1989 tavaszán fél tucat „rendszerváltó” hetilap, s egy napilap jött ki az utcára: Nyugat-Magyarországon (győri, veszprémi és szombathelyi szerkesztőséggel) a Tér-Kép, Debrecenben az Úton, Kaposváron a Somogyország, Pécsett A Helyzet, Miskolcon a Hírnök, Szolnokon a Ma-Holnap, Kecskeméten a Bácskapocs. S az egyetlen napilap: a szekszárdi Dátum.

Ennyi évtized távolából érdemes összeszedni azokat a közös vonásokat, amelyek a rendszerváltás korának vidéki sajtóját jellemezték. Mert bármilyen furcsa, anélkül, hogy összebeszéltek volna, szinte valamennyi régióban ugyanúgy vagy nagyon hasonlóan zajlottak le az események, amelyek ma már akár tanulságként is összegezhetők.

Először is a szándék. Ha elolvassuk a szerkesztői visszaemlékezéseket, kiviláglik, hogy

többnyire 1988 őszén fogalmazódott meg az elgondolás közéleti újságírókban: önálló lapot kellene indítani.

Baranyában konkrétan az MDF pécsváradi szervezetének megalakulása volt az apropója annak a megbeszélésnek, amelynek során a megyei pártlap egyes munkatársai és az országos sajtószervek helyi tudósítói regionális hetilap létrehozását határozták el. De hasonló összejövetelek előzték meg valamennyi alternatív újság születését.

Pécsvárad (Wikipedia, Civertan)

 

A motívum nagyon egyszerű: az akkor már pályájuk zenitje felé közelítő

újságírók, szerkesztők megelégelték a sorok közt elrejtett gondolatközlést;

megelégelték, hogy kilessék, éppen melyik olvasószerkesztő van szolgálatban, melyiknél lehet néhány érdesebb információt becsempészni a tudósításba. Valószínűleg a döntő elhatározást Grósz Károly novemberi, fehérterrorral való fenyegetőzése érlelte meg, továbbá a Sportcsarnokban dörgő tapssal kísért mondata: „Mi, a Magyar Szocialista Munkáspártban levő kommunisták, a jövőt az egypártrendszer viszonyai között képzeljük el!”

Ezután ugyanis „lezártak” a megyei lapok főszerkesztői. Látván a szaporodó ellenzéki pártok népszerűségének növekedését, szoros összetartásra, elvhű írások megfogalmazására igyekeztek ösztönözni munkatársaikat. Ezzel szinte rákényszerítették a jobb érzésű tollforgatókat, hogy kövessék a társadalom irányváltását.

Az összes szerveződő új lap „független”, „pártoktól független” jelzővel különböztette meg magát az addig monopolhelyzetben lévő megyei napilaptól.

Jelszavaik: szókimondás, igazmondás, a hibák leleplezése, sokoldalúság.

(Az állampárttól valamiféle függést egyedül a debreceni Úton szervezői kíséreltek meg, amikor támogatásért Pozsgay Imréhez fordultak – szerencsére eredménytelenül.)

Az egyetlen napilap: a szekszárdi Dátum

 

„A Dátum politikai napilap kíván lenni. Bele akar avatkozni a magyarságot és Magyarországot érintő ügyekbe, hatni akar a helyi és központi politikai döntési mechanizmusokra, bírálni akar és támogatni, leleplezni és segíteni” – fogalmazták meg a szekszárdi újság szerkesztői.

S volt még egy fontos, közös jelszó: a regionalitás.

A megyehatároktól megcsömörlött újságírók boldogan fedezték fel például a Nyugat-Dunántúl, a Zselic és a Mecsek vidékének közös vonásait.

Ugrás a sötétbe

Számos közös vonást mutatnak a lapalapítás egyéb körülményei is. Mindenekelőtt meg kellett válaszolni a súlyos kérdést: ki fogja finanszírozni az új lapot? Minden érintett régióban jól jött a tapasztalt újságírók helyismerete, beágyazottsága a megye, a nagyobb városok gazdasági életébe. A személyes kapcsolatokon kívül

az akkori szövetkezetek, gazdasági társaságok vezetői, tehetős magánzók sem jártak csukott szemmel,

s megérezték, hogy a társadalomban olyan folyamatok indulnak meg, amelyek vissza már aligha fordíthatók. Nem mellesleg arra is gondolhattak, hogy azzal a néhány százezer, talán millió forinttal

bevásárolják magukat az „új nyilvánosságba” is.

(A Helyzet egyik befektetője például kikötötte, hogy a megszületendő lap reklámjait egyedül ő szervezheti.)

A Kossuth Lajos (ma Király) utca Pécs belvárosában a nyolcvanas években (Fortepan, adományozó Mezey András)

 

„Ebben a labilis helyzetben

csak kevesen mertek ellenzéki lap mellé állni, abban hirdetni.

A nehézségek ellenére sikerült forrást találnunk. Jó szívvel emlékezem vissza például a már elhunyt, szinte egyetlen támogatónkra, az akkoriban közismert kecskeméti vállalkozóra” – idézi vissza a Bácskapocs volt főszerkesztője.

Az alapításhoz szükséges hét-tízmillió forint így egy-két hónap alatt összejött. Ezután már „csak” meg kellett alapítani a lapkiadáshoz szükséges részvénytársaságot vagy korlátolt felelősségű társaságot, ami szintén hosszú heteket vett igénybe. És nem utolsósorban lapengedélyt, nyomdát kellett szerezni. Ez utóbbi kettő feltételezte egymást: a Művelődési Minisztérium illetékes osztályától engedélyt csak az a kiadó szerezhetett, aki bizonyítani tudta, hogy egy magyar nyomdában rendelkezésre áll a lap nyomtatásához szükséges papírmennyiség. Nagy szó volt ez akkoriban, hiszen

a papírt importálni kellett! Mégis, valami csoda folytán mindenhol előkerültek a szükséges tekercsek.

(Legalábbis nem emlékszem rá, hogy akkoriban papírhiány miatt hiúsult volna meg valamelyik regionális lap indulása.)

Olvasva a visszaemlékezéseket, már meg sem lepődik rajta az ember, hogy az új lapok szerkesztői sehol sem akartak visszatérni a hagyományos szerkesztési műveletekre. Bármennyire megvolt is az írógép és a késő esti nyomdai kéziratleadás diszkrét bája, az alapítók szinte mindenütt ki akarták használni a számítógépes technológia által kínált lehetőségeket. A szerencsésebb helyeken – például Debrecenben – rögtön az indulásnál csatasorba állt egy számítógépes tördelőszerkesztő, s itt egy idő után már bérmunkát is tudtak vállalni.

A Helyzet oldalai már-már képzőművészeti alkotásra emlékeztetnek

 

De a legtöbb szerkesztőségben még

a leghozzáértőbb kolléga is legfeljebb egy leckével járt a többi előtt.

(Jól emlékszem, A Helyzet szerkesztőségében, ha törölni akartunk egy részt a képernyőn – nem ismervén a kijelölést – fogpiszkálót tűztünk a back-space billentyű mellé…) A tördelési nehézségeknek volt azonban átmeneti előnyük is. A pécsi lap tördelői például csak a hasábok tördelésére használták a számítógépet, de az így kinyomtatott hasábokat, képeket ragasztásos módszerrel vitték föl a laptükörre. Lévén grafikus is a csapatban, A Helyzet oldalai így már-már inkább képzőművészeti alkotásra emlékeztetnek, semmint hírlapi termékre.

Amúgy a formátum változó volt. A Tér-Kép a színes tabloid formát vette át a pár hónappal korábban megjelent budapesti Reformtól, de egyfajta tabloid volt a Bácskapocs és az Úton is, míg a Somogyország, A Helyzet és – értelemszerűen a Dátum – az úgynevezett broadsheet, vagyis lepedő formátumot választotta.

Mindent egy lapra

Ugyanakkor mintha csak lemásolták volna a szerkesztőségek összetételét! Legfeljebb, ha a létszámok változtak, de egyöntetűen elmondható, hogy a redakció kemény magját a megyei laptól végleg elköszönt, teljes egzisztenciájukat az új lapra föltevő újságírók, fotóriporterek alkották. Hozzájuk kapcsolódtak a külső munkatársak, a Rádió, az MTI, adott esetben a Népszabadság tudósítói, akik napi munkájuk mellett vállaltak munkát a szerkesztőség életében.

A lapok tevékenysége egyöntetűen

fölpezsdítette az érintett nagyvárosok értelmiségének életét. Muzeológusok, tanárok, népművelők álltak sorba cikkeikkel a megjelenésért.

A lapok ugyanis hatottak – legalábbis az első hónapokban mindenképpen. Már ahol eljutottak olvasóikhoz. Mert ne kerteljünk: a Magyar Posta – és ez is egységes tapasztalat – gyalázatosan teljesített azokban az időkben. Horribilis sápot vett le a kiadóktól, hogy aztán tudatosan szabotálja a terjesztést. (Konkrét bizonyítékunk van például arra, hogy A Helyzetet a megjelenés hajnalán Sárbogárdon nem a régióba menő postavagonokba rakták, hanem egyenesen
a remittendavagonba…)

Jellemző párbeszéd 1989 nyarán egy újságosbódénál:

– Egy Helyzetet (Dátumot, Hírnököt, Útont stb.) kérek. Nem látom kitéve.

– Itt van a lábam alatt. Hányat teccik kérni?

– Egyet. De miért van a lába alatt?

– Mert a kutyának sem köll.

– Hát hogyan kellene, ha nem is lehet látni?

Látván a Posta tudatos impotenciáját, a legtöbb új kiadóvállalat igyekezett alternatív terjesztőhálózatot kiépíteni. Ezek többnyire diákok, önkéntes segítők, falusi kocsmárosok, boltosok voltak. A hetilapok átlagosan tizenhét-húsz forintos ára nem mondható kevésnek, de nem volt kirívóan drága sem.

Izgalmas tudósítások a konkurenciánál

 

1989 egyébként fantasztikus esztendő volt. Nagy Imre-temetés, Páneurópai Piknik, a keletnémetek kiengedése, a berlini fal leomlása, a prágai tüntetések, majd a román forradalom. A rendszerváltó vidéki lapok munkatársai ott voltak valamennyi eseményen.

Semmilyen kiadó, semmilyen főszerkesztő nem akadályozta kiutazásukat,

nem mondta azt, hogy „elvtársam, ez túlesik a megyehatáron”. Tobzódtunk, fürödtünk a munkában. Az időközben nyugati kézbe került megyei lapok szerkesztői csak év vége felé kezdtek felocsúdni, látván a „konkurenciánál” megjelent izgalmasabbnál izgalmasabb tudósításokat, fotókat.

Ahogy haladtak előre a társadalmi események – micsoda paradoxon! –, úgy gyülekeztek a felhők az „alternatív” lapok egén. Nagyjából az 1990-es választások idejére kezdtek elfogyni a kiadóvállalatok alaptőkéi, hiszen a példányszámokat a legtöbb szerkesztőségben túlméretezték. Józan ésszel persze nehéz felfogni, hogy nem mentek el a rendszerváltó lapok egy-egy régióban tíz-tizenötezer példányban, amikor a nagyobb helyi pártlapok még 1989-ben is közel százezer példányban fogytak el megyénként.

Lejtőn

Sajnos a polgári szolidaritás hiánya – mint annyiszor máskor – ezúttal is megmutatkozott.

Ha legalább a „polgárság” – értelmiségiek, vállalkozók – kötelességüknek érezték volna, hogy előfizessenek az alternatív lapokra, már más lett volna a helyzet.

De leggyakrabban ez hangzott el a szerkesztőségbe látogató szimpatizánsoktól: „Gyerekek, nagyon jók vagytok, csak így tovább! Vihetnék egyet a legutóbbi példányból? Na, adjatok még egyet az anyósomnak is!”

1990 nyarán a legtöbb lap szünetet tartott, vagy túl volt már egy kényszerszüneten. Volt, aki megpróbált előremenekülni, mint például az Úton, amely rövid időre napilappá alakult, mások tematikát váltottak, s bulvárosabb témákat illesztettek a politikai tartalmak közé.

Kiderült ki liberális, ki képvisel kisgazda vonalat

 

Ráadásul újabb betegség támadta meg a szerkesztőségeket: a polarizáció. „A szerkesztőségen belül is megjelentek a törésvonalak: kiderült, ki a liberális és ki képviseli a nacionalista-klerikális-kisgazda vonalat. Ki akar »csöcsös-bikinis-bűn-
ügyihíres« bulvárújságot, és ki csinálna a lapból kaposvári Élet és Irodalmat” – olvashatjuk a Somogyország szerkesztőjének visszaemlékezését. A pécsi A Helyzet szerkesztőségében is megtörtént az a sajtótörténeti esemény, hogy

a taxisblokád idején egyszerre három vezércikk jelent meg, mert a szerkesztők nem tudtak megegyezni

az események megítélésében. (NB. Ez akár a demokrácia, a sajtószabadság kiteljesedése is lehet…)

A legtöbb műhelyben állandósultak a viták, a munkatársak pártok által történt befolyásolási kísérletei. Korábbi barátok fordultak szembe egymással, igazi alkotómunkáról egyre kevésbé lehetett szó. Mindehhez hozzájárultak az anyagi nehézségek, a kiadó- és nyomdaváltások, a költözések, a fizetéscsökkentés.

A kegyelemdöfést végül a százezres példányszámban megjelenő ingyenes reklámlapok adták meg,

például a Németországból importált Extra-hálózat. Ki fog egy tízezres, pénzbe kerülő, „unalmas” politikai lapba hirdetést adni, ha egy színes, bulváros hirdetőújságot ingyen bedobnak minden háztartásba! Abban is van olvasnivaló, igaz, csak két oldalon, de az legalább érdekes. Így gondolkodott a hirtelen jött konkurencia, és jól számított. Némi utóvédharcok után 1991 közepére már egyetlen „rendszerváltó, független, pártonkívüli” hetilap sem maradt a porondon. Az elbocsátott légió vagy visszakullogott a megyei laphoz, vagy új mesterséget keresett magának.