Amikor halála hírét meghallottam, két néma mondat akart megszólalni bennem: „Hát újra elment közülük valaki…” és „Istenem, megint kevesebben lettünk…” Nem volt e sóhajok között sorrend, mert nem is lehetett. Egyidejűek voltak, mert egyaránt érvényesek, ha nem is ugyanolyan módon vagy mértékben fájnak és nyomasztanak.

Több évtizedes barátságunk valós ideje mind-
össze négy év: az a négy év, amit a Mozgó Világ szerkesztőségében együtt töltöttünk. Ez a hely volt az, aminek a létformája maga volt a barátság. És ennek valamennyien egyszerre voltunk alakítói és részesei, és nemcsak mi, a szerkesztők, hanem a lap szerzői és olvasói is. Akik tudva-tudatlanul olyan vállalkozás részvevői lehettünk, aminek érvényességéről akkor mit sem tudtunk. Jóska később jött közénk, és fiatalabb is volt nálunk (Veress, Kulin, Czakó, Szabados stb.) fél évtizeddel, mint tanítványaink, Szkárosi és Mányoki. Ez a helyzeti különbség nem hierarchiát jelentett, hanem olyasféle családias viszonyt, ami az idősebb és ifjabb fiútestvérek kapcsolatát jellemzi egy jóravaló famíliában. Jóska közszeretetnek örvendett: készséges volt, nyitott, szorgalmas, figyelmes, fiús és férfias egyszerre, elegáns mozgású, szelíd, de karakán, mindig derűs és fegyelmezett. Nagyon gyorsan megtalálta helyét és szerepét közöttünk, ez a szerep közhasznú volt, de olyan, hogy tág teret adott a maga vonzalmainak kibontakoztatására is. A színház meg a film vonzotta, meg a délvidéki magyar irodalom, és két korán elhalt író barátunk: Hajnóczy és Sziveri. Ezek az elköteleződései mind erősebbek lettek, de nem annyira, hogy a szövegkiadásokon kívül nagyobb összefoglalásokat írt volna róluk. És elmaradt az a fő mű is, amely, gondolom, végórájáig nyugtalanította: a Mozgó Világ története. És ebben biztosan szerepe volt az alanyi összetevők mellett a kornak is: a rendszerváltozás évei a legkevésbé voltak alkalmasak a nagy összefoglalásokra, amiket nem lehet a napi politikai zajgástól nem félrevonulva és egy konzekvens és szaktudományos alapozású világkép nélkül megfogalmazni.

Ő elsősorban közvetítő volt, számtalan terepen és műfajban igyekezett kapcsolatot teremteni alkotás és közönség között: szerkesztett lapot és rádióműsort, lektorált, újságkritikát és paródiát írt, kurátorkodott, fórumokon szerepelt stb. Ezeket az éveit mind távolabbról és mind rosszabb kedvvel, sőt mind ingerültebben szemléltem. A rendszerváltozás politikai eseményei minden olyan értéket felülírtak, amelyek korábbi életünket meghatározták – a privát, a szellemi és a közszféra összes elemében. Mindenki választásra kényszerült, és a személyes érdekellentétek harci terepekké változtattak mindent, aminek össze kellene tartoznia: a barátságokat éppen úgy, mint – szakmánknál maradva – az irodalom értékrendjét is. Jóskával lassan és szinte észlelhetetlenül távolodtunk el egymástól. Nem tudhatom, mikor derült ki a számára végleg, hogy ő, az örök egyeztető a kulturális politikában nem képezhet kapcsolatot az ellentétek és az ellenfelek, sőt az ellenségek között. De ez tavaly április 12-én világos lett a számára. Szkárosi Endre temetésén találkoztunk, és én ekkor közöltem vele, hogy véget vetek a vele való kapcsolatnak. Ugyanis egy nagy születésnapi interjúja során olyan minősítéseket engedett meg magának velem szemben, amire másként aligha reflektálhattam. Neki, úgy látszik, egyértelműen és végérvényesen színt kellett vallania a maga közegében, én meg ezt a gesztust több évtizedes kapcsolatunk elutasításaként értelmeztem. Nem kertelek: nagyon megviselt, hogy olyan valakinek hárítottam el a barátságos ölelését, aki…, akivel…, sőt akinek már az apját előbb ismertem meg, mint az ő gyermeki önmagát. Fél évre ezután, a Mozgó Világ harmadik fiataljának, Mányoki Bandinak a búcsúztatása után újra kezet fogtunk, és motyogtunk pár szót. Aztán persze, később le is ültünk, és úgy folytattuk, ahogy lehet. Úgy, de milyen szívszorítóan rövid időre. Most szép ősz fejét látom magam előtt, és a mosolygásán átütő állandó szomorúságot. Itt, magam mellett, és hajdani önmagunk között: azoknak az egyikeként, akik már megtanulták egyeztetni a múltat az örökkévalósággal. •