Önreflexív vagy éppen ellenkezőleg, önfelmentő-e a magyar nemzeti tudat? Mi az alapvető különbség a magyar történeti tudat vallásilag megalapozott bűnbánatos jellege, illetve a kommunista önkritika között? Hol az interdiszciplinaritás helye a magyar történettudományban? Ilyen kérdésekkel fogtam hozzá magam is 2018 elején a Trianon sorsszerűségei a magyar református gondolkodásban című kutatásomnak. Ezért is vettem kézbe nagy érdeklődéssel Bordás Sándor monográfiáját. Vajon mit mond ezekről a kérdésekről a gyakorló pszichológus? A Délvidéken született szerző különleges érzékenységgel viseltetik a magyar történelmi tudat traumái iránt, könyvével pedig kiteljesíti és egységes keretbe hozza az 1990-es években elkezdett vizsgálódásait.

Történészként még felfoghatom azt, hogy a napi cselekvéssé desztillálódó történeti traumáink a Bogardus-skála közelség/elutasítottság-fokain keresztül is mérhetők, de arról, hogy a szorongási faktorok milyen pszichoterápiás módszerekkel és technikákkal enyhíthetők, illetve oldhatók, arról nem tudok érdemben véleményt nyilvánítani. Ugyanakkor Bordás könyvének alapos és fontos történeti megállapításaihoz bátrabban szólhatok hozzá.

A szerző Kopp Mária orvos-pszichológus megállapításából indul ki, amely szerint a 2000-es évek elejére a magyar társadalomban fokozott anómia (orientációvesztésből eredő erkölcsi bizonytalanság) és már-már skizoiditásba hajló szellemi polgárháborús hangulat alakult ki. Mivel traumáink nagyrészt történeti eredetűek, illetve

a történelmi valóság érzékelése a napi cselekvésekre is kihat,

a magyar múlt vélt vagy valós defektusaival való szembenézés képességének kialakítása, az ebből fakadó egészséges közszellem a társadalmi versenyképességet is javíthatja.

Bordás a kulturális antropológia aktuális kánonjának megfelelően definiálja a kultúrát, gondos összegzéséből legfeljebb a Benedict Anderson és Pierre Nora kutatásaira való reflexiót hiányolhatjuk. Horányi Özséb társadalmi kommunikációs felfogására építve azokat a szimbolikus konstrukciókat és kódolt kognitív rendszereket tartja fontosnak, amelyek segítségével az egyének és a csoportok a környező világot az „otthon versus idegen”, a „miénk versus másé” kategóriáira osztják. Bordás az identitásképző fogalmak tisztázása során szükségképpen individuális irányban halad – alapvetően pszichoterápiás céljának megfelelően. Ebben eltér a közösség- és hatalomszempontú öntudatrétegek egymásra hatásának inkább történészi vizsgálatától. A kulturális antropológia és a pszichológia e találkozási pontján Bordás bevezeti a Hofstede-féle kulturális dimenziókat, majd ezekhez képest méri fel a történelmi traumák gyászmunkájának kultúraspecifikus vonásait. Úgy véli, alighanem Freud nyomán, hogy sem az egyén, sem a csoport nem képes újabb „projekt”-et elkezdeni, míg az előzőt nem abszolválta.

A szerző kutatásaihoz a magyar társadalom, a magyar anyanyelvű közösség véleményvezéreinek a magyar történelmi traumákkal kapcsolatos „tudását” mérte fel kérdőíves módszerrel, melynek nagy erénye, hogy a határon túli magyarságot is a nemzet szerves részének tekinti, és hogy azt is vizsgálja, ez a „tudás” mennyiben tér el az anyaországiakétól, illetve milyen különbségek észlelhetők az elszakított nemzetrészek tagjai között. Ez a „tudás” elsősorban nem intellektuális tartalmakat, sokkal inkább a közösség tagjaira érzelmi hatást gyakorló mozzanatokat foglalja magában. Főleg tradíciókhoz kötődik, ami azt jelenti, hogy egy generáció rendelkezik elődeiről való tudással, sőt, rekonstrukciós képessége révén elődeinek tudásával, amelyre azután saját tudását, megszerzett tapasztalatait tudatosan építi. Az elődök értéket tudtak örökül hagyni, az utódok pedig ebből az örökségből az értéknek tekintett dolgokat át akarták venni.

A Hofstede-skála alapján a magyar általában maszkulin, tehát férfi nézőpontú társadalomnak mutatkozik. Bordás – helyesen – a konzervatív–liberális tudati tengely mentén látja benne a megosztottságot. A konzervatív erkölcsi nézeteket vallókra nagyobb hatalmi távolság, bizonytalanságkerülés, hosszabb távú orientáció és erősebb kollektivizmus jellemző, mint a liberálisokra. Érdekes módon még ennek a saját értékválasztásaiban az átlagnépességnél jóval tudatosabb véleményvezéri rétegnek is csaknem tizenhat százaléka a „nem tudja”/„nem válaszol” kategóriába esik. A válaszmegtagadók inkább baloldali preferenciájúak, míg a bizonytalanok valóban rendelkeznek kapcsolódási pontokkal mindkét oldal felé. Nem meglepő módon a hatalmi távolsági, illetve a bizonytalanságkerülési faktorban a vállalkozói, míg a hosszabb távú orientációs attitűdök, a férfiasság-preferencia, valamint a kollektivitásigény terén a papi réteg rendelkezik a legmagasabb értékekkel.

A kutatás hat történelmi traumát: a tatárjárást, a mohácsi vészt, az 1848/49. évi szabadságharc leverését, Trianont, a második világháború utáni kommunizmust és az 1956-os forradalom leverését sorolta a válaszadók elé. Ezen a helyen rögtön fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a magyar zsidó társadalom jelentős része a vészkorszak hatása alatt a kommunizmust a mai napig a kisebbik történeti rosszként éli meg, míg a többségi társadalom tudatában a második világháború leginkább mint a kommunista berendezkedés előkészítője él. A valós nemzeti egység megteremtése az érzékenységek kölcsönös figyelembevétele és traumatizáló hatásuk feloldása nélkül elképzelhetetlen.

Minden történelmi trauma szignifikánsan erőteljesebb érzelmeket vált ki az idősebb, illetve a jobboldali véleményformálókban. Trianon esetében óriási (teljes osztályzatnyi) a különbség a vallásos és a nem vallásos szegmens szereplői között, és igen jelentős a regionális hatás (0,6 osztályzatnyi) például még az országon belül is, a Duna–Tisza köze, illetve a Tiszántúl között. A reformátusok a tatárjárás és 1849 traumajellegét szignifikánsan erőteljesebben ítélik meg, mint a katolikusok. Általában együtt nő az időbeli távolsággal a túllépés, meghaladás érzése, kivéve Trianont, amely száz év múltán is a meg nem haladottság érzetével tölti el a magyar társadalom véleményformálóit.

Az adatsorokat böngészve én a magyar településterület egészét felölelő regionalitásvizsgálatok eredményeit találtam a leginkább megdöbbentőnek. Ezek a Hofstede-elemzések visszaigazolják Ravasz László püspöknek a „magyar református glóbusz” dunai és tiszai félgömbjeiről tett megállapításait is. Az érzékenységek éles kiugrásait a Felvidék produkálta. A szlovák uralom alatt élő magyarság irtózatos, alattomos, belső lelki elnyomottságában, a „kultúralantasság” szégyenérzetében vergődve a kárpátaljaival, az erdélyivel vagy a vajdaságival ellentétben egyetlen büszkeségszegmensben sem tudja azonosságtudatát megerősíteni.

Sajnálatos módon az idő rakétasebességgel száguld el Bordás Sándor kutatási kiindulópontja mellett. Mára a véleményvezérek, a polgármesterek, papok, tanárok, orvosok és vállalkozók, illetve a szülők-felmenők hatását megelőzte a kortárscsoporté és a közösségi médiáé. A fiatalabb és az idősebb generációk közötti fő (és gyakran utolsó) kapcsolópontot a tanárok jelentik, akiknek azonban a történelmi tudatossága elmarad a polgármestereké és a papoké mögött. Mint Bordás Sándor is helyesen megállapítja, állami ünnepeink főként az 1848-tól kezdődő történelmi sorsfordulóinkra emlékeznek. Muhi és Mohács a Himnusz-tanítás kapcsán kerül elő. A nándorfehérvári diadal és az államalapítás évfordulója pedig a nyári szünetre esik, és ez megnehezíti annak iskolai rögzítését, hogy a magyar történelem sikerperiódusokban is bővelkedik. 1848 kapcsán is a „nekünk küzdenünk kellett érte” gondolata domborodik ki, és nem az, hogy ha nem lett volna a reformkor nemzeti ébredése, nem lehetett volna mire alapozni a talpra állásban, küzdésben sem. Bár a medialitás és az interaktivitás az utóbbi évtizedben kapott némi teret, az ünnepségek a tanári fásultságból és motiválatlanságból fakadóan sokszor csak unalmas beszédekből állnak.

Bordás Sándor kiváló módszertan szerint felépített kutatása ezért oktatáspolitikai szempontból is figyelemre méltó. Hatalmas munkáját mintaprojektnek kellene tekinteni, és azt évről évre megismételni a magyar nyelvű történelemoktatásban részesültek között, vagyis az általános iskolát elvégzett, illetve a közvetlenül érettségi előtt álló osztályokban. Az adatelemzés mai lehetőségeit felhasználva ez a módszertan új vonatkozásokkal bővítheti didaktikai, pszichoterápiás ismereteinket, beleértve hiányfelismeréseinket is. Mindez tudományos alapozottságot adhat új, országos és nemzetpolitikai cselekvésterveknek szintén, hogy a magyar történeti tudat végre-valahára pozitív nemzeti erőforrássá válhasson.

Nyitókép: Hollósy Simon: Rákóczi-induló (1899). 

Bordás Sándor: A magyar kultúra történelmi traumái. Ráció Kiadó, Budapest, 2020, 311 oldal.