Velkey György János gyermekorvos, a Magyar Kórházszövetség elnöke, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának főigazgatója volt az Új Egyenlőség magazin és a Keresztény Társadalmi Elvek a Gazdaságban Alapítvány (KETEG) egészségügyről szóló estjének főelőadója.

Hogyan kapcsolódik a közjó az egészségügyhöz, amellyel rendszerint csak akkor találkozik az állampolgár, ha éppen elveszíti a jól-létét? – tette fel a kérdést elöljáróban Baritz Sarolta Laura Domonkos-rendi szerzetes a keresztény szemléletű gazdaságról folytatott beszélgetések fáradhatatlan szervezője és rendszeres résztvevője. A közjó, mint az ember java, magába foglal materiális és immateriális területeket, így az egészségügy az emberi boldogságot befolyásoló tényezőként válik a közjó egyik meghatározó tényezőjévé. Kérdés, hogy a Magyarországon működő negyvenezer orvos képes-e boldoggá tenni a magyar polgárokat?

Tizenöt pontban foglalta össze Velkey György János a magyar egészségügy „forró pontjait” és a lehetséges megoldásokat. Ezek a felvetések

nem egy ideális rendszert kívánnak felrajzolni, hanem a jelenlegi helyzet problémáira összpontosítanak

a kétségkívül komplex kérdéskört három nagy csoportra bontva.

Ember az egészségügyben

A legnagyobb gond az egészségügyünkkel, hogy nem a betegek állnak a középpontjában, miközben az egészségügyi rendszerek legfontosabb aspektusai többek között a méltányosság, a szolidaritás és az esélyegyenlőség. A mai magyar társadalom nagyon szegmentált abból a szempontból (is), hogy

ki milyen egészségügyi ellátáshoz jut – s ez sajnos jelenleg alapvetően pénz, kapcsolati tőke és társadalmi helyzet kérdése, nem pedig a szükségé.

Súlyos, elfogadhatatlan aránytalanságok vannak a rendszerben.

Első (1#) beavatkozási pontként meghatározható a telemedicina, amire a Bethesda Gyermekkórház a Máltai Szeretetszolgálattal és a háromszáz települést érintő Felzárkózó Települések Programmal jól működő és akár példaként is bemutatható rendszert épít ki. A kezdeményezés lényege, hogy

a fővárosi kórház orvosa képes legyen gyógyítani, diagnosztizálni akár egy távoli kis faluban is,

ahonnan nem tud kimozdulni a szegény, sokgyermekes édesanya rosszulléttel küzdő gyerekével. További előny, hogy mindeközben nem kell a városban szocializálódott orvos életkörülményeit megteremteni és finanszírozni a számára szinte élhetetlen, hátrányos helyzetű vidéki közegben.

Korszerűsítésre szorul a javarészt nyugdíjas orvosokra épülő alapellátás (2#). A gyermek-alapellátás, a házi gyermekorvosi szolgálat lényegében a megszűnés határán van, miközben

hatalmas társadalmi értéket képvisel, hogy a gyermekekre a legelső pillanattól külön gyógyító alrendszer szakosodott.

A fennmaradás érdekében mihamarabb az egész alapellátásban a csoportpraxisok, az egymás helyettesítését rugalmasan kezelő praxisközösségek rendszere felé kellene lépni.

Ezzel nagyon szorosan összefügg a szintén megoldatlan betegút-menedzsment (3#). Ma a betegek kaotikusan, valós információk nélkül mozognak a rendszerben, és nem találják az ellátásukra kialakított pontokat. Szükség lenne a beteg és az ellátórendszer között professzionális egészségszervezőkre, akik a rászorulók irányítását végzik, amivel a beteg érdekei (gyógyulása, boldogsága, jól-léte) mellett optimalizálhatnák az ellátórendszer hatásfokát, és az eredményességét is jelentősen növelhetnék.

A következő (4#) az egészségkultúra és az „egészségértés” javítása, ami össztársadalmi feladat. A változáshoz rengeteg apró momentumra van szükség. Azt a csatornát – ha például az a célravezető, akár a közösségi média legújabb elemeit – kell használni, amelyen keresztül az érintett célcsoportok elérhetők.

Velkey György János főigazgató: a legnagyobb gond, hogy nem a betegek állnak a középpontban (bethesda.hu)

 

Végül (5#) idekívánkozik, hogy Magyarországon ma társadalmilag, politikailag kiemelt téma a demográfia, amelyhez azonban az egészségügy nem igazodik. Demográfiai fordulatra volna szükség, de ehhez elengedhetetlen a tönkrement állami szülészeti ellátás és a gyermekegészségügy priorizálása is.

A kórház világa

Kétségtelen tény, hogy a kórházak fizikailag rossz állapotban vannak, miközben szakmai eredményességük kielégítő. Aki kórházba kerül, többé-kevésbé megkapja a szükséges ellátást, és a rengeteg megszorítás és anyagi nehézség ellenére a munka hatékonysága is sokat javult, már-már elfogadható. Ugyanakkor a betegek csak azt látják, milyen a portás, a tisztaság, a kommunikáció, az eszközpark, az étkezés. Figyelmet kellene fordítani arra, hogy a beteg jól érezze magát a kórházban (6#), vagyis a szűken értelmezett gyógykezelésén kívül is megkapja azt a szolgáltatást és szakmai színvonalat, ami megilleti.

Sajnos a kórházi munkatársak kommunikációja és hozzáállása sem mindig elfogadható,

ezért is van szükség a belső kultúra javítására. Nagyon izgalmas világjelenség, hogy a kórházak működőképességének fenntartása érdekében a munkatársak munkahelyi hogylétét egyre több országban és egyre több módon igyekeznek javítani (7#).

Ennek megvalósításához is szükség lenne a mai centralizált egészségügyben lényegében nem létező menedzserautonómiára (8#). A főleg felsőbb utasítások végrehajtását végző közkórházak mellett kicsit nagyobb mozgástérrel rendelkeznek az egyházi kórházak vezetői, de az ő mozgásterük sem kielégítő, ráadásul az ilyen kórházak száma elenyésző.

Szintén szakmai kérdés a finanszírozás ügye (9#), hiszen jelen pillanatban a kórházak finanszírozása döntően bázisszerű, az eredménytől valójában független és a teljesítménnyel is csak részleges kapcsolatban áll.

A teljesítmények valós érték alapján való kifizetése sokáig nem halogatható.

A jelenlegi elavult és sok igazságtalanságot magában hordozó rendszernél alkalmasabb a „kötegelt finanszírozás” vagy az eredményalapú modell, amely motiválná az ellátókat.

A magánellátás és a közellátás viszonyrendszerét (10#) az együttműködés irányába kell elmozdítani. A bővülő magánpiacon helyet kell kapniuk a közkórházaknak is, mert a munkatársak megtartása csak így lehetséges. Különben a jól szervezhető és anyagilag produktív ellátásokat a magánszektor elviszi, miközben a költséges és alulfinanszírozott éjszakai ügyeletet, a fertőzőbeteg-ellátásokat, drága nagyműtéteket és intenzív kezeléseket továbbra is a kórházaknak kell megoldaniuk.

Szabályozási alapelvek

A működőképes és a közjót szolgáló egészségügy építése kapcsán el kellene dönteni, hogy biztosítási alapú vagy állami egészségügyi rendszert működtetünk (11#). Ma mindkettőnek inkább a hátrányai érvényesülnek, például vizsgálgatjuk

az ellátásra való jogosultságot, ami típusosan biztosítói kérdés, miközben a kórháznak vagy orvosnak kötelessége ellátni a hozzá forduló beteget.

Így helyenként például egy tüdőgyulladásos gyerek kezelése után biztosítási alapon nem kap pénzt az ellátó, miközben a gyermeknek állampolgári joga van az állami egészségügyet igénybe venni.

Nagyon lényeges volna társadalmunkban a humán értékek helyretétele is (12#), mert az elmúlt harminc évben – és jelenleg is – az egészségügy mindig vesztes helyzetben volt a kormányzatban. Bár az orvosbéreket a közelmúltban rendezték, az egész rendszer még mindig méltánytalan helyzetben van ahhoz képest, ami a társadalmi értéke. Ez nemcsak finanszírozási, hanem alapvető szemléletbeli kérdés.

A magyar egészségügyben ma az egyházi kórházak aránya mindössze 4,8 százalék, miközben ez az arány az oktatásban vagy a szociális ellátásban sokkal magasabb (13#). Pedig, ha valamiben az egyházaknak jelentős szerepet kellene vállalniuk, az a rengeteg szeretetszolgálati igénnyel és humán krízisekkel tarkított egészségügy.

A beteg ember nemcsak az egészségét keresi, hanem szociális, spirituális, pszichológiai egyensúlyát is. Ebben az egyházaknak fontos szerepe lehetne,

amire állami oldalról több lehetőséget, egyházi oldalról fogadókészséget kellene biztosítani. A zsidó felekezet és a református egyház közegyházként ebben jelentősebb szerepet vállal, de nagyon hiányzik egy evangélikus kórház és a katolikus egyház kórházműködtetése is.

Az utolsó előtti pont az orvosok államigazgatási megítélésének kérdése (14#), akik most már méltányos jövedelemhez jutnak, de továbbra sincsenek valódi értelmiségi státusban. A belügyminisztériumi gondolkodás szerint az orvos kötött, végrehajtó szerepet kap ahelyett, hogy jó értelemben vett szabadelvű, művészszerű, tudományosan gondolkodó ember lehetne.

És a legvégén a legfontosabb kérdés (15#):

ki fogja ápolni a betegeinket és az öregjeinket ebben az országban tíz év múlva?

A vészes ápolóhiányért a szabályozórendszereken kívül is felelősek vagyunk mindannyian, mert az ápolók – miközben a társadalom jövője szempontjából kulcsfigurák – a társadalmi és az anyagi megbecsülésben is nagyon méltánytalan szintre süllyedtek. A nyugati kultúrvilág erre a kérdésre a harmadik világból behozott emberekkel ad választ, mi pedig még velük sem. Az aktív ápolói réteg ötven-hatvan év körüli, ha ők elfogynak, nyugdíjba mennek, elvesztik az erejüket, akkor utánuk már alig jön valaki, aki a helyükre lépne. Ez nagyon súlyos társadalmi létkérdés, amit „tűzoltásszerűen” kellene minden erőnkkel kezelni.

 

Nyitókép: a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának főépülete (Wikipedia)