Nem a színész teszi a drámát. Akár a legmélyebb átéléssel játssza is szerepét, a színész nem a saját bőrét viszi a vásárra. Ha valóságos színpadon játszik, varázsát elsősorban annak köszönheti, hogy a néző tudja: amit lát, csak játék. Tudja, úgy adhatja át magát egy képzelt történetnek, hogy biztos lehet benne: az előadás után vissza fog térni a saját világába. Minél otthonosabb, karakteresebb és biztonságosabb eme saját világa, annál nagyobb az esélye, hogy a színjátékot csak esztétikai kalandnak tekinti, s egy pillanatra sem veszti szem elől, hol van a határ a valóság és a játék között. Akkor sem, ha a színész történetesen politikust játszik. Mindaz, ami a színpadon történik, hathat a jellemre is, de a sorsába senkinek nem avatkozik.

Más a helyzet, ha a színjáték a valóság része. Ha a mindennapi életet nem a benne élők természetes hajlamai, szükségletei és spontán kezdeményezései alakítják, hanem olyan külső kényszerek, melyeknek panelszerűsége és időzítése kész forgatókönyvek meglétére utal. Amikor egy közösség önszabályozó erőit lefojtják ezek a külső kényszerek, amikor a „jogharmonizáció”, az „integráció”,

a „felzárkózás” felvonásról felvonásra megtervezett lépéseit idegenből fordított forgatókönyvek írják elő, a politika
óhatatlanul színjátékká fajul,

a tényleges hatalom nélkül maradt politikus pedig alakoskodni kényszerül.

Az ilyen alakoskodás hatása a mikroközösségeket (a magánéletet) egyben tartó finom érzelmi hálózatokat is szétroncsolja. Aki a rendszerváltozás idején kapcsolódott be a politikai hatalomért folyó küzdelmekbe, pontosan ismeri ennek az identitásválságnak a lélektanát. Hiszen olyan versenytársakkal volt körülvéve, akik korábbról hozták magukkal a rutinszerű színjátszás tapasztalatait, s ezért könnyebben is tehették túl magukat a hatalmi játékok okozta morális dilemmákon. A „pályakezdő” politikus a közélet ütközőzónájában csak akkor állhatta meg a helyét, ha szerepvállalása sem korábbi énje megtagadására nem kényszerítette, sem arra, hogy a puszta megélhetésért vállaljon statisztaszerepet a politika színpadán.

Mindazonáltal nem a jellem „kopása” vagy torzulása jelenti a szerepjátszás legsúlyosabb kockázatát. A politikai játszmáknak mindig a közügy a legnagyobb tétje. A közügy, a közérdek pedig nem azért sérül, mert önmagukkal meghasonlott politikusok képviselik, hanem mert az ő közvetítésükkel nem a valóság, hanem annak egy színpadias dramaturgiához igazított hamisítványa kerül a nyilvánosság elé. S ha a szerepjátszó politikus, a „képviselő” már nem a színpadot használja a közérdek megjelenítésére, hanem a közérdeket igazítja a színi hatás követelményeihez, a legsúlyosabb politikai vétséget követi el.

Lényegesen összetettebb problémáról van itt szó, mint amit a hazugság közönséges fogalma jelent. A „közönséges” hazugság „csak” morális, pszichológiai és jellemtani kategória. Ezzel szemben a politikai hazugság mélyebben: kulturális, társadalomtörténeti és szociológiai létrétegekben gyökerezik. Míg a „közönséges” hazugság valami nyilvánvalóan igaznak, valóságosnak a tagadása, s mint ilyen, az egyén morális felelősségének a hatáskörébe tartozik, a politikai hazugság mindig egy közösség kóros állapotát feltételezi, s a valóság ismeretének – félelemből, közönyből vagy éppen kollektív megtévesztettségből fakadó – hiányával függ össze. Ahhoz, hogy egy politikus közönséges hazudozása politikai hazugsággá váljék, a valóság iránt ilyen-olyan okból érzéketlen közösségre is szükség van.

Következésképpen az igazság feltárása nem korlátozódhat a hazudozó leleplezésére; ennél többre kell irányulnia: az elrejtett-elfelejtett valóságnak a közösség általi tudatosítását is megköveteli.

Mindebből az következik, hogy a Gyurcsány-jelenséget nem úgy kell tekintenünk, mint a magyar társadalom gazdasági, politikai és erkölcsi válságának okát, hanem úgy, mint olyan – azonnali beavatkozást sürgető – súlyos kórtünetet, amely egy hosszú ideig lappangó betegség tovaterjedésére figyelmeztet. Nem elég tehát, ha különböző politikai fájdalomcsillapítókkal kezeljük erkölcsi felháborodásunkat. Arra is választ kell találnunk, mi tette lehetővé a baj tartós lappangását, melyek is valóságunknak azok a tényei és összefüggései, amelyeket nem tudtunk vagy nem akartunk tudatosítani. Mert a politikai hazugságnak, mint egy közösség kóros állapotának, magunk is felelős alanyai vagyunk. Ahhoz, hogy tisztázhassuk: milyen értelemben és milyen mértékben – ha mégoly vázlatosan is –, fel kell idéznünk az elmúlt évtizedek történetét.

Miután a közösségek kóros állapotát – bármely kultúráról és történelmi helyzetről legyen is szó – autonómiájuk korlátozása, szuverenitásuktól való megfosztottsága idézi elő, az alábbi vázlat erre az alapkérdésre koncentrál, azaz a magyar társadalom önrendelkezésének hanyatlástörténetét követi nyomon.

Abból az adottságból induljunk ki, hogy egész újkori történelmünket a nemzeti önállóság elevenen ható eszméjének és tényleges hiányának konfliktusai kísérik végig. Tiszavirág-életű forradalmi közjátékokat leszámítva nem valósulhatott meg sem a nemesi, sem a polgári, sem a népi-nemzeti autonómia ideája, ám annak igénye, illetőleg ezen igény radikális képviselete – a Rákosi-korszak néhány esztendejét kivéve – egészen 1956-ig szerepet játszhatott az idegen hatalmakkal folytatott politikai küzdelmekben. Az ötvenhatos forradalom leverését követő Kádár-korszak hatalmi ideológiája nem azért volt csaknem katasztrofális a nemzeti önállóságra nézvést, mert alkalmazkodott a „külpolitikai végzet” diktálta kényszerűséghez, hanem mert

a hódoltságot felszabadulásként, a diktátumot egyezségként, az idegen befolyást testvéri segítségnyújtásként értelmezte.

Nem azért történt ez így, mert a hatalom képviselői hazudtak (kétségtelenül hazudtak) a népnek. Itt fordított oksági összefüggésről van szó: azért lehettek a hatalom képviselői, mert alkalmasak voltak elfogadni – és a közérdek képviselőinek szerepében elfogadtatni – a hazugságot.

Ez az alkalmasság pedig már történelmi képződmény volt, s nem pusztán korrumpálódott személyiségek erkölcsi fogyatékosságának következménye.
A történelmi előzmény a kommunisták 1948-as hatalomra jutása volt. Akkor ugyanis nem az történt, hogy a nemzeti elkötelezettségű jobboldal elbukott volna egy gátlástalanul hazudozó nemzetietlen baloldallal szemben. Bonyolultabb képlet volt ez: egy tragikus végzetű világtörténelmi kollízióba belesodródott konzervatív nemzeti rezsim helyét a baloldalnak nem a belső küzdelmekben felülkerekedő népi-nemzeti, hanem a külső támogatást élvező moszkovita-internacionalista szárnya foglalta el. Hazugságuk nem abban állt, hogy mást mondtak, mint amit tettek, hanem abban, hogy amit tettek, az nem volt szükségszerű, mert amire hivatkozva tették, az nem volt igaz.
(Emlékezzünk Bibóra: „…a legnagyobb hazugság pedig az, hogy csak a kettő közül lehet választani!”)

Az az örökség tehát, amit az úgynevezett rendszerváltoztató politikai erők kaptak, a hazugság többdimenziós szövevényével volt terhes. Hamis volt már önmagában a kormányzati pozíciókért folyó versengés koreográfiája is. Úgy tűnt – úgy hittük –, mintha a hatalom birtokbavétele lett volna a küzdelem tétje, miközben a magyar nemzetállam – sem a nemzetközi porondon, sem saját társadalma fölött – már semmiféle hatalommal nem rendelkezett. Ha volt „tekintélye” a Nyugat szemében, azt – stratégiai megfontolásokból – csak a szovjet érdekszférához való tartozásának köszönhette, a magyar bábállam elitjének a saját népe általi elfogadottsága viszont csaknem kizárólag a Nyugat által szorgalmazott gazdasági reformjainak, azaz fenntarthatatlan gazdaság- és szociálpolitikájának volt tulajdonítható. Ingatag támasznak bizonyult mind a kettő, hiszen a Szovjetunió darabokra hullásával Magyarország tökéletesen súlytalanná vált, a tömeglojalitás megőrizhetősége pedig a rendszert hitelekkel finanszírozó Nyugat taktikai megfontolásainak függvénye lett. A piacgazdaság rendszerére áttért magyar politika valamennyi szereplője illúziókat kergetett.
A „jobboldal” azt hihette, hogy győzelmét a nemzeti erők felülkerekedésének köszönheti, a „balliberálisok” pedig arról voltak – s úgy látszik: vannak – meggyőződve, hogy a „szélsőjobb”-veszélyre való hivatkozás eddig bevált receptje minden válságból ki fogja menteni őket.

A jelenlegi pártharcokból az a fél jöhet ki győztesen, amelyik felismeri, hogy hazugságban élni nemcsak erkölcsi okok miatt kényes dolog, hanem politikailag sem kifizetődő magatartás.

Aki ezt felismeri – támogatottságától függően – két megoldás közül választhat. Vagy keresi és megragadja a pillanatot, amikor új – bizonytalan jövőjű – alkut köthet azokkal a hatalmakkal, amelyek oly végletesen korlátozták és korlátozzák autonómiánkat, vagy kiáll választói elé, és tudatosítja bennük, hogy a magyar politika – szimpatizánsainak fokozott aktivizálódása nélkül – nem rendelkezik a nemzeti érdekérvényesítés képességével. Ha nem úgy jelenik meg a politikus választói előtt, mint aki megvédi, hanem aki segítségre szólítja őket, esélye lesz arra, hogy rátaláljon a hazugságból kivezető keskeny ösvényre.

Alkatától függ, hogy ezt meghasonlottan vagy az elkötelezettség pátoszával teszi-e, ám, hogy melyik alkat válik uralkodóvá, melyik győz a politikai vetélkedésben, az már távolról sem pusztán magánügy. Gyurcsány újbóli hatalomra kerülése nem azért lenne tragikus fejleménye történelmünknek, mert pojácatermészetével szimbolizálná a magyar nemzetállamot, hanem azért, mert a baloldalon kivívott népszerűségét éppen a politikai hazugság történelmi örökségének konzerválására alkalmas, kivételes ripacstehetségének, színészi adottságainak köszönheti. A mély identitásválságba zuhant baloldaliaknak úgy kellett, és úgy kell ez a színész, mint a fulladozónak a levegő, a szomjúhozónak a korty víz, az éhezőnek a falat kenyér.

Mint általában az életmentők, ő is az utolsó pillanatban jött. Amikor kezdték elveszíteni forgatókönyvíró gazdáik bizalmát, amiért egyre hatástalanabbul játszották szerepüket, önbizalmuk is alászállt. Érthetően, hiszen legalább maguknak be kellett vallaniuk, hogy kormánypárti létükre semmi közük a kormányzáshoz, mint szocialistáknak semmi közük a szocializmushoz, és bár koalícióban vannak a liberálisokkal, éppúgy semmi közük a partnerükhöz, mint azoknak a magyar tradíciókhoz kötődő liberalizmushoz.

Kellett valaki, aki még nyilvánvalóbban távol áll mindattól, ami baloldali értéknek és programnak nevezhető, s aki mégis képes úgy tenni, mintha lenne hite, reménye, ereje és bátorsága a kormányzáshoz,

s úgy viselkedni, mint akinek gazdag személyisége maga lenne a balliberális eszmék közös nevezője.

Lehet ezt az apparátuscsinovnyiknak, mohó vadkapitalistának és szoclibes messiásnak egyaránt kiváló, gátlástalan karrieristát megvetni, utálni, s még gyűlölni is, ám éppen azért, mert figurája az erkölcsi és politikai mocsár legmélyére süllyedt, minden indulatunk, amit személyére összpontosítunk, bennünket is a mocsárba ránt. Nem szabad engedni, hogy ilyen hatalma legyen fölöttünk. Ne úgy tekintsük őt, mint aki egyéni adottságaival megbabonázta és maga alá gyűrte a magyar politikát, hanem olyan médiumnak csupán, akinek személyiségében koncentrálódott legújabb kori történelmünk megannyi negatív tendenciája. Ne vele nézzünk hát farkasszemet, hanem ezzel a történelmi örökséggel szembesüljünk. Mert ne higgyük, hogy mi magunk vétlenek vagyunk abban, hogy idáig fajulhattak a dolgok.

Ha a nemzeti identitásukat vállaló magyar állampolgárok döntő többsége nem csupán drukkerként latolgatja a jövő tavaszi parlamenti választások kimenetelét, s ha e többség értelmiségi elitje kész szerepet vállalni kulturális és spirituális örökségének megőrzésében és továbbadásában, véglegesen felszabadulhatunk a politikai hazugság hatalmi rendszereket teremtő és fenntartó hipnotikus hatása alól.

Ellenkező esetben nem az anarchiába sodródott Nyugat progresszív liberális ideológusainak eszelős követőit, s nem is csupán azok gátlástalan bértollnokait, hanem a kiállásra alkalmatlan saját táborunkat fogja terhelni a történelmi felelősség.

Borítógrafika: E. Zsembery-Szígyártó Miklós