– Panaszkodnak rád az unokáid. Beleszólsz az öltözködésükbe.
– Annyit mondtam csak Panninak, hogy nevetséges a nadrágja. Csupa rongy, kilóg belőle a két térde.
– Anyukám, ma ez a divat.
– Ma? Már a nagybátyád is rongyos farmerdzsekiben jött haza Nyugatról. Negyven évvel ezelőtt. Nagyanyád megvarrta a rojtos zsebeit, abból lett nagy kalamajka.
– Nem kell beleszólni az öltözködésükbe. Ha abban érzi jól magát, az ő baja.
– Csak sajnálom szegényeket. Bármit diktál nekik a divat, mindent majmolnak, kritika nélkül.
– Akkor érezzük jól magunkat, ha nem lógunk ki a sorból. És akkor nem lógunk ki a sorból, ha követjük a divatot.
– Ha szép, amit a divat diktál, akkor rendben is van. De ha ízléstelen, ha kihívó, ha egészségtelen! Akkor miért kellene követni? Mindig vannak kevésbé szélsőséges divatok is.
– Annak idején, a hatvanas évek végén, Te is hordtad a szuper minit. Le sem tagadhatod, fotók vannak róla.
– Az én nagymamám sem örült neki. Csakhogy ő még nyugodtan dohoghatott. Ha meglátogattam, azért mindig felvettem valami rendes cuccot.
– Szerintem a divatdiktátorok valóban diktátorok. Azt próbálgatják, van-e olyan határ, amit nem lehet átlépni, ahová már nem követik őket a vásárlók.
– Hát eddig még nem találtak ilyet. A legvadabb ötleteikre is vevők az emberek. Mindent hajlandók elfogadni.
– Nézd meg a fiúkat: a fejük egyik fele kopasz, a másik felén meg a fülük alá leér egy széles tincs. Mégsem nevet rajtuk senki. Aki nem csináltat magának ilyen fejet, az is elismeri, még tán irigyli is őket.
– Ki találja ki ezeket? Lehet, hogy szűk körű pályázatot írnak ki a New York-i művészalvilág számára. Aztán a legundorítóbb ötleteket bemutatják a legközelebbi hollywoodi filmben. Onnan már egyenes az út a világsikerhez.
– Egy menő sztár mindent hitelesít. Az olyan unalmas fazonok meg, amilyenek mi is vagyunk, na, azok a nevetségesek. Sőt, szégyellni valók.
– Pedig kell, hogy az ember öltözete, frizurája tükrözze a személyiségét. Hogy legyen benne valami, ami csak rá jellemző. Ne mutasd magad másnak, mint amilyen vagy. Szerintem Panni sem egy olyan városi aszfalton cigarettázó, szakadt típus, amilyennek öltözik. Aztán csodálkozik, hogy nem talál magához illő, szolid és értelmes fiút.
– Sosem szólok bele, hogy ki hova megy, ki hol érzi jól magát, kit talál, kit nem talál magának.
– Aztán meg jajveszékelsz – velem együtt –, hogy mi történhetett, hol lehet? Miért nem veszi fel a mobilt?
– Persze, hogy jajveszékelek. De neki nem mutatom. Higgye azt, hogy nemcsak ő, de az anyja is felnőtt. Akárhogy izgulok is, akármennyire tudom is, látom is, hogy nem ismerik ki magukat az életben, nem ismerik fel sem a jót, sem a rosszat, el kell engednem a kezüket. Nem lehetek helyettük okos, legfeljebb imádkozhatok értük.
– Szerintem tudniuk kell a véleményemet, még ha nem is akarom, nem is tudom rájuk erőltetni.
– Igaz, elismerem. De nehéz megoldani, hogy ne legyen belőle veszekedés. Hiszen ő épp velem, velünk szemben akarja megkülönböztetni magát. Be akarja bizonyítani, hogy ő más: hogy míg rajtunk röhög a világ, őt csodálják.
– A fiatalokat mindig csodálják. Csodáljuk. Hiszen szépek, ígéretesek, és még erről sem tudnak jóformán semmit. Küszködnek a saját, vélt vagy valós hibáikkal, és azt hiszik, hogy mindenki csak azokat a bizonyos hibákat látja bennük. A felnőttek pedig szívesen visszaélnek a tépelődésükkel, a kisebbségi érzésükkel. Amelyről persze egyetlen dicsérő szó hatására olyan gyorsan megfeledkeznek. Szegény, szegény fiatalok.
– Ha jobban ki tudnánk fejezni a szeretetünket irántuk, nem lennének ilyen kiszolgáltatottak. Ezért fogadom el a legkacifántosabb ötleteiket is. Amíg nem tesznek velük kárt magukban, minden rendben van. Szeretném, ha megkapnák tőlünk azt a szeretetet, azt az elismerést, amire vágynak.
