. Senkihez nincs közünk ebben a világban, mondja a szerző, még akkor is, ha az egyes szám első személyű Aysa mindvégig szeretne valakihez tartozni. Ha már nem remél semmit az élettől, a „normális” kapcsolat iránti vágy megmarad benne. Gyerekkorában Amélie, a kivégzett barátnő, később a „sovány nő”, és Barbara. Utóbbiak a trilógia harmadik részében, az Aysában jelennek meg, és Barbara talán az elveszett nővére a főszereplőnek. Ekkor már fogságban élnek, egyértelműen az iszlám államra hajazó világban. A kínzások és megerőszakolások már-már elviselhetetlenek, ám Aysa végül mindent túlél. Igaz, közben megöregszik, nyolcvanhat éves, amikor megjelennek a felszabadítók. Tulajdonképpen rég szabad lehetne, ám kollaboráns múltja miatt vizsgálják, és ők az elsők, akik elveszik az öregember naplóját. Mikor vissza akarja szerezni, és engedély nélkül belép a tiszt szobájába, magánzárkába csukják. De a történet végén mégiscsak hazatér, mert „ott van az anyám eltemetve”. „Mert meg kell találni, hol van az otthon. Hogy ne legyünk annyira idegenek, legalább saját magunk számára ne legyünk azok.”

„Most végre béke van” – gondolja Aysa a háború által elpusztított szülővárosában, a kihalt utcákon járva. „Öregasszony vagyok, az igaz, de egy kicsit még van jogom élni.”

A befogadónak első és legfelkavaróbb érzése, hogy a történet időn és téren kívüli, bárhol és bármikor játszódhat.

Az egész világért szóló segélykiáltás ez, ha van még fül a hallásra.

Mi, közép-európaiak otthon vagyunk ezen az idegen tájon, a belső idegenségben, az otthonos otthontalanságban. Kertész Imrét idézve: „Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított… Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.” Ez a mondat, a táborok boldogágáról Aysa szájából is elhangzik a regényben, de Petőcz trilógiájának végső kicsengése más, mint a Sorstalanságé. Kertész szavait iróniának is érezhetjük, míg Aysáét nem. Van valami őserő, valami ősasszonyos ebben a nőben, még akkor is tartja magát, ha férfiakéhoz képest elképzelhetetlen borzalmakat élt át.

A világirodalmi reminiszcenciák Kertészen kívül is gyakoriak a műben, ám ezek csak afféle megérzések, „ráhangolódások”, mintegy a nagy kerek egész, a kerek földi borzalom, és egyben a világirodalom részei. Aysa a vonaton az ablak mellé kerül, mint Semprun hőse A nagy utazásban, patkányok tömegei rémisztgetik, akár a Pestis hőseit Camus regényében, és Idegen, mint a Közönyben a főhős.

A megfogalmazás is hasonlít a Közönyéhez, a Petőcz által alkalmazott úgynevezett minimalista próza: könnyen érthető és követ-hető, de többek között ettől is válik a tartalom ijesztővé.

A szerző női sorsot ábrázol, belülről. Sokan próbáltak már egy nő szemszögén keresztül írni. Ennyire mélyre a gyalázatba és a női kiszolgáltatottságba viszont még senki sem ásott le, mint az Idegenek szerzője.

Másfelől reményt keltő az öregember naplója, amely azt sugallja, az írás, mint a kultúra része, valahogy a legszörnyűbb időkben is megmarad. Nem tudni, melyik az erősebb szál a regényben: a naplóé vagy Aysáé.

A naplónak egyéb értékei is vannak, ez pedig a mai magyar vagy inkább a közelmúlt, a kádári rendszerrel való hasonlóságok felmutatása. Az öregember arról beszél,  „valakik azt rebesgetik, hogy kiszolgálom ezt a rendszert, ezért vagyok kedvezményezett… hogy része vagyok egy elnyomó gépezetnek”. Később pedig: „Nem tudom…” – mondja. „…lehet, hogy így van.”

Már harminc éve nincs diktatúra Magyarországon, de „valakik” mindig irigykednek, ha másoknak jól megy, elméleteket gyártanak, összefüggéseket egyén és hatalom kapcsolatáról.

Petőcz András tudja, mekkora ereje van a kimondott szónak, a megbélyegzésnek. Mit lehet ilyenkor tenni? „Idegen maradok tehát itthon is…” – következtet Gersom, majd így szól: „Játszom az örökös kívülállót… nincs más választásom, csak a teljes elbukás, nincs más lehetőségem.” Tehát Gersomot nem csupán a háború sújtja, ellentétben a kizárólag a háborútól és a terrortól szenvedő Aysával. 

A békében sem lehet békében élni, a békében is háború van, akkor is, ott is idegenek vagyunk, üzeni ezzel a szerző.

És mégis, a naplórészlet végén, Gersom visszaemlékezésében a busz a tengerhez vitte őt, ahol mégis boldognak érezte magát, „mert legalább nézni lehetett a víz hullámzását”. A víz erejét, a víz világát, ami egyedül megmaradt még valamennyire érintetlennek, nem tudta teljesen beszennyezni a „sárkányfogvetemény”, az ember.

A trilógia végére érve ez a gondolat maradt bennem: erősen remélem, hogy igazi otthonunk marad a szülőföldünk. Aysáéval ellentétben.

/Grafika: Sz. Eszteró Anett/