A nagy várakozássokkal teli antalyai orosz–ukrán külügyminiszteri találkozó kézzelfogható eredmény nélkül zárult: a két fél ismertette álláspontjait, de nem sikerült megállapodniuk. Dimitro Kuleba ukrán külügyminiszter hiába kérte a humanitárius folyosó megnyitását az ostromlott Mariupolban, Szergej Lavrovnak erről nem volt felhatalmazása megegyezni. A tárgyalások minden bizonnyal folytatódnak majd – de még messze vagyunk az áttöréstől, attól a helyzettől, amelyben az orosz fél azt mondhatja, hogy elérte politikai céljait, vagy legalábbis (nagyobb) arcvesztés nélkül kivonulhat az országból. Hogy ez mikor következik be, egyelőre csak találgatni lehet. Az ukránok keményen ellenállnak, noha katonai vereségük borítékolható, miközben az oroszok nem vállalkozhatnak az egész ország tartós megszállására, mert sem anyagilag, sem katonával nem bírnák, különösen, ha komoly partizánmozgalom bontakozik ki, amire már volt történelmi precedens, s amelyhez jelenleg minden tényező adott (egyebek közt a terep, az ország nagysága, a lakosság harci kedve és a nemzetközi támogatás).
Persze ebben a helyzetben az is nagy eredmény, hogy
noha Putyin–Zelenszkij találkozóra aligha kerülhet sor, a két külügyminiszter leült egymással tárgyalni,
ráadásul egy olyan országban, amely az utóbbi bő évtizedben komoly erőfeszítéseket tett, hogy nemzetközileg elismert közvetítővé váljon. A háborúban lévő két félhez fűződő viszonya, nemzetközi súlya ráadásul kiváló helyszínné teszi, alkalmassá arra, hogy a jövőben is itt találkozzanak a magas rangú delegációk.
Törökország ugyanis a lehetőségekhez képest mind Ukrajnával, mind Oroszországgal jó vagy legalábbis pragmatikus együttműködés kiépítésére törekedett a közelmúltban. Ankara egyensúlyozó politikát folytatott már 2016 eleje óta, amikor az épp aktuális orosz szankciók miatt (lásd az orosz Szu-24-es vadászrepülő törökök általi lelövése 2015 novemberében) a vezetés külpolitikai útkeresésbe kezdett, melyben Ankara és Kijev egymásra talált az ősi, „ellenségem ellensége a barátom” alapelv jegyében. A magas rangú találkozók gyakorivá váltak azután is, hogy végül 2016 nyarán Putyin és Erdogan kiegyeztek; több török nagyvállalat kapott zsíros megbízásokat Ukrajnában, s megvetették a később látványossá váló katonai együttműködés alapjait. Ez utóbbi vezetett el az azóta legendás hírnevet szerző és az ukrajnai ellenállás egyik szimbólumává váló (nem mellesleg Erdogan vejének, Selcuk Bayraktarnak a gyárából kikerülő) Bayraktar TB-2-s drónok eladásához. Ugyan a török drónok messze nem elpusztíthatatlanok, de jól irányzott csapásaik könnyen mediatizálhatóak, így az ukrán harci morál növelésére kiválóan alkalmasak: már dal is született róluk.
Mindez történt úgy, hogy
Recep Tayyip Erdogan a Krím bekebelezésének első percétől különböző fórumokon hangsúlyozta, hogy nem fogadja el az orosz lépést,
és továbbra is kiáll Ukrajna területi integritása mellett. Ugyanezt mondta az egész török vezetés a februári invázió megindításakor, ebből a szempontból semmi újdonság nem történt, sem Zelenszkij, sem Putyin nem lepődött meg (aznap mindkét vezetővel konzultált telefonon Erdogan). Moszkva elnézte ezt.
Az oroszok pragmatizmusa is érthető: Ukrajna támogatása a törökök részéről több NATO-hatalomhoz képest igencsak korlátozott maradt, csapatokat nem küldtek, s ugyan a Bayraktarok bevetése a szeparatista területek ellen 2021 őszén komoly nyugtalanságot keltett Moszkvában, várható volt, hogy pár tucat drón nem fogja megfordítani a háborús konfliktus kimenetelét – ez két hét alatt világossá is vált. A Krím helyzete miatti véleménykülönbséget pedig elengedték, s egyetértettek abban, hogy nem értenek egyet; igaz, a krími tatárok sorsa már annál kényesebb kérdést jelentett, de Erdogan elérte, hogy az oroszok letartóztatott vezetőket engedjenek szabadon – lehet a pohár félig teli, de a török államfő mozgástere akkor is véges.
Ráadásul Törökország és Oroszország túl sok helyen érintkezik egymással geopolitikailag, hogy az érdekellentétek ellenére ne kényszerüljenek tárgyalóasztalhoz, ugyanis túlságosan meg tudnák keseríteni egymás életét – lásd az orosz szankciókat Törökország ellen 2015–2016 folyamán. Ankara pontosan tudja, hogy egy esetleges szíriai eszkaláció Idlib tartományban és az ennek nyomán meginduló menekültválság komoly gondokat okozna, ahogy a relatív rendet a 2020 márciusában éppen Moszkvában megkötött egyezmény tartja fenn. A jelenlegi gazdasági helyzetben Törökország nem akar újabb frontot nyitni – ám ez most Moszkva érdeke is, így felértékelődik számára a Fekete-tenger túlpartja.
A szankciós hullámba Törökország nem állt bele (ahogy 2014 után sem). Az orosz gépek használhatják a török légteret, Ankara gazdasági szankciókhoz sem csatlakozott. Továbbra is vásárolni fogja az orosz olajat és gázt, annál is inkább, mert az előbbinek közel húsz, az utóbbinak több mint negyven százalékos a török piaci részesedése. Kevés alternatíva lenne ezek kiváltására, bár ott van a szomszédos Irán, amely azonban nem a legmegbízhatóbb kereskedelmi partner – míg az oroszok viszont azok. Moszkva jelezte, hogy nyugodtan mehetnek az orosz turisták az országba – mivel Nyugatra nem nagyon utaznak majd, ezen a nyáron a török tengerpart várhatóan nagyot fog kaszálni – már ha marad valami a fizetőképes orosz középosztályból. Ukrajnából pedig inkább csak menekültekre számíthat, igaz, ezúttal a nagyobb menekülthullám el fogja kerülni Anatóliát.
Szintén komoly nemzetközi dimenziót kapott, hogy az 1936-os montreux-i konvenció alapján Törökország lezárta a Szorosokat nem sokkal a háború kitörése után. Bár voltak olyan hangok, hogy ez további eszkalációhoz fog vezetni, valójában ezzel Ankara mindkét harcoló fél számára tett egy gesztust. Az ukránok felé, akiknek diplomáciai győzelem volt, hogy sikerült „megnehezíteni” az oroszok dolgát, az oroszok felé szintén, akik biztosak lehetnek abban, hogy nem fekete-tengeri ország hadihajója (értsd: amerikai) nem fog áthajózni a Dardanellákon és a Boszporuszon.
Törökország sajátos pozíciója, pragmatikus diplomáciája mindkét fél számára hiteles mediátorrá teszi –
s ezek a tényezők a következő hónapokban is fel fogják értékelni nemcsak a két háborúban lévő ország, de az egész Nyugat számára. Az Erdogan elleni kritikák nyugati szövetségeseinél mindenesetre csökkenni vagy legalábbis halkulni fognak az újraindított hidegháború miatt, s ha továbbra sem lesz erőlelépés Ankara esetében az uniós csatlakozás terén, egy ideig legalább békén fogják hagyni.
Nyitókép: Dmitro Kuleba ukrán (j) és Szergej Lavrov orosz (b) külügyminiszter Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter (k) közvetítésével megbeszélést folytat Antalyában 2022. március 10-én. MTI/EPA/Török külügyminisztérium sajtóosztálya/Cem Özdel
