Olyan elhallgatott tényeket igyekszik új megvilágításba helyezni a Jaffa Kiadó új kötete – amelynek megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, s amelynek kézirata a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az MTA BTK „Lendület” Tíz Generáció Kutatócsoport részvételével készült –, mint
a téeszneurózis, amelyet a földjüket vesztett gazdák termelőszövetkezetekbe kényszerítése okozott,
vagy az ennek nyomán jelentősen megnövekedett alkoholizmus.
Egy Juhász Pál professzor által 1960-ban kezdett és 1994-ig tízévente megismételt vizsgálat alapján a Szabolcs-Szatmár megyei Csengersimán megdöbbentő adatokat rögzítettek, amelyeket a korabeli pártvezetés igyekezett a szőnyeg alá söpörni, illetve elbagatellizálni. A kutatásból kiderül, hogy a kocsmalátogatás a szocialista embertípus sajátjává vált, míg a Horthy-korszakban csak hétvégére korlátozódott.
Ebben nem kis szerepe volt az addig földtulajdonnal rendelkező gazdák lelki és fizikai meghasonlásának is, akiktől
mindenféle kárpótlás nélkül elvették a biztos egzisztenciát jelentő, identitásmeghatározó földbirtokukat, s ebből adódó traumatizáltságuk miatt italozásra adták a fejüket.
A téeszekben emiatt és az egyéni érdekeltség kiiktatása miatt kialakult szocialista munkamorál a termelékenység rovására ment, holott a kádári manipulált híradásokban ennek éppen az ellenkezőjét hirdették.
A Csikós Gábor, Horváth Gergely Krisztián és Ö. Kovács József által szerkesztett kötetből kiderül, hogy Csengersimán 1961 és 1975 között 4,6-szorosára emelkedett az alkoholra fordított pénz összege, az infláció pedig ezen termékek esetében 12 és 27 százalék között mozgott. A falu fejenkénti borfogyasztása 13,2 literről 21,4 literre, a söré 17 literről 30 literre, míg a pálinkáé 3,7 literről 10,7 literre nőtt. Az alkoholfogyasztás drasztikus növekedése mögött – ahogy más településeken is – számos ok állt, de vidéken ezek mindegyike összefüggésben volt azzal, hogy
a tradicionális paraszti társadalmat a kommunista hatalom szétverte.
Súlyos neurotizáló tényezővé váltak a termelőszövetkezeti konfliktusok is. A téeszesítés korántsem ment olyan zökkenőmentesen, mint ahogyan azt a kádári sajtópropaganda sugallta, sok helyütt kifejezetten erőszakos cselekedetekre (lovas kocsi után kötés, tüzes kályhára ültetés) is sor került.
Az alkoholizmus növekedésében a vidéki értelmiség önpusztító útkeresése is szerepet játszott. A falu szemében nem tudtak kézzelfogható eredményt felmutatni, ugyanakkor a saját értelmiségi értékrendjük szerint többre lettek volna hivatottak, s efölött érzett frusztrációjuk vezetett alkoholproblémákhoz.
Arra az igazságra is rámutat a könyv, hogy
„a 19. századig visszanyúlóan a ’szövetkezet’ a magántulajdont védte, ellenben a kommunista gyakorlatban ezen fedőnév alatt felszámolták a magántulajdonú parasztgazdaságokat”.
Felveti azt a lényeges kérdést is, hogy „a célok érdekében rendszerszinten foganatosított, ártatlan emberek ellen alkalmazott állami erőszak, sőt: terror is legitim volt-e? Etikus-e emberek szenvedését járulékos költségnek tekinteni?”
A társadalom mintegy felét kitevő parasztság a megnyomorítást annak ellenére szenvedte el, hogy elméletileg a munkásság legfőbb szövetségesének számított. A kötet az 1945-ös földosztást is új megvilágításba helyezi, s a téeszesítéssel szembeni paraszti ellenállás módozatait is számba veszi.
Külön fejezetet kapott a Kádár-féle faluellenes politika, melynek keretében a tervek szerint a háromezer főnél kisebb lélekszámú településeket elsorvasztották vagy legalábbis kiüresítették volna. Olvasható a kötetben a szocialista falu demográfiai problémájának tárgyalása, illetve a kényszerkollektivizálás máig tartó hatásának elemzése is. Ennek kapcsán érdemes elgondolkodni azon, hogyan lehetne a magyar falu népességmegtartó erejét növelni.
Csikós Gábor–Horváth Gergely Krisztián–Ö. Kovács József (szerk.): A vidék szovjetizálása
Jaffa Kiadó, Budapest, 2023, 300 oldal
