Pergő életinterjúk, a férfi interjúalanyok esetében kérdés–válasz, célzottan, röviden, katonásan, őszintén. A hölgyek esetében domináns a líra és az összefüggésbe helyezés.
Miért jöttek haza? Nem kérdés: magyarnak születtek, magyarok maradtak. Bárhol éltek, a világ bármely szegletén. Egy trilógia, amelyből megismerhető a világ számos országa, kiemelten Argentína, Venezuela, de Dél-Afrika, egyes nyugat-európai országok vagy Kanada is.
A legtöbben nem maguk döntötték el, hogy elhagyják a szülőhazát, az élet hozta így.
Kisodorta őket a front, menekültek, hogy mentsék az életüket a kommunizmus ellenében,
vagy társasutazáson kint maradtak. Miként teremtettek egzisztenciát? Az emigráns sors, amelyben nem kíméltetnek: a vegetálás a menekülttáborokban – Ausztria táborai ismertek, ellenben a jugoszláv, szerb hatóságok ellenséges magatartása kevésbé –, a kezdeti évek embert próbáló nehézségei.
Fölfedezünk már lezárt életsorsokat is, így
Marosy Ferencét, aki Madridban, a Franco vezette Spanyolországban a régi Magyarország elismert nagyköveteként szolgálta önzetlenül az odavetődött magyarokat.
Egzisztenciát teremtett számukra, vagy éppen koordinálta a spanyol állam által ingyenesen kínált oktatás ösztöndíjasait. Csilla von Boeselagert 1994-ben a rák korán, ötvenhárom évesen vitte el, de fontos láncszem volt abban – mint nővére, Kunckelné Fényes Ildikó vallomásából megtudjuk –, hogy 1989-ben a keletnémet turisták az NSZK-beli Máltai Szeretetszolgálat hozzájárulásával Zugligetben, rendezett körülmények között táborozhattak.
Megelevenedik a nagyszülők, szülők életsorsa, rajtuk keresztül a régi Magyarország életviszonyai, a front, a kisebbségi magyarság, a hazai felső- és középosztály szenvedései, antikommunista mentalitásuk. Mindezek nevet kapnak és a kérdezővel együtt mi is szenvedélyesen kutatjuk, miért is maradtak meg magyarnak, miért is tudták továbbadni magyarságukat gyermekeiknek, akik köteteink interjúalanyainak többségét adják.
Az emigrációs viszonyok közepette elsősorban a magyar nyelvű lelkipásztori szolgálat tartotta meg őket, továbbá a hétvégi magyar iskola, magyar összejövetelek, s különösen a cserkészet.
A nyugati magyarság életében a cserkészet intézménye volt maga a rendszer,
amelyet létrehoztak, a hálózat, amelyet működtettek, integrálódva a nemzetközi cserkészet munkájába egyfajta nemzetek fölötti nemzeti intézményként.
Itt tanultak meg magyar népdalokat énekelni, magyar népi táncokat járni, itt kellett tudni magyarul, gyakorolni nyelvtudásukat, megélni magyarságukat, megismerni a magyar történelmet – és ez náluk lezárult Trianonnal, tehát Nagy-Magyarország történelmét. Itt tudtak ismerkedni a fiatalok, és számos házasság köttetett a cserkészetben szövődött kapcsolatokból.
A másik kiemelt emigrációs intézmény a magyar gimnázium,
előbb az ausztriai, majd a bajorországi Burg Kastl, amelynek poroszos fegyelme őrizte a hazai iskolarendszer minden előnyét és minden hátrányát. Megtudjuk, hogy nem mindegyikük tört bele az itteni fegyelembe, de akinek ez sikerült, az itt tanult meg tanulni, itt tanult meg fegyelmezettnek lenni, itt szerzett életre szóló kapcsolatokat, amelyek további életüket is meghatározták, bárhova kerültek is a világban.
Az egyes személyek, személyiségek életútja a szó szoros értelmében határtalanul mobilis lett, nehezen eresztettek gyökereztek bárhol is, hiszen a virtuális hazához tartoztak, és amikor lehetett, „haza”-mentek, mert ők már megtehették, szüleik ilyen vagy olyan okból még nem.
S amikor már lehetett, itthon teremtettek egzisztenciát,
nyelvismeretük révén legtöbbször nyugati nagy cégek hazai képviselőjeként, vagy csak itthon telepedtek le, hogy visszadisszidáljanak, visszatérjenek.
Ők magukat akkor nem nevezték visszidensnek, ez utólagos reflexió eredménye, hiszen maga a disszidens szó is egyfajta pártállami neologizmus. Ők egyszerűen magyarok voltak, akiket a világ bármely pontjára sodorta is a történelem, akik a világ bármely országában születtek, kényszerűen élték meg azt, hogy nem élhetnek itthon, s amikor már lehetett, itthon éltek, hosszabb-rövidebb ideig, hazahozták tudásukat, hazahozták kapcsolataikat.
Értékes és érdekfeszítő olvasmány ez a trilógia. Az ő sorsuk a mi sorsunk is.
Gyuricza Péter: Visszidensek, I–III. Magyarország Barátai Alapítvány, Budapest, 2019. Magyarország Barátai Könyvek 264 + 287 + 351 lap. Szerzőnként 10-20 színes fotó, nem csupán családi, hanem köztörténeti jelentőségűek, így például Mindszenty atyánk látogatásairól.
