Az ukrán válság az elemzések sokféleségét váltja ki. Van, aki a legkeményebb ellenállásra szólítja fel és közben önzéséért kárhoztatja a Nyugatot. Van, aki szerint a Nyugat máris összezárt, és sikeresen elrettenti az erőfitogtató, de erőtlen, csupán pókerező Putyint. Van, aki szerint a viszonyok annyira kedveznek a Kínával együttműködő orosz vezérnek, hogy az USA-nak nemcsak bele kell mennie az orosz feltételekbe, hanem feladva az atlanti gondolatot Európából is ki kell vonulnia, hogy a legnagyobb ellenfélre, Kínára és ismét az atomegyensúlyra összpontosíthasson.
Niall Ferguson történészként vizsgálja a fejleményeket, és ezért a politikai elemzőkhöz képest némileg más következtetésre jut. Szerinte ki fog törni a háború, s az hasonlít majd a nagy északi háborúhoz (1700–1721), bár kisebb lesz annál.
Ne üljünk fel – írja – Putyin és Biden múlt csütörtöki beszélgetésének és a tárgyalások januári folytatására tett ígéreteknek. Ha valaki eltökélte magát a háborúra, az ilyen diplomáciai csiki-csukikat el tudja játszani a harcok kitörésének pillanatáig.
Ne áltassuk magunkat: Putyin elszánta magát az Ukrajna elleni háborúra.
Nem rajtaütésszerűen támad majd, jóllehet amikor megteszi, Joe Biden azt fogja mondani, senki sem látta előre, ahogyan az omikronvariánst se. Csak hát Putyin még tavaly júliusban kifejtette Az oroszok és az ukránok történeti egységéről című esszéjében, hogy az ukrán függetlenség tarthatatlan történelmi rendellenesség. Ezzel tökéletesen világossá tette, hogy éppúgy Ukrajna elfoglalására törekszik, mint ahogy 1938-ban az Anschluss-szal Németország bekebelezte Ausztriát. Még az esszé megjelenése előtt Oroszország százezer katonát vont össze Ukrajna északi, keleti és déli határa közelében.
A mostani hírek Fergusont az 1938 és 1939 közötti, a megbékéltetéstől a háborúig tartó diplomáciai lépésekre emlékeztetik. Tavaly az orosz elnök ismételten figyelmeztetett az orosz biztonsággal kapcsolatos „vörös vonalra”: átlépése „aszimmetrikus választ” válthat ki. November 30-án Putyin közölte: „Ha valamilyen csapást mérő rendszer tűnik fel ukrán területen…, hasonlót kell kialakítanunk a minket fenyegetőkkel szemben.”
Tavaly december 17-én
két megállapodástervezetével Oroszország voltaképpen ultimátumot küldött az USA-nak és a NATO-nak,
melyben hat alapkövetelést fogalmazott meg:
1) A NATO nem vesz fel új tagokat, beleértve Ukrajnát.
2) AZ USA és a NATO nem telepít orosz területet elérő rövid és közép-hatótávolságú rakétát.
3)Az USA nem telepít atomfegyvereket külföldön.
4) A NATO nem küld csapatokat az 1997. májusi NATO–orosz alapokmány elfogadása után az atlanti szervezethez csatlakozó tagállamok, vagyis az egykori Varsói Szerződés-tagok, illetve a balti országok területére.
5) A NATO nem végez hadgyakorlatot dandár szint (3–5000 fő) fölött és a közösen elfogadott ütközőterületen belül.
6) Az USA nem folytat katonai együttműködést egyetlen posztszovjet állammal sem.
Igaz,
az orosz követelések egy része egyet jelent egyes korábban megkötött, mára megszűnt NATO–orosz megállapodások újraélesztésével.
A rövid és közép-hatótávolságú rakéták telepítésére vonatkozó tilalom az e tárgyban korábban kötött szerződéshez hasonlítana, amely azután omlott össze, hogy 2019-ben az USA felrótta annak orosz megsértéseit.
Az, hogy NATO-csapatok ne állomásozzanak az egykori Varsói Szerződés tagjainak területén, a huszonötéves alapokmányt újítaná fel, melyet 2014-ben a NATO fagyasztott be a Krím bekebelezése után. A NATO azonban továbbra sem állomásoztat csapatokat állandó jelleggel Kelet-Európában, mert formálisan nem vonta vissza az alapokmányt. A hadgyakorlatokra vonatkozó korlátozás a hagyományos fegyveres erőkről szóló európai szerződést idézi fel, melyet Moszkva függesztett fel 2007-ben.
Ugyanakkor 2017 óta a NATO Észtországban, Litvániában, Lettországban és Lengyelországban egyenként 1100 katonát „rotál” a fokozott előretolt jelenlét politikája keretében. (A „rotáció” szót a németek követelték, nehogy az alapokmány sérüljön.) A rotáció befejezése jelentős engedmény lenne.
Az orosz javaslatok számos, eleve elfogadhatatlan elemet is tartalmaznak. A NATO aligha vonja vissza 2008-ban tett ígéretét, hogy idővel felveszi tagjai közé Ukrajnát és Grúziát. Ha Biden belemenne abba az orosz követelésbe, hogy a NATO szüntessen meg minden katonai együttműködést Ukrajnával, a Kongresszus aligha járulna ehhez hozzá. Végül pedig a NATO egyik alapelvébe ütközik az, hogy USA ne telepítsen atomfegyvert külföldön, hiszen így a tagállamok nem osztoznának az atomfegyverkezés terhein.
A követelések „új Jaltát” jelentenének (lásd erről cikkünket itt), amely nemcsak elismerné orosz érdekszféraként Kelet-Európa volt szovjet tagköztársaságait, miként az 1945-ös jaltai egyezmény tette, hanem aláásná az egykori Varsói Szerződés tagországainak biztonságát is. Ezeket a követeléseket Ferguson szerint akkor lenne érdemes megfontolni, ha Oroszország komoly dolgot ajánlana fel cserébe, például, hogy kivonja minden haderejét az ukrán területekről. Csakhogy Putyin nem engedményeket, hanem casus bellit készít elő.
December 23-án Putyin megtartotta szokásos maratoni év végi sajtótájékoztatóját. Elmagyarázta, hogyha papíron betartják is a „vörös vonal”-at, megadják a biztonsági garanciákat, Oroszország nem bízhat az USA ígéreteiben, mert nyilvánvalóan hazudtak neki a NATO-bővítés tekintetében. Mert ha az USA csapásmérő, támadó fegyvereket telepít „Oroszország küszöbére”, az éppolyan, mintha Oroszország Mexikóba vagy Kanadába küldene ilyen fegyvereket. Újságírói kérdésre, hogy vajon Oroszország bosszús-e, Putyin a tizenkilencedik századi cári külügyminisztert, Gorcsakov herceget idézve válaszolt: „Oroszország nem haragszik, hanem koncentrál” – mármint csapatokat.
A nyugati megfigyelők – írja a skót-amerikai történész – gyakran abba a hibába esnek, hogy azt feltételezik, Putyin a Szovjetuniót akarja feltámasztani, és arra a hírhedett kijelentésére hivatkoznak, hogy a szovjet birodalom szétesése „a század legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt”. Ha például abból ítéljük meg, hogy a múlt héten betiltatta az 1980-as években megalakult Memorial Társaságot, amely a szovjet rendszer bűneit tárta fel, és sok millió áldozatának állított emléket, mondván, azt a hamis látszatot kelti, hogy a Szovjetunió terrorista állam volt, akkor valóban úgy fest, az orosz elnök Sztálin baljós örökségét ébresztgeti.
Csakhogy Putyin nem Sztálin Szovjetuniója, hanem Nagy Péter felívelő Orosz Birodalma után sóvárog. Elég világossá tette ezt a Financial Timesnak adott interjújában 2019-ben: kedvenc államférfija, I. Péter „mindaddig él, amíg ügye él”.
Az ügy megértetéséhez Ferguson a nagy északi háborúig kanyarodik vissza, amikor XII. Károly svéd király háborúba keveredett IV. Frigyes dán és norvég királlyal, Erős Ágost szász választófejedelemmel, egyben lengyel királlyal és litván nagyherceggel, illetve I. Péter cárral. 1709-re a Károly legyőzte Frigyest is, Ágostot is, de Péterben emberére talált, aki Poltavánál fényes győzelmet aratott fölötte. Csakhogy a Kijevtől háromszáz kilométerre eső Poltava akkor bizonyosan nem Oroszországhoz tartozott, de a szó mai értelmében véve Ukrajnához se. A Záporozsje (Vad Mezők), a kozák Hetmanscsina területére nyugat felől is, Moszkva felől is igényt formáltak már jó ideje. A kérdést a poltavai csata döntötte el.
Nem Sztálin rémuralma, hanem a poltavai hagyomány ihleti a mostani Vlagyimir cárt – az, hogy az Ukrajnáért vívott diadalmas csata mennyire fontos szerepet vitt Oroszország európai nagyhatalommá válásában.
Ráadásul Putyinnak nem 1939-es módra kell a háborúznia, tankoszlopokkal végigvonulnia az ukrán mezőkön. A totális szárazföldi invázió is csak az egyik választási lehetősége. Intézhet kétéltű támadást a Fekete-tengeren, célzott bombázásokat és rakétatámadásokat. Elfoglalhat újabb területeket a milíciák felfegyverzésével. Megbéníthatja kibertámadásokkal az ukrán infrastruktúrát. A legújabb orosz – ukrajnai és szíriai – háborúkat a folyamatos, lépésről lépésre történő eszkaláció, nem pedig a nagyarányú lerohanás jellemzi. Grúzia ellen 2008-ban villámháború zajlott, de az is öt napig tartott, és Tbiliszi bevételére nem is került sor.
Nyilván sok fiatal ukrán akarja majd megvédeni hazáját. Ám támogatás nélkül nem sok esélyük lesz. Márpedig segíteni senki nem akar.
Az ukrán kormányok évek óta szeretnének felvételt nyerni a NATO-ba is, az EU-ba is. Tavaly Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter többször is megerősítette ezt. Ukrajna abban reménykedett, hogy meghívást kap a NATO Tagsági Akciótervébe a 2021. júniusi brüsszeli csúcson. A meghívás elmaradt – azt nem említi Ferguson, hogy részben az ukrán kisebbségpolitikát joggal szóvá tevő magyar kormány vétója miatt.
Kijevre újabb csapást mért az, hogy a Biden-kormányzat lemondott az Északi Áramlat-2 szankcionálásáról. A már elkészült, 11 milliárd dolláros vezeték elkerüli Ukrajnát, és évi 2–3 milliárd dollárnyi tranzitdíjtól fosztja meg.
Grúziával és Moldovával együtt Ukrajna az EU-hoz is csatlakozni kíván. Brüsszel azonban halogat. Hivatalosan azért, mert Ukrajna nem felel meg a koppenhágai kritériumoknak, nem elég szilárdak demokratikus, jogállami, emberi jogi és kisebbségvédelmi intézményei; nincs működő és versenyképes piacgazdasága, illetve nem képes alkalmazni az uniós joganyagot.
Az ukránok joggal teszik szóvá, hogy Románia és Bulgária aligha felelt meg ezeknek, amikor 2000-ben megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások.
Az sem kerüli el az ukránok figyelmét, hogy a Freedom House szerint egy EU-tagállam – Magyarország – nem sokkal előzi meg Ukrajnát a politikai szabadság rangsorában.
Ez újabb ok a késleltetésre. Orbán Viktor oly mértékig népszerűtlen Brüsszelben, hogy számos európai vezető tart attól, hogy Ukrajnával újabb illiberális félautokráciát fogadnak be az uniós akolba, amely azután összeállhat Magyarországgal, Lengyelországgal vagy más populisták vezette állammal az egyre inkább woke (éber) Európai Bizottság ellen.
Ha Putyin megtámadja, Ukrajna aligha kap számottevő támogatást a Nyugattól. December 8-án Biden kizárta azt, hogy az USA csapatokat küldjön, és a Fehér Ház elhalasztotta a katonai segélyek szállítását Kijevbe, nehogy provokálja Putyint.
Biden múlt csütörtökön közölte Putyinnal, hogy az USA „határozottan fellép, ha Oroszország megtámadja Ukrajnát”. Vagyis miként 2014-ben is, az erőszakra szankció lesz a válasz. December 7-én Victoria Nuland külügyi államtitkárhelyettes az USA és az EU intézkedési terveiről annyit említett, hogy „Oroszországot teljességgel kizárják a globális pénzügyi rendszerből”.
A gyakorlatban ez alighanem az Északi Áramlat-2 letiltását, az orosz szuverén adósságeszközök másodpiaci, illetve az állami bankok (köztük a legnagyobb orosz pénzintézet, a Sberbank) szankcionálását, a rubel/dollár valutaváltás, illetve orosz kivitel korlátozását, valamint a Nemzetközi Bankközi Pénzügyi Telekommunikációs Társaságból (SWIFT), a bankközi ügyletek legnagyobb rendszeréből való kizárását jelenti.
Ezek bizonyosan sokkal keményebb intézkedések, mint a 2014-es szankciók. Csak mindazok, amelyek súlyosan érintenék Oroszországot, a Nyugatra is visszaütnének. Tisztában is vannak ezzel az oroszok, miután a Ruszal alumíniumipari vállalat ellen hozott szankciók megrengették a piacokat, és az amerikaiak visszakoztak.
Az orosz kivitel szankcionálásáért szintén nemcsak az oroszok, hanem sokan mások is megfizetnének. Az USA feketelistára teheti a Rosznyeft olajipari óriást, de ezzel aligha enyhítené inflációs gondjait.
Az Északi Áramlat-2 szankcionálása, amiről a legtöbbet szól a sajtó, viszonylag kis büntetés lenne, alig gátolná az orosz gázeladásokat. Az orosz szuverén adósságeszközök másodpiaci szankcionálását Moszkva kibírná 620 milliárd dolláros valutatartalékával, 18 százalékos GDP-arányos adósságával és a következő két évre tervezett költségvetési többletével.
A Nyugat stratégiájában a leggyengébb láncszem természetesen az Uniónak az orosz gázszállítmányoktól való függése: 2020-ban az uniós behozatal 43 százalékát tette ki az orosz. Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár Brüsszelben találkozott Volodomir Zelenszkij ukrán elnökkel, és elismételte a szokásos ígéreteket, hogyha Oroszország megtámadja Ukrajnát, „roppant következményekkel” kell számolnia, és „súlyos árat” megfizetnie. A kemény szavakat azonban hamar meghazudtolta, hogy Scholz mindjárt az első kancellári beszédében új Ostpolitikot szorgalmazott, amivel az egykori NSZK és a keleti blokk közötti kapcsolatok Willy Brandt-féle normalizálására utalt.
A rövidesen kitörni látszó, nem olyan nagy északi háború több tekintetben is aszimmetrikus lesz. Az orosz csapatok bizonyosan legyűrik az ukrán védelmet. A Nyugat az erőszakra pénzügyi szankciókkal felel. Ezek jobban fájnak majd az európaiaknak, mint az amerikaiaknak, de nem lesznek elég erősek Putyin elrettentéséhez. Nehéz tehát elképzelni, hogy Vlagyimir cár legmerészebb húzásának ne kedveznének a körülmények. Néhány hétnyi diplomáciai húzd meg-ereszd meg ezen nem fog változtatni.
A háború Ferguson szerint kitör. Ez a szokása Ukrajnában és környékén, a „véres övezetben”,
ahogy Timothy Snyder a Yale egyetem történésze találóan nevezte az ott 1930–1940-es években megtapasztalt rémségek miatt. De nem ekörül forognak Vlagyimir Putyin gondolatai. Ne csodálkozzunk, ha Poltavában tartja a győzelmi felvonulást.
Niall Ferguson a Bloomberg.com portálján megjelent írása itt olvasható.
Nyitókép: A moszkvai Nagy Péter-emlékmű részlete.
