Szegedi Kovács György: Fehér. Székesfehérvár, Vörösmarty Társaság, 2019, 62 oldal
A Fejér megyei Sárszentmihályon élő költő az istenes líra újabb művelői közé tartozik. Távol áll tőle minden „hitbuzgalmi megnyilvánulás”. Annál inkább jelenvaló verseinek világában a metafizikus megközelítés és a megingathatatlan hit.
Bizonyos fokig az Újhold című, a II. világháború után rövid ideig létezett, de mindmáig meghatározó folyóirat köreihez tartozó szerzők hatása is érvényesül nála. Nem jellemzi tehát a nyers közéletiség, sokkal inkább az elvont vagy éppen konkrét, de mindenképpen az örökkévalósághoz köthető elemek gazdagsága. Mindezek formálják legújabb kötetét is.
Fehér – rendkívül puritán cím, amiből rögtön a tisztaságra asszociál az olvasó. Joggal, hiszen nagyon tiszta üzenetű versek ezek. Nem véletlenül írta a hátlapra Iancu Laura: „Van egy hegy a világon, amit nem földből hordtak össze, hanem hitből. Valami csoda folytán ez a hegy fölkerült a térképre, ám ott már sziklának ábrázolják. Alighanem innen láthatta meg Szegedi Kovács György, hogy az árulás pillanatára az Úr szépen megborotválkozott…” Költő írja ezt költőről, hívő ember a hívő emberről. Találó szavak, hiszen a Fehér szerzője ilyen utat jár a kezdetek óta. S most újra megerősít bennünket ebben a hitben. Persze úgy szól a Megváltóról, az Úrról, hogy nem kell mindig leírnia nevét. Mint hajdani, csodálatos versében, a Vérben is tette. Hiszen nem szükséges folyton hangoztatni azt, ami evidens. Számára a teremtett világ, a teremtés vagy éppen a megváltás ilyen bizonyosság. Mint a legnagyobbak közül Pilinszkynek is. S ha már vér, akkor álljon itt bizonyságul az új versek közül egynek, a Vércsoportnak egy részlete: „… Mit nekünk, / ha az átok-idő / végül kicsomagol csontig, mert / megmeríttettünk hószín igazában, / s behunyt szemmel is / megtaláljuk a tömegben / köntöse szegélyét.”
Így vall költőnk minden nehézkes és direkt utalás nélkül. És nem csupán hitről, hanem hasonlóképpen életének, a hozzá közel álló embereknek lényéről, sorsának emlékeiről is. Csöndesen, minden harsogás nélkül. Éppúgy, mint amikor a katyńi lengyel áldozatokra emlékezik (Bárány szemével), mint az élet apró pillanatainak megörökítésekor, vagy ha csupán két sorban közöl fontos dolgot: „Amikor szembe találkozol magaddal, / az már kegyelem.” (Kétsoros). Hiszen fontos számára az önismeret, és ezáltal tisztában van vele, hogy hol a helye a világban. „Hajított kő az ember. / Kiszámított pályája, / célja van…” – vallja a Hajított kő című versben. Szegedi Kovács György költői pályájának is célja és íve van. Erről győz meg az új verseskötet, amelyet Pék Eszter Anna kifinomult grafikái illusztrálnak, Szegedi Kovács lírai világának szellemiségéhez illeszkedően.
Amely szellemiségnek az is része, hogy bensőségesen vall az elődökről, a természet apró elemeiről, a létezés csodáiról. A teremtetett és veszélyeztetett világról. Ritkán szól, de szavainak mindig súlya van. Felesleges frázisok nélkül beszél a lélek és a lét kérdéseiről, mindig világosan és elgondolkodtatóan. Ugyanakkor számára is küzdelmet jelent hitvallása, hiszen nem kerüli meg saját gyarlóságát sem. És mindezt a végső tömörítés igényével, helyenként szikár nyelven, kötetlen formában teszi. Pár sorban megragadni a lényeget – talán ez a legfőbb célja. Ezért olvashatunk tőle ilyen miniatűröket: „Izzó parazsad / belső szobám kandallója, / fényes kereszted / létem izzó parazsa.” (Izzó)
A csönd különös varázsa. Hiteles versbeszéd és líra.
/Indulókép: Szegedi Kovács György. Fotó: Vörösmarty Társaság/
