A koronavírus-járvány egyik szomorú következménye, hogy az idén éppen tizedik évfordulóját ünneplő Vers-maraton elmaradt a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az ahhoz kötődő Az év versei antológiában viszont szerencsére lehetőségünk nyílik elolvasni a szövegeket, amelyek elhangzottak volna a költészet napjának kiemelt eseményén – ha nem mindegyik szerző hangja visszhangzik is ilyenkor a fejünkben. Az évek óta Zsille Gábor által szerkesztett gyűjtemény karakteres jellemzője, hogy a folyóiratok széles spektrumából meríti a közölt műveket, így az Alföldtől és a Bárkától a Kortárson és a Látón keresztül a Tiszatájig és a Vigiliáig. Szintén kiegyensúlyozott a korosztályi megoszlás: a fiatal szerzőktől (Falusi Márton, Horváth Veronika, Terék Anna) a középgeneráción át (Fekete Vince, Orbán János Dénes, Tóth Krisztina) a korelnökökig (Buda Ferenc, Kiss Anna, Lator László) képviseltetik magukat a kortárs alkotók. Továbbá nemcsak azért tekinthetjük pótléknak az antológiát, mert az elmaradt felolvasás nyújtotta élményt részlegesen kompenzálni tudja, de a kötet előtt állók (Kopriva Nikolett) vagy éppen a következő kötetük megjelenése előtt álló alkotók (Horváth Veronika, Szálinger Balázs, Terék Anna) szövegeivel lehet csillapítani a kíváncsiságunkat a következő megjelenésig. És szerepelnek Az év verseiben azok is, akiktől gyakran került vers az antológiába, de sajnos már nincsenek velünk: például Dobozi Eszter vagy Makkai Ádám.


/Az év versei 2020 Szerkesztő: Zsille Gábor
Magyar Napló, Budapest, 2020, 340 oldal/

Egy évente megjelenő versválogatásnak persze amellett, hogy statisztikailag kiegyensúlyozott, egy  lényeges funkciót is el kell látnia. Ez a lassú, önmagát nem rögtön és főleg nem teljességében felfedő hangsúly-áthelyeződések bemutatása a kortárs líra beszédmódjában, méghozzá úgy, hogy megőrzi azok sokszínűségét, széttartását. Tehát anélkül szükséges számot adnia éppen végbemenő folyamatokról, hogy azokat valamifajta célelvűség alá rendelné és/vagy monolit egészként láttatná, ennek sikere pedig nagyban függ a szerkesztői munkától: nemcsak a válogatásnak, de a szövegek egymás mellé rendezésének is szerepe van abban, hogy egy ilyen antológia ténylegesen reprezentatív legyen. Márpedig Zsillét nem illetheti panasz, mert amellett, hogy felülemelkedett a honi irodalmi élet elaprózottságából fakadó, ugyanakkor az utóbbi időben egyre többször vitatémává tett rezervátumlogikán, az antológia a színes szerzői palettájára építve teszi érzékelhetővé a különböző fórumokhoz, csoportosulásokhoz, műhelyekhez kapcsolódó alkotók tematikai és retorikai érintkezési pontjait. Három ilyen fő ívet lehetséges azonosítani az idei Az év verseiben. A  manapság itthon is egyre divatosabbá váló ökoirodalomét, amely a természet változó fogalmára a magyar irodalom tájvershagyományából mertíve reflektál; továbbá a dedikáció köré épülő versekét, amelyeknél, az emlékév miatt, Ady alakja dominál; végül a költészet hétköznapiságával foglalkozó, a médiumok versenyében az irodalom teljesítményét firtató szövegekét.

Az első esetben tapasztalható változás az utómodernséghez, tehát a XX. század második feléhez képest: a kortárs magyar tájlíra az ideológiai motiváltságot mellőzve (ehhez ugyanúgy hozzátartozik a természetvédelmi aktivizmus, mint a politikai áthallásokkal teli tájleírás) a költészet természetességével hozza összefüggésbe a toposszá vált hasonlatokat és metaforákat. Erről tanúskodnak Lator László és Tornai József versei, utóbbi Kínzóoszlopának képalkotásában pedig a Biblia is szerepet kap: mihelyst a civilizáció a felhők közé száműzte Istent, a fában már nem annak édeni mását, hanem a bitót látjuk. Hasonlóképp elegyíti a természet és a vallás motívumait Serfőző Simon Ne féljetek című verse, ennek aktualitása pedig a konzervatív ökológiai gondolkodásnak a teremtésvédelemre építkezéséből érthető meg. A fiatalabb nemzedék inkább technikai oldalról ragadja meg a kérdést: erre Vasas Tamás A+B=8 című verse szolgál példaként, benne azzal a modellezhető, (fel)mérhető természettel, amelynek képei kettős értelemben szimbólumok; poétikailag és matematikailag egyaránt.

Az antológia második íve, vagyis a valakihez címzett versek változatos módon élnek a dedikáció eszközével. Említettem, hogy az Ady-emlékév miatt többségben vannak a költőelődöt megszólító, az ő verseit továbbgondoló szövegek a válogatásban. Ilyen Zalán Tibor Láp-ország elfáradt lakója című „versparája”, amely egyszerre utal a parafrázisra és Ady magyarság-verseinek hangnemére. Idetartozik Tóth Erzsébet kreatív átírása, a Léda kalapja is, amely, amellett, hogy a párizsi hangulatot visszavetíti Magyarországra (például a Szajna sörözővel), az Ady-versek stílusjegyein keresztül mégis elsősorban Léda alakját idézi meg, az ő szemszögéből mutatja be a franciaországi együttlétet. Ady mellett a kortársak megszólítása, illetve elbúcsúztatása fordul még elő több szövegben, például a tavaly elhunyt Tandori Dezsőnek a halál előtti (Ágh István: Tandori D. hívása) és utáni (Báger Gusztáv: Halálhír) pillanatokat megörökítő versek. De Térey János sem csak szerzője a válogatásnak a közéleti líra legmagasabb szintjét képviselő Átlagos magyarral, hanem Kürti László neki dedikált prózaverse, a Norvég lazac is megidézi a Térey-líra kritikai élét, egyszersmind pedig felvillantja annak a hétköznapi beszédmódhoz kötöttségét, anélkül, hogy a manapság egyre nagyobb teret nyerő – mondjuk úgy – bevásárlólista-verset csinálna; ez utóbbi típus depoetizáltnak mutatja magát, valójában viszont nem líra.

Márpedig a líra újfajta hétköznapiságára – amely saját legitimációjáról szól, ideértve a költői szerep folytonos újraértelmezésének kényszerétől a versolvasás általában vett indokolhatóságáig valamennyi tényezőt – már a dedikációk (mint a költők közötti kommunikáció egyik eminens formája) felhívják a figyelmet, de kifejezetten ezt tematizáló szövegből is jó néhány akad az antológiában. A leglátványosabban Tóth Krisztina Terekjének szorosan összetartozó darabjai képviselik ezt a vonalat, amelyek az anyagi kultúrában az irodalom leértékelődésének magyarázatát különböző szempontrendszerekből kísérlik meg: hogy egy költői képnél mennyivel fontosabb, mondjuk, egy autó fényezése, vagy hogy mennyire nem nyújtott segítséget a való életben egyik szerző számára sem a megírt műve. A kispolgári létmódból az esztétikum kiveszésével párhuzamos kényelmes álságosság reneszánszát állítja pellengérre Rónai Balázs Zoltán Dal Suzuki Swiftről és Horvát Tengerpartról (Jonathan Swiftre alludáló) pamfletverse is. Falusi Márton Zuglischer Manó-figurája pedig a szerzőre jellemző, erőteljesen a mondásra alapozott hosszúversekben kortárs Bartlebyként jelenik meg, amikor művészet és mindennapiság összeütközésbe kerülnek a vele megtörtént események során.

Az általam azonosított három nagy vonal mellett persze futnak még erezetek, amelyek kitapinthatók a szövegek összefüggéseiből. Az év verseiben így képet kaphatunk az istenes versek új konjunktúrájáról (Térey, Farkas-Wellmann Éva, Kemsei László – utóbbi ráadásul mindezt Kassák-sorokból bontja ki), vagy arról, hogy a nyelvhúsos költészet miként ér el önmaga klimaxához (érdekes, hogy a kétnyelvű szerzők, mint Makkai vagy Kalász Márton, a posztmodern magyar líra fősodrától eltérő módon szólaltatják meg a szójátékokat). Ezek mellett még domináns lehet az a szál, amely a közép-európai euro- és önképszkepszist fogalmazza meg, ahogy teszi azt Ágh István a Kis balladában, Tóth László a Badar radar néhánysorosaival, Szőcs Géza a Táviratok jönnek-mennek történelmi panoptikumával vagy Turi Tímea A tízmillió költő országával, amikor a mindenki fiókjában ott lapuló kéziratok szülte beszélgetésekről ad jellemző képet.

Zárásképpen annyi személyesség talán megengedhető, hogy az én irodalmi tájékozódásomban milyen módon hozott újdonságot az antológia: felhívta a figyelmemet Kovács Istvánnak a didaxist és a bölcselkedést mellőző, a legjobb értelemben vett gondolati lírájára, illetve Király Farkasnak a talált kézirat technikáját alkalmazó izgalmas projektjére, amelyben a menekülő betyár képét dél-amerikai viszonyok között írja újra cetlistrófáival.

/Indulógrafika: Szöllősi Géza/