Elise Wilk – családja tapasztalataiból merítve – rendkívül poétikus, látomásos szöveget írt a szászok romániai elvándorlásáról. Az erdélyi szász család négy generációját bemutató történet három történelmi esemény köré épül. Mindhárom télen zajlott le: a romániai németek szovjet munkatáborokba való deportálása 1944–1945-ben; az 1989-es romániai „forradalom”, amely a szászok kivándorlásának utolsó nagy, visszafordíthatatlan hullámát indította el, végül Románia 2007-es csatlakozása az Európai Unióhoz. A szöveg hangulatát meghatározó fogvacogtató téli hideg  összekapcsolódik azzal a mindent birtokba vevő, a kisebbségi létben még erőteljesebben átélt félelemmel és szorongással, amely a diktatúrák mindennapjaihoz tartozik. Az előadás kizárólag fehér színű jelmezei, valamint a narrátorok monológjai láttatják a ragyogó téli reggelen a fákon szikrázó jégcsapokat és az élelmiszerüzletek előtt a jég fedte járdára fagyott hófehér tejesüvegeket. Mindez akár szép is lehetne, ha nem „késpenge csillogású jégről” vagy „hosszú, átlátszó jégcsapfogakról” hallanánk. Ebben a világban a falnak is füle van, zsigerig hatol a félelem: üstökösként szalad át a fejen, sálként tekeredik a nyakra, vagy takaróként telepedik az emberre.
A drámai szöveg a színpadon nem válik patetikussá, mert áthatja a humor és az önirónia szabadsága, egyszerre jeges és forrón izzó, miként a magányos farkas narancssárga szeme, amelyről azt tartja a szász néphiedelem: aki megpillantja, nem éri meg a következő évet.

A rendezés finom eszközökkel jeleníti meg a szöveg metaforikus összefüggéseit. Például a félelem sálja barna, amelyet a családjától kap születésnapjára Kathi (Szilágyi Enikő), csakhogy rá nem hat bűvös ereje. Különféleképpen tekeri a nyakára, a fejére, grimaszol és pózol, egyértelművé téve, hogy nem hajlandó félni. A kommunizmusban jól bevált gyakorlat szerint úgy próbálja megőrizni emberi méltóságát, hogy gyilkos humorú, rendszerellenes viccekkel szórakoztatja családját, amely az ünneplésére gyűlt egybe. Miközben egy Ceaușescuról szóló viccet ad elő, az ajándékba kapott sárga rózsákat – mint éles pengéket – egyenként bele-dobálja a padlóba. Az élesen metsző politikai vicc üzenete így válik még egyértelműbbé. A fiatalabb közönség inkább a fogyasztói társadalom paródiájának is beillő jeleneten nevet: a Németországban élő, elmagányosodott Rainer bácsi (Sebestyén Aba) elmeséli, hogyan küldött meghitt karácsonyi üzeneteket a nagy áruházláncoknak.

Az előadás puritán és erősen stilizált színpadképe és a visszafogott kelléktár a szimbolikus értelmezést segíti. A hármas tagolású előadás utolsó részének leglátványosabb és talán leggroteszkebb jelenete az, amelyben a szobájában üldögélő öreg Kathira a belépő rokonok váratlanul ráöntenek egy nagy papírszatyornyi Haribo márkájú gumicukorkát. A színpadot elárasztó gumicukor a fogyasztói társadalom agressziójának jelképeként is értelmezhető.

A Yorick Stúdió produkcióinak állandó helyszíne a marosvásárhelyi vár egyik saroktornya. Az egyedi hangulatot árasztó Mészárosok bástyája a megszokott polgári színház keretein kívül található tér.  A bástyában építettek egy galériát, ott, a felső szinten játszik a 3G Színház, az alsó szinten pedig a Yorick. A bástya lehetőségei kissé beszűkültek ugyan, amióta megépült benne egy másik alternatív társulatnak, a 3G Színháznak otthont adó galéria, de még mindig izgalmasan kihasználható tér marad. Hans-Thies Lehmann nyomán a Yorick játszóhelyét helyspecifikus színháznak (site specific theatre) nevezhetjük. E fogalom a helyspecifikus  képzőművészet azon gyakorlata által válik érthetővé, amely abból indul ki, hogy a műalkotás előállításában, bemutatásában és befogadásában fontos szerepet játszik a fizikai környezet. A  zömök, ötszögletű épület alsó szintjén, a padlón elhelyezett díszlet egy embermagasságú, a fények által a sötétből kihasított kocka. Egyik oldalát az európai hidegháború vasfüggönyét is felidéző, sűrűn lelógó láncok fedik el, a másikat fehér ajtó zárja le, amelynek üvegablakain néz ki a három narrátor (Scurtu David, Szabó János Szilárd és Sebestyén Aba), vagy ezen keresztül beszélnek a szereplők, de maga az ajtó sosem nyílik ki. A harmadik és a negyedik fala nyitott, és a szász család otthonát idéző szimbolikus lakásbelsőbe enged belátni. A színpad dobozszerűsége a zárt kompozíciójú előadás fontos eleme, amely nem kívánja felszámolni a játéktér és a nézők közötti határokat. A kocka hagyományosan a statikusság, a stabilitás, a bizonyosság szimbóluma, de az előadásban az uniformizmust, a játékosságot és a szabadság hiányát is felidézi, olyan világok jelzésévé válik, ahol nem lehet kilógni a sorból, és szigorúan eltüntetik és megbüntetik a másságot.


/Eltűntek, Marosvásárhelyi Yorick Stúdió:  Sebestyén Aba, Bajkó Edina/

A színész, aki éppen jeleneten kívül van, a díszlet két oldalán elhelyezett széken foglal helyet, ott is öltözik át. Az előadás mindhárom része úgy kezdődik, hogy a színészek egy függőleges tengely mentén körbeforgatják a kockát, majd megállítják, és rögzítik. Miközben kijelölik a játékteret, bemondják annak a karakternek a nevét, akit megjelenítenek, ugyan-
akkor jelmezükön is változtatnak, például valamilyen kiegészítővel (sapka, fülbevaló, vállkendő stb.) jelzik a szerepváltást. Egy színész több szerepet játszik, Szilágyi Enikő kivételével, aki mindvégig Kathit alakítja, de három különböző életkorban: fiatalon, idősen és szenilis, magatehetetlen öregasszonyként. Játéka mindvégig kidolgozott és hiteles. A szemünk előtt változik át mókázó idős asszonyból életerős, szerelmes fiatal lánnyá, majd e világ és túlvilág között lebegő öregasszonnyá. Szilágyi Enikő harminc éve nem játszott Vásárhelyen, ahol pályáját elkezdte: színpadi jelenléte egyszerre meglepetés és ünnep.

A darabban hat különböző korú, különféle élet- és szakmai tapasztalattal rendelkező színész dolgozik együtt harmóniában. Szilágyi Enikő a rangidős, a középnemzedéket Sebestyén Aba képviseli, a többiek pedig pályakezdő fiatalok, a Maros-vásárhelyi Művészeti Egyetem hallga-tói (Bajkó Edina, Scurtu David, Szabó János Szilárd és Tóth Zsófia). Ugyanis a Yorick Stúdió hidat épít a  Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és a kőszínházak között, egyik fontos célkitűzésének tartva a fiatal tehetségek felfedezését és támogatását.

Az előadást Cári Tibor, Sebestyén Aba alkotótársa által komponált, csellókon előadott élőzene kíséri, amely nemcsak aláfesti, hanem árnyalja is a kibontott történetet. Az utolsó jelenetben a lelógó láncok függönye mögül hangzik fel a színészek többszólamú éneke, amely hirtelen crescendóval ér véget. A hat szereplő dacosan előrelép, szinte kitör a láncok közül, valamiféle makacs reményt hirdetve.

/Indulókép: Eltűntek, Marosvásárhelyi Yorick Stúdió: Szabó János Szilárd, Bajkó Edina, Szilágyi Enikő, Tóth Zsófia, Sebestyén Aba/