Miközben a Georgia állambeli Atlantában a Fulton megyei börtön alkalmazottai rabosítási eljárásra készülődtek, a Wisconsin állambeli Milwaukee-ban a Republikánus Párt megkezdte a lehetséges elnökjelöltjeinek vitasorozatát. A két esemény közül az előbbi vezetett nagyobb médiavisszhanghoz, ugyanis 2023. augusztus 24-én először készült rabosítási fénykép egy volt amerikai elnökről. Az előző napi vitán úgy volt Trump megkerülhetetlen beszédtéma, hogy meg sem jelent. Számára a vita szükségtelen volt: a RealClearPolitics felmérésátlagai alapján előválasztási
népszerűsége messze meghaladja a többi republikánus elnökjelölt-aspiránsét (előnye közel 33 százalékpont a többi jelölt együttes támogatottságához képest).
Az Egyesült Államok negyvenötödik elnöke egyre több republikánus szavazót tud a táborában: a támogatottsága minden egyes (összesen négy) vádemeléssel meglepő módon tovább nőtt, így a hozzá képest súlytalannak tűnő republikánus politikusok első közös szereplésétől sem lehetett nagy átrendeződést várni. Ugyanakkor Milwaukee így is tanulságos vitának adott otthont. Az összecsapás rávilágított az amerikai konzervatív erőtér néhány olyan dilemmájára, amelyre többféle válasz is adható, ám közülük még mindig a trumpi verzió látszik érvényesülni. Ennek egyik oka, hogy a Trump mögött kullogó nyolc elnökjelölt-aspiráns megosztott az elnöki karakter és a választási program kérdésében.
Forradalom vagy intézmények?
Az amerikai választók, ahogy a nemzetközi közvélemény is, hajlamos irreális elvárásokat támasztani az Egyesült Államok elnöki hivatalával szemben. Bár az amerikai politikai rendszert a „prezidenciális” jelzővel szokás illetni, a forradalmi háborúban született országban az alapító atyák a törvényhozó, semmint a végrehajtó hatalmi ágnak kívántak nagyobb szerepet adni, sőt, maga a „fékek és ellensúlyok” rendszerének gondolata is eredetileg a kongresszus felső- és alsóházának egymáshoz fűzött viszonyára vonatkozott. A föderalisták erős elnököt akartak, ám nem karizmatikus vezetőt, hanem hűséges hivatalnokot képzeltek el, aki az 1787-es alkotmány értelmében „gondot fordít arra, hogy a törvényeket híven hajtsák végre”.
Ugyanakkor az amerikai társadalom politikai kultúrája ennél többet vár el az elnöktől. Az Egyesült Államokban a politikai erők a szabadság és az igazság minél tökéletesebb megvalósítására törekszenek,
így az elnökök is hajlamosak hősies vezetők színében feltüntetni magukat.
Andrew Jackson beiktatása 1829-ben, Robert Cruickshank metszete 1841-ből
A populista elnök, Andrew Jackson szobra a Fehér Ház előtt
Mindazonáltal a karizmatikus vezető karakterét leginkább Vivek Ramaswamy öltötte magára,
méghozzá annyira erőteljesen, hogy a milwaukee-i vita egyik főszereplőjének számított. A harminnyolc éves gyógyszeripari vállalkozó nemcsak a generációváltás, hanem a radikális politikai fordulat képviselőjeként lépett fel, amikor vetélytársait érdekcsoportok és kampánygépezetek „megvásárolt” bábjaiként jellemezte, megválasztását pedig az 1776-os forradalom gondolatával hozta párhuzamba. Ez nyilván költői túlzás volt, de jól szemléltette Ramaswamy energikus kiállását. A legfiatalabb republikánus elnökjelölt-aspiráns szerint Donald Trump volt a XXI. század legjobb elnöke (ami 2023-ban szintén eltúlzó, de legalábbis korai kijelentés), amivel a leginkább trumpi karakterként volt jelen a mezőnyben. E jelző sokáig Ron DeSantis floridai kormányzót illette, aki viszont egyszerre nehezményezte Trump „mélyállami” szereplőkkel (például Anthony Fauci fehér házi Covid-akciócsoport főmunkatársával) szembeni fellépését, és kerülte egyes trumpi nézetek támadását (például idejétmúltnak tekintve Pence elektori szavazatok elfogadásában játszott szerepének megvitatását). Milwaukee-ban tisztán látható volt a korábbi hetekben-hónapokban körvonalazódó kép: miközben Ramaswamy színes egyéniségként tört elő, addig DeSantis profilja megrekedt a „jó kormányzó”, ámde jellegtelen politikusénál – mindez jól érződik a két elnökjelölt-aspiráns választói támogatottságának rendre növekvő, illetve csökkenő tendenciájában.
Kormányzás eredeti vagy modern rendeltetése?
Az 1776-os amerikai függetlenségi nyilatkozat szerint a kormányzatok azért alakulnak, hogy biztosítsák az Isten által emberekre ruházott elidegeníthetetlen jogokat, nevezetesen „az élet, a szabadság és a boldogságra való törekvés” jogát. E nemes, ám korlátozott rendeltetés következménye, hogy az Egyesült Államokban jelentkező gazdasági-társadalmi problémák megoldásában gyakran nagyobb felelősség hárul az egyénre (illetve a föderatív szerkezet révén a helyi és állami kormányzatokra), ami végül is a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződéséhez vezetett. Részben e sajátos amerikai tapasztalat teszi az Egyesült Államokat európai kritikák tárgyává (ahogy egyébként ezért döntöttek 1867-ben a kanadai honatyák is úgy, hogy a központi hatalom küldetése a „béke, rend és jó kormányzat” biztosítása).
A visszafogott kormányzat gondolata az amerikai jobboldalon népszerű, ám a republikánusok is egyre fogékonyabbak ennek átgondolására. Ennek oka a kormányzat modern dilemmáinak társadalmi tudatosodása. Az amerikai politikai rendszer működését ismertető szakértők rendszerint a politikai élet kollektív dilemmáinak ismertetésével kezdik a kormányzat rendeltetésének bemutatását. Kenneth Janda, Jeffrey M. Berry és Jerry Goldman már évtizedekkel ezelőtt kiemelte, hogy bár a kormányzat „eredeti dilemmája” a szabadság és a rend garantálásának kiegyensúlyozottságában öltött testet egy liberális-konzervatív diskurzus mentén, a „modern dilemma” beemelte az egyenlőség (és méltányosság) biztosítását is e képletbe, progresszív és populista erők vitája mentén. Közéleti és pártpolitikai szempontból ez azt eredményezte, hogy az amerikai politikát eluralták a rendszerszintűnek tekintett problémák témái, a demokrata–republikánus viszony pedig elmérgesedett.
Donald Trump 2016-os megválasztása ezért nem pusztán a Republikánus Párt populista kisajátításának, hanem addig tabunak számító, ám a középosztályt igenis zavaró ügyek (illegális bevándorlás, globalizáció és szabadkereskedelem káros hatásai, valamint az amerikai katonai szerepvállalások morális és materiális ára) megoldási kísérletének is tekinthető, amit egyébként a bideni politikában felfedezhető folytonosság több ponton is igazol.
A trumpi populizmus ma is meghatározza a Republikánus Párt belső dilemmáit, amit a 2024-es elnökjelölt-aspiránsok vitája is jól szemléltetett. Mindegyik szereplő határozott fellépést ígért az illegális bevándorlás elleni küzdelemben: Tim Scott dél-karolinai szenátor az egyik legégetőbb biztonsági kérdésként írta le az Egyesült Államok déli határának védelmét, Ron DeSantis pedig nemzeti veszélyhelyzetet hirdetne a határ mentén, és azonnal támogatná a mexikói drogkartellek tagjainak amerikai különleges műveleti erők általi kiiktatását. A republikánus politikusok alapvetően egyetértenek a gazdaság- és kereskedelempolitika, és különösképpen az ezeket alátámasztó energiapolitika kérdésében is, bár összhangjukat egyelőre csak a bideni szakpolitikák kritikája biztosítja. A milwaukee-i esemény egyik érdekessége volt, hogy republikánus előválasztási viták történetében először került napirendre a klímaváltozás, amit Ramaswamy kivételével mindenki tényként kezel, bár a részletek itt sem ismertek (a jobboldal fő problémája nem a klímaváltozás kezelésével, hanem annak bideni módjával van). A Trump-faktor a külpolitika témakörében is jelentkezett. Ukrajna amerikai támogatásával szemben egyedül a fiatal vállalkozó és a floridai kormányzó fogalmazott meg markáns kritikát, akik ellenében viszont érdemben csak a volt alelnök és a volt ENSZ-nagykövet lépett fel. DeSantis a prioritásokra helyezte a hangsúlyt, szerinte Amerika elsődleges dolga a déli határ védelme, Ukrajna pedig elsősorban Európa felelőssége. Az utóbbi gondolatát a trumpi vonal is osztja, de ezzel együtt is régi republikánus meglátásnak számít. Az igazán jacksoni nacionalista-populista nézetet viszont Ramaswamy dobta be, azzal vádolva a „professzionális politikusokat”, hogy „zarándokutakra járnak Kijevbe a pápájukhoz, Zelenszkijhez”. A vállalkozó többek közt ezzel vívta ki az amerikai nemzetbiztonság kérdésében a fősodorhoz tartozó Pence és Haley haragját, akik szerint egy „újonc”, illetve egy „külpolitikai tapasztalattal nem rendelkező” személy nem való a geopolitikai kihívásokkal szembesülő elnöki hivatalba.
Nikki Haley több alkalommal a hagyományos republikánus szempontok képviselőjeként léphetett fel, melyek közül a költségvetési felelősséget érdemes kiemelni. Szerinte a büdzsében és államháztartásban felhalmozott hiányért nemcsak Biden elnök és a demokraták, hanem Trump és a populista ígéretekre egyre fogékonyabb republikánusok is hibáztathatók. Az észrevétel nem alaptalan, ám épp ezért rávilágít a Republikánus Párt problémájára: a sokáig fiskális (és monetáris) felelősségről ismert amerikai jobboldal politikai értelemben éppúgy kiszolgáltatott a választói tömegek gazdasági-társadalmi követeléseinek, mint az utóbbiakat lelkesen kiszolgáló progresszív baloldal. Sőt, a politikai intézményekből való kiábrándulás miatt egy másik szokatlan jelenség is felütötte fejét a republikánus térfélen. A konzervatívok hagyományos álláspontja szerint ők a kormányzat „eredeti dilemmájában” a néha népszerűtlen, ám nagyon is szükségszerű intézkedések, azokon belül pedig az eredményekben mérhető teljesítmény, semmint a radikális lépések és meggondolatlan kommunikáció hívei. Az amerikai közéletben viszont egyre kevésbé érvényesül a meritokrácia. Az Egyesült Államok eddigi negyvenhat elnöke közül tizenhét volt korábban kormányzó, aki állami szinten már bizonyította vezetői rátermettségét. Milwaukee-ban több elnökjelölt-aspiráns is büszkélkedhetett kormányzói tapasztalatokkal, a figyelmet mégis a kormányzati tapasztalattal egyáltalán nem rendelkező Ramaswamy vonta magára gyakran üres (Christie szerint a Chat GPT-re emlékeztető) frázisaival. A probléma főleg Ron DeSantis számára lehet bosszantó, akinek kampánya kifejezetten arra épült, hogy a jó kormányzás és a kultúrharc terén egyaránt valós eredményeket ért el Floridában. Közben viszont a politikai valóság része az is, hogy DeSantis az elmúlt hónapokban megválogatta médiaszerepléseit, és szavazókat vesztett, míg Ramaswamy rendkívül aktívan lépett föl, és a támogatottsága erősödő tendenciát mutat.
Koalícióépítési kihívások
Donald Trump republikánus szavazók körében felépített hegemóniája elvileg tárgytalanná tesz mindenféle előválasztási versenyt, és így a milwaukee-i vita jelentőségét is beárnyékolja. Sőt, az utóbbi vélhetően a Trump-kampány tudatos erőfeszítéseinek is az eredménye: egyrészt a volt elnök nemcsak hanyagolta a vitán való részvételt, hanem a Tucker Carlson által készített interjújának közvetítésére is egyazon estén került sor. Másrészt Trump atlantai letartóztatására augusztus 25-én délig bármikor sor kerülhetett volna, ám a volt elnök végül csak a milwaukee-i vita másnapján jelent meg a Fulton megyei börtönben, magára vonva ezzel a médiafigyelmet. Az ellene hozott vádemelések rövid távon kifejezetten segítették Trump kampányát: közvetlenül az első (manhattani) vádemelést követően támogatóinak száma megugrott, miközben kihívóié (különösen Ron DeSantisé) csökkent. Mi több, a volt elnököt körülölelő szimpátia nemcsak a szavazók, hanem a donorok tekintetében is kimutatható: Trump eleve több kisebb (200 dollárnál kevesebbet adományozó) támogatóval rendelkezett, akiknek száma látványosan megnőtt a vádemelések után, és amennyiben kihívói nem érik utol, az utóbbiak a nagyobb donorok támogatását is elveszíthetik.
Mindazonáltal az amerikai elnökválasztás sajátossága, hogy az előválasztási siker önmagában nem garancia az általános választáson való győzelemhez.
Végső elemzésben a Republikánus Párt fő dilemmája arról szól, hogy vajon Donald Trump megválasztható-e egyáltalán 2024-ben. Az amerikai politikára jellemző versenyszellem mellett ez az aggodalom teszi szükségessé alternatív jelöltek keresését, különösen annak fényében, hogy a trumpi vonal sem a 2020-as elnökválasztáson, sem a 2018-as és 2022-es félidős kongresszusi választásokon nem bizonyult sikeresnek. Az egyelőre megrekedt kampánnyal küszködő Ron DeSantis mellett Nikki Haley, Chris Christie mondta ki nyíltan, hogy a trumpi karakter és megoldások valós értékétől függetlenül a Republikánus Pártnak egy olyan jelöltet kell állítania, akinek reális esélye van megnyerni a saját táborán kívül eső szavazókat is. Az erősebb elnökjelölt-aspiránsok közül Ron DeSantis továbbra is lassú építkezést folytat, vagyis az első előválasztásokon (Iowa és New Hampshire államban) igyekszik lendületet szerezni 2024 január-februárjában, míg Mike Pence és Nikki Haley inkább a déli államokban (Virginiában és Dél-Karolinában) számíthatnak támogatásra, bár a floridai kormányzó itt is megelőzi őket, Donald Trump pedig mindannyiukat. A milwaukee-i vita senkinek sem hozott áttörést, de lehetőséget adott arra, hogy Trump erősebb kihívói összemérjék erejüket, és finomítsák kampánystratégiájukat. DeSantis és Pence számára csak az elnökjelölés lesz elfogadható eredmény, ahogy vélhetően Haley sem egy újabb nagyköveti vagy miniszteri pozíciót szeretne, ami adott esetben inkább Ramaswamy számára lehet kívánatos. Így amennyiben a Republikánus Párt 2024 júliusában nem tud új jelöltet indítani az elnökválasztásra, ismét a trumpi vonal érvényesül, akár belső ellensúly nélkül is.
Mém a nevezetes rabosítási fénykép alapján Anthony Burgess Gépnarancs című antiutópiájára való utalással
Bármennyire erőteljesen érvényesül most a trumpi vonal, népszerűsége csak a Republikánus Párton belül látható. A FiveThirtyEight felmérése szerint Donald Trump szélesebb körben mért népszerűsége 2023 augusztusában mindössze 39,7 százalékos, népszerűtlensége pedig 56,2 százalékos, vagyis még mindig többen vannak azok, akik nem akarják a volt elnököt újra a Fehér Házban látni. Ezek a mutatók Joe Biden esetében sem sokkal jobbak: az elnök népszerűsége 40,7 százalékos, népszerűtlensége pedig 54 százalékon áll, vagyis elviekben képes újra legyőzni Trumpot, de politikai megbízatása ebben ki is merül. Ez utóbbi gondolat egyébként már a 2020-as elnökválasztáson is felmerült, amikor a Demokrata Párt a legidősebb jelöltet küldte versenybe az elnöki hivatalért. Biden kritikusainak ma is az életkorából adódó kihívások adják a legtöbb muníciót, holott az alkalmasság kérdésében Trump sem áll jól. Az AP-NORC augusztusi felmérése szerint csak a republikánus szavazók nem látnak komolyabb választási problémát Trump életkorában, ami szélesebb körben már nem mondható el. Közben a lejárató kampányok jól tükrözik a két politikusról kialakult képet: a választók szemében Biden túl öreg, Trump pedig túl korrupt ahhoz, hogy elnök legyen. A felnőttek 26 százaléka az „öreg/idejétmúlt/korosodó/idősebb”, 15 százaléka a „lassú/zavart//ügyetlen”, 6 százaléka a „korrupt/bűnöző/csaló”, 2 százaléka pedig a „hazug/tisztességtelen/megbízhatatlan” jelzőt társítja Biden nevéhez. Trump esetében ez fordítva igaz: a volt elnökről a felnőttek 15 százalékának a „korrupt/bűnöző/csaló”, 8 százalékának a „hazug/tisztességtelen/megbízhatatlan” kifejezés jut eszébe. Összességében
az amerikai közvélemény-kutatások rámutatnak, hogy sem egy újabb Trump-, sem egy újabb Biden-elnökségre nincs komoly kereslet.
Az NBCNews felmérése már tavasszal jelezte, hogy az amerikaiak többsége nem szeretné Biden és Trump indulását az elnökválasztáson, ahogy a politikai elit sincs elragadtatva a 2020-as forgatókönyvtől, nem beszélve annak utóéletéről, ami tovább tépázta az amerikai politikai intézményekbe vetett társadalmi bizalmat. Ennek megfelelően az előválasztás egyik oldalon sem lezajlott meccs, az elnökjelöltek keresése lázasan folyik.
A szerző az NKE Amerika Kutatóintézetének munkatársa
Nyitókép: Trumpi egyenöltönyben. A republikánus párti elnökjelöltségre pályázók vitája Milwaukee városban 2023. augusztus 23-án (Asa Hutchinson Arkansas állam volt kormányzója, Chris Christie New Jersey állam korábbi kormányzója, Mike Pence volt alelnök, Ron DeSantis floridai kormányzó, Vivek Ramaswamy vállalkozó, Nikki Haley korábbi ENSZ-nagykövet, volt dél-karolinai kormányzó, Tom Scott szenátor és Doug Burgum észak-dakotai kormányzó), fotó: Mike Desisti/MTI/EPA/Milwaukee Journal pool
