A posztmodern, posztkapitalista, posztnemzeti, posztindusztriális stb. állapot elemzését kritikai éllel nyújtó esszé honi recepcióját kezükbe is vették az újbalos elméletpartizánok, figyelmen kívül hagyva, hogy a szerző nem kevésbé illeti bírálattal a marxizmus jelenkori formáit, mint a kapitalista logikát. Han elmélete alapján ugyanis túlzott bizonyossággal és önhitt tudással közelítenek a másság és az idegenség-elidegenedés jelenségeihez; más szóval mindkettő termékként kezeli az idegent, ami nem más számukra, mint kampánypropaganda, akár reklámcélból, akár politikai aktivizmusból használják fel azt.

A kiégés társadalma sajátos aktualitást kap most, a koronavírus-járvány idején: Han amellett érvel, hogy az immunitás társadalmának korszaka – vagyis a modernség – egyértelműen a kimerülés fázisában jár, mivel az azt megalapozó szembeállítások, mint az idegen és a saját vagy a külső és a belső, nem elégségesek ahhoz, hogy leírják a mai viszonyokat. Korunkat alapesetben nem a járványfenyegetés, hanem a túlhajszoltság miatt kialakult betegségek (például a figyelemzavar, a depresszió vagy a kiégettség) határozzák meg, amelyek nem feleltethetők meg az immunológiai paradigma logikájának. Vagyis az új fenyegetés nem követi a klasszikus vírusos terjedés modelljét, hiszen nem kívülről érkezik idegenként – ezzel bizonyos fokig egységbe szervezve a társadalmat –, hanem belülről jön, ezért nehéz ellene a megszokott módokon védekezni. Míg például a kortárs filozófia másik innovatív német ajkú gondolkodója, Peter Sloterdijk továbbra is helytállónak tartja az immunitás társadalmának fogalmát – sőt, az olyan aktuális kérdések, mint a migrációs válság szerinte éppenséggel fokozták az immunológiai paradigma érvényét –, Han Michel Foucault episztéméelméletére hagyatkozva átmenetet feltételez az állapotok között: az immunitásalapú társadalmat felváltotta a neuronok ökonómiáján alapuló. Igaz, Foucault-val ellentétben Han megenged egy olyan folytonosságot is, amelyet eleve a kiégés társadalmának teljesítményelvű logikájához kapcsolódó gyakorlatok és rutinok tesznek lehetővé. Ebben a korszakelméletben ugyanis ranglétraszerűen követi egymást az immunológiai és a neuronális paradigma, vagyis úgy, mint a projektmunkában a mérföldkövek („milestone-ok”): ha valaki elérte az immunológiai szintet, továbbléphet a neuronokéra.



A kiégés társadalmának elemzése diskurzuselméletileg mindazonáltal teljesen új alapokon nyugszik a Foucault számára példaadó fegyelmező társadalomhoz képest. Bár már a Foucault-kortárs Gilles Deleuze is kritikával illette azt a hatalomelméletet, amely feltételezte az ellenállás szervezett formáinak sikerét egy olyan kibernetikai társadalomban, ahol az irányítás nem az egységes, központi hatalom kezében van, hanem szétaprózódik, miközben maga is atomjaira bontja a társadalmat. Han nála is radikálisabb helyzetelemzést végez, amikor kijelenti: a mai kizsákmányolás uralom nélküli. A fegyelmezést és a tiltást felváltotta a mindenre való képesség pozitív sulykolása, hogy semmi sem lehetetlen, ha teszünk érte – gondoljunk a híres reklámszlogenre: Impossible is nothing (A lehetetlen semmiség) –, ez azonban nem a Hannah Arendt-i vita activa kiteljesítéséhez, hanem inkább ahhoz vezetett, hogy az ember animal laboransként saját magát kezdte kizsákmányolni: egyszerre lett zsákmány és ragadozó. Han ugyan elismeri, hogy a foucault-i szubjektum még mindig az immunitás egyik eminens hordozója, de a kiégés/teljesítményelvűség társadalmának jellemző tünete, a depresszió mindenfajta ellenállást-immunitást kikerül: akkor tűnik fel, amikor az ember nem bír többet tudni („nicht mehr können kann”), vagyis feszültség keletkezik benne azzal a társadalmi normával, amely mindent elérhetőnek, teljesíthetőnek láttat. Nem véletlen, hogy manapság mindenhonnan ránk ömlik a biztatás: „treat/care for/take care of yourself”, vagyis „törődj magaddal”. A törődés viszont szintén annyira intézményesítetté vált – nemhiába kapcsolják néhányan, például a Derrida-tanítvány, Bernard Stiegler ezt a jelenséget is a közbeszéd által felkapott „gondoskodási válsághoz” –, hogy a védekezés az ártalom, az önszabotálás részévé vált. 

Az agyonsulykolt mindenre való képesség akár pozitív kimenettel is bírhatna, de  Han felhívja a figyelmet, hogy a pozitivitás lehet az erőszak új és speciális formája is, amely nem kizár vagy elpusztít valamit, hanem kifárasztja a célpontját – a kortárs erőszakot egyébként a Topologie der Gewalt című könyvében elemzi.

A kiégés társadalma végén nem véletlenül szentel Han hosszabb szakaszt annak, hogy Sigmund Freudnál a felettes én még fegyelmező tényező volt, de mára – miként Slavoj Žižek szlovén filozófus is felhívta rá a figyelmet a 90-es években – az ideális én csábítójává vált: nem megtilt, hanem azt akarja, élvezzünk minél többet, ám ezt képtelenség teljesíteni. Az idegen helyett ezért az „ugyanaz” erőszaka érvényesül: az egysíkú, egyenkommunikációs formát használó üzenetek minden csatornát átjárnak, és hiperaktivitást követelnek meg a befogadótól.

A hiperaktivitás nem jelenti azt, hogy a felfokozott érzékelés révén a fejlődés következő szintjére lépünk, hanem inkább a Mechanikus narancs híres jelenetére emlékeztet, amikor a kipeckelt szemhéjú hősnek muszáj látnia az őt bombázó ingereket. Sőt, Han a figyelem manapság szintén divatos bölcseleti témája kapcsán egyenesen visszafejlődésről beszél, amikor jelzi, hogy a fetisizált „multitasking” első ízben a vadállatokra volt jellemző, hiszen ők sosem csak egy dolgot csinálnak: például táplálkozás közben pásztázzák környezetüket. 

A hiperaktivitás továbbá azzal a veszéllyel is jár, hogy elzár minket a figyelem olyan formáitól, mint az elmélyült szemlélődés vagy akár a céltalan unalom (amikor tényleg még a telefonunkkal sem babrálunk); ezek helyett még a szabadidőnk eltöltése is a hasznosságelvet követi:  szorgalmazzák például, hogy a karanténban is tanuljunk nyelveket vagy fejlesszük valamely készségünket. Ahogy Han jó érzékkel megállapítja, az igazi autonómia ma olyankor mutatkozik meg, amikor az azonnali akció–reakció viszonyra beállt létezésben merünk késlekedni, és nemcsak nem ülünk fel a minket bombázó impulzusoknak, de azokat képesek vagyunk megszakítani is. Ennek egyik eminens formája a dühöngés (die Wut), ami megzavarja „az ugyanaz” problémátlan áramlását, mert kiszámíthatatlanul lépünk, ha például képletesen vagy ténylegesen ráborítjuk valakire az asztalt. (Han egyébként a Transparenzgesellschaft című könyvében fejti ki a zavartalan és egyértelmű kommunikációnak, az átláthatóság fetisizálásának kritikáját.)

A kiégés társadalmában az önkizsákmányolással a fáradtságnak is új formája jelenik meg, amely – ahogy Han idézi Kafkát – a kevesebb énből nyújt többet. Ezzel egy olyan narcisztikus állapothoz érkezünk el, amelyet a befelé figyelés látszólag gyógyító eljárása alapoz meg, de – mint fentebb írtam, a magunkkal való törődés is a neuronális hatalom paradigmája szerint mehet végbe, így az ártalom része –, egyszersmind a külső viszonyokat is kiiktatjuk általa. Csakhogy, ha nincs már rajtunk kívüli kontroll, az nemcsak azt jelenti, hogy nem kell senki büntetésétől tartanunk vagy bárkinek is behódolnunk (a szubjektum eredeti értelmében), hanem hogy jutalmazni sem jutalmaz minket senki. Az elismerés nélküli teljesítmény így vezet el ahhoz a depresszióhoz, mely a leglényegét mutatja meg a kortárs szubjektumnak. Han összevetésében: a XX. század hisztérikus betegei nemcsak azért voltak karakterek, mert meg lehetett őket írni érzékletes esettanulmányokban, ahogyan Freud tette, hanem mert rendelkeztek egy határozott énképpel, amely ellentétbe került az ideális énjükkel. A mai depressziós viszont tulajdonságok nélküli ember, sőt amorf: annyira a rugalmasságot, a helyzethez való gyors adaptálódást, a tudásának könnyű konvertálhatóságát követeli meg tőle minden munka, hogy önmeghatározásai origójában is a saját hasznossága áll. Látszólag ellentmond ennek, hogy a közösségi oldalakon mindenki a kirakatba teszi magát, de ha szubjektum helyett projekcióként (kivetítésként) és projektumként tekintünk e cselekvésforma alanyára, az önprofilírozás valóban a „kevesebb énből többet kapni” esetévé válik. Han nem véletlenül veszi vizsgálat alá a fittséggel és a testedzéssel való megszállottságunkat, de szándékosan nem a frankfurti iskola elméletének preferált kritikai szólamait követi, mely szerint a fasizmus ideológiája jelenne meg a kisportolt testben, hiszen ez a fegyelmező társadalom higiénia- és tisztaságelve felől lehet csak magyarázat. Inkább arról van szó, hogy mivel betegen nem tudunk teljesíteni, ezért az egészségmegőrzésre redukált életet gondoljuk a legértékesebb dolognak, amelyet magunkról közvetíthetünk a szélesebb közönség felé.

Han elemzése bármennyire disztópikus képet tár elénk, esszéjének állításai és következtetései könnyen visszaigazolhatók egy félórás facebookozás után is, az ismerőseink képeit nézegetve vagy az övékkel ellentétes véleményeket megfogalmazva bizonyos kérdésekről. Az önpromócióval együtt járó filterezés, vagyis a nem tetsző vélemények, impulzusok szűrése látszólagos szabadságot és a konszenzus pozitívnak ható, el- és befogadást árasztó egyetemességét hozta el. Ebben is megbújik viszont az „ugyanaz” erőszaka, mert azzal, hogy a konfliktust igyekszünk a minimálisra csökkenteni – a célratörő kommunikáció érdekében – a nem promóciós értékén kezelt másságtapasztalatról is lemondunk; az idegenséggel csak kampánytémaként szembesülünk. Hogy erre többnyire csak a safe space-en gúnyolódó vagy a saját érzékenységeinket körülbástyázó reflexiók születnek, azt mutatja: miközben menekülünk a konfliktusaink elől, ahogy Han állítja, a tragikum iránti érzékenységünket is elveszítjük.

/Indulókép: Benczúr Gyula: Nárcisz (1881) Forrás: wikipedia/