A történelmi félmúlt folyamatainak, a történések mozgatórugóinak feltárásához az iratok már-már átláthatatlan bőségén kívül fel kell dolgozni a még velünk élő korabeli szemtanúk visszaemlékezéseiből leszűrhető következtetéseket, s azokat összhangba kell hozni az írott forrásokkal. Ebben ad segítséget a Forrásvidékek – Visszaemlékezések a 20. századra című kötet, amelyet az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) adott ki. A könyv a Magyar vidék sorozat része, amelynek előző kötetei mindeddig főként levéltári alapkutatásokkal közelítettek a vidék 1945 utáni társadalomtörténetéhez.
A NEB ennek a kötetnek az elkészítésekor összefogott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel is, hogy egy jól előkészített és átgondolt oral history projekt keretében tárja fel a közelmúltat. A közös munka során az interjúalanyok által elmondottak alapján rajzolódott ki, hogy mik lesznek azok a fő csomópontok, amelyekről a most megjelent kiadvány szól:
az emberi kapcsolatok történetei, ezen belül a család és a tágabb közösségek (település, egyház, helyi elit, katonaság, munkaszolgálat) históriája; az erőszak történetei
(civilek elleni erőszak a második világháborúban, a hortobágyi kitelepítések emlékezete, ingatlanelvételek és -juttatások, kollektivizálás a Rákosi- és a Kádár-korszakban, 1956 történései, az adminisztrációs erőszak formái); a boldogulás történetei (életszínvonal, oktatás, paraszti munka a „régi világban”, a mezőgazdasági nagyüzemekben és a háztáji gazdaságokban, szolgáltatószektor); a rendszerváltás utáni változások.
A munka során az interjúk készítőinek meg kellett küzdeniük azokkal a körülményekkel, amelyeket a kötet bevezető tanulmányában Ritter György így összegez: „A visszaemlékezésekben a mítosz és a valóság, a tények és a fantázia szüleményei, a múlt és jelen állandóan keverednek. Az emlékezés során a megkérdezettek tudásukra, érzelmeikre, élményeikre egyaránt építenek. Ezeket viszont – mint a hagyma rétegeit – le lehet fejteni elemzéssel, koncentrálva a mentális hibákra.”
Az interjúk olvasásához támpontot adó tanulmányból többek között kiderül, hogy a történészek általában nyolcvan évet tartanak egy emberi élet által beláthatónak, és
az emlékezés fotografikus volta miatt az idős emberek visszaemlékezéseire is lehet adni, főleg, ha azokat többször is elmesélik.
A legintenzívebb emlékeket az ember a tizenkilenc és huszonöt éves kora közötti időszakról őrzi. A szakértő tisztázza, hogy az interjúalanyok nem mindig voltak tudatában annak, hogy milyen mélyen befolyásolta őket a környezetük, és arra is rávilágít, hogy nem lehet megmondani azt sem, meddig tart a „jó emlékezés”, és honnan kezdődik a „káros”.
A Csikós Gábor pszichológus által szerkesztett kötetben szereplő anonim interjúkban (azt tüntették csak fel, hogy férfi vagy nő a nyilatkozó, illetve mikor született és melyik településen él) a család témakörben előjönnek többek között a Magyarországra került csángó magyarok érvényesülésének nehézségei, a modernizációval járó technikai nehézségek, melyek során előfordult, hogy egy új számológéphez az adott munkahelyen alig értett valaki, és még az is megjelenik, ahogy egy városi fiúgyerek ódzkodott a mezőgazdasági munkától, és megváltásként élte meg, hogy visszamehetett a Csepel Vas- és Fémművekbe kohászként dolgozni.
A kommunizmus alatti ateista propagandáról is olvashatunk a kötetben, amikor egy nyolcvannégy éves férfi elmesélte, hogyan távolodott el fokozatosan a vallás gyakorlásától a pártállami korszak elvárásainak megfelelően, és a végén hogyan lett cserkészből úttörő. Megtalálható a könyvben azonban ennek az ellenpéldája is: egy hölgyet kérdőre vontak a helyi pártirodában, hogy párttag létére hogy merészel templomba járni, ráadásul rendszeresen. A karakán válasz az volt, hogy
nem tud választani Isten és a párt között, ezért inkább visszavitte a párttagsági könyvét.
A merész húzásnak szerencsés módon meglett az eredménye, mert nem akadályozták meg hitének gyakorlását, igaz, nem is könnyítették meg a dolgát az életben.
A könyvben szereplő számos interjú révén a kommunizmus történetével szinte szükségszerűen együtt járó tragikus sorsokat is szemügyre vehetjük. Egy nagypapáét például, aki lányunokája becsületét akarta megvédeni a második világháborúban a szovjet katonák és tisztek előtt, ezért azt állította, hogy nincs otthon, mire rögvest agyonlőtték. Ennek is megvan a kötetben az ellenkezője, amikor
egy huszonhárom éves nőt a nagymamája védelmezett meg egy orosz katona erőszakoskodásától, mégpedig úgy, hogy a feszületet tartotta a kezében,
amire a baka megbánta tettét. Paradox módon az akkor már csaknem harminc éve kommunista és ateista Szovjetunióban is lehettek még vallásos emberek, mert ez a jelenet akkora hatást gyakorolt a fegyveresre, hogy ígéretet tett arra, hogy visszajön, és nyilvánosan feleségül kéri a hölgyet.
A téeszesítés történetének fejezetéből sok más mellett azt is megtudhatjuk, hogy az évtizedeken keresztül sulykolt narratívával ellentétben a Kádár-féle kolhozosítás is sokszor erőszakba torkollt. Volt olyan vonakodó ember, akit azzal „győztek meg” a termelőszövetkezetbe való belépésről, hogy
addig ültették egy dézsa hideg vízben ruhástól, amíg ki akart szállni, és ezután rögtön az orra alá dugták a belépési nyilatkozatot,
amit „természetesen” aláírt. A kádári erőszakmentes téeszszervezés toposza (mondjuk ki nyugodtan: hazugsága) tehát megdőlt, a kötetből még az is kiderül, hogy sokan öngyilkosok lettek, amikor megtudták, hogy ezáltal elveszítik teljes vagyonukat.
A fizikai megpróbáltatásokat és a megaláztatásokat egy őcsényi férfi visszaemlékezése is alátámasztja: „(…) mindent elvettek, mindent be kellett adni (…)
Voltak itt gorombaságok, verések is. Öreganyámnak is puskatussal verték a körmét, a lába fejét
(…) A nagyapámat is berendelték, az ideg-összeroppanást kapott, nem is volt utána százas sokszor sajnos. (…) Ez nem szerevezés, hanem kényszerítés volt. (…) Szóval megszenvedtük mi ezt a gyönyörű, nagy, dicső szocializmust. De hát nemcsak a mi családunk, hanem mindenki.”
Ezekből a példákból is jól látszik, hogy a kötet összeállítói számára fontos a vidéken élők élettörténeteinek szerves beépülése a társadalomtörténet szövetébe. Nem feltétlenül és kizárólag azért, mert számarányukat tekintve négyszer annyian élnek vidéken, mint a fővárosban, hanem azért is, mert a vidéki léthez az általános közfelfogásban sok helyütt még manapság is az a téveszme társul, hogy elmaradottságban élnek ott az emberek. Ez persze cseppet sem felel meg a valóságnak, ennek a közhiedelemnek az eloszlatásában pedig fontos szerepe lehet a most megjelent könyvnek.
Csikós Gábor (szerk.): Forrásvidékek – Visszaemlékezések a 20. századra
Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala, 2022, 384 oldal
