A második világháború után a megszálló szovjet Vörös Hadsereg hathatós támogatásával fokozatosan kiépült a totális kommunista diktatúra rendszere. A világi és egyházi nagybirtokok felosztásával, a gyáripar államosításával a nagybirtokos, arisztokrata és nagypolgári réteget a társadalom peremére szorították, a megsemmisülés szélére. Az egyházi vagyon kisajátítása az egyházakat hozta anyagilag lehetetlen helyzetbe. Ezt tetőzte be az egyházi iskolák államosítása 1948-ban, és a szerzetesrendek működésének betiltása 1950-ben. Az elvtársak elérkezettnek látták az időt arra, hogy totális hatalmuk kiépítése érdekében minden, függetlenséget biztosító önálló egzisztenciát felszámoljanak. Ezért a kisiparosokat, kiskereskedőket szövetkezetekbe kényszerítették. E folyamat egyik utolsó lépése volt 1951 májusától az úgynevezett „osztályidegenekkel”, „osztályellenségekkel” való leszámolás.
Az „osztályidegenek” olyan emberek voltak, akiket származásuk, háború előtti társadalmi helyzetük, vagyonuk miatt a szocializmus ellenségének tekintettek. A „nemkívánatos elemek”, „volt kizsákmányolók” Budapestről „kényszerlakhelyre kiutasításáról” Szolnok, Békés, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Pest megyei településekre 1951. május 5-én döntött egy ötfős bizottság Rákosi Mátyás vezetésével. Maga Rákosi így nyilatkozott erről: „A burzsoázia likvidálásához tartozik a kitelepítés. Lehetetlen, hogy a város legdöntőbb részében ezrével lakjanak a régi rendszer elszánt hívei…”
(1951. június 28.)
A kitelepítések alapja az osztályharc volt, az eljárást az ideológiává emelt gyűlölet vezérelte. Célja nem csupán az osztályellenségek fővárosból való eltávolítása volt, hanem lakásaik és ingóságaik megszerzése is.
A pártapparátus és az őket kiszolgáló csoportok tagjai így jutottak lakásokhoz. A hivatkozási alap a 8130/1939. ME és a 760/1939. BM rendelet volt. A lakások elkobzásáról pedig a 6000/1948. számú minisztertanácsi rendelet döntött. Az eljárás egyike volt a Rákosi-rendszer kegyetlen, jogtalan és törvénytelen eljárásainak.
E szomorú és kegyetlen időket egy Kunszentmártonban és környékén végzett kutatás alapján idézzük fel. Első részben a kitelepítettekről szólunk. Ám a kutatás tanulsága általánosítható.
„Elvisznek minket.”
„Május 31-én reggel 7 óra körül jött a rendőrség bejelenteni, hogy 24 órán belül visznek minket. Az ezt követő teljes zűrzavarban én valószínűleg egész nap szaladgáltam, minden rokont, barátot és szomszédokat értesíteni (telefon nem volt), hogy jöjjenek és vigyenek minden értékeset, amit csak tudtak, hogy minél kevesebb maradjon az állam részére. Hogy ki mit vitt, arról fogalmunk se volt. Másnap hajnalban 5 óra körül megjött egy teherautó rakodó munkásokkal és vitték a bútorokat és egyéb dolgokat, amiket gondolom anyám és nagynéném nevezett meg. Csomagolásra nem nagyon volt alkalmunk és fogalmam sincs, hogy mibe szedtünk össze ágyneműt, törülközőket, ruhát, stb. Arra emlékszem, hogy 2 rendes ágyat és egy kihúzható díványágyat (nagymama és nagynéném részére) vittünk. Minket bepakoltak egy teherszállító kocsiba, WC nélkül. Az egész kitelepítési szerelvény ilyen volt, és nem emlékszem semmiféle élelmezésre. Akkor meg azt sem tudtuk, hogy hova fognak vinni minket” – emlékezik vissza a most Kaliforniában élő Tőkés László, aki a kitelepítéskor tizennégy éves gyerek volt.
Az érintett családokat huszonnégy óra alatt kellett „rendőri úton” elköltöztetni.
A legtöbben azonnal mentesítési kérelmet írtak a rendőrségre, a minisztériumba vagy egyenesen Rákosi titkárságára. Az idősek gyógykezelésükre, mások állásuk alapján a „szocializmus építéséhez nyújtott” nélkülözhetetlen munkájukra, személycserére (mert ez is több esetben előfordult!), vagy éppen kommunista párttagságukra hivatkoztak – eredménytelenül. A fellebbezésnek halasztó hatálya nem volt. Kérelmükre a rövid válasz – néhány kivételtől eltekintve – a NEM volt.
A rendőrségi segédlettel foganatosított „költöztetés rendben megtörtént”, áll a kiköltöztetési és bevagonírozási iratokon. Ellenállásról szó sem lehetett.
A rendelet szerint a családok némi bútort és ruhaneműt vihettek magukkal. Ez gyakorlatilag egy-egy ágyat, széket és egy asztalt, ruhaneműt jelentett, mellette pedig ki mit tartott fontosnak. A lakásberendezés tárgyait igyekeztek rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, szomszédoknak átadni. Életek, generációk felhalmozott vagyontárgyai mentek veszendőbe. A lakásokat lepecsételték, kulcsait a házmesternek adták le. A deportáltak soha nem térhettek vissza otthonaikba.
A kitelepítésre kijelölt családokat teherautóval gyűjtötték össze, és a magdolnavárosi (angyalföldi) pályaudvarra vitték, ahol marhavagonokban, máskor személykocsikban helyezték el őket. Az elkobzott budapesti lakások harminc százalékát katonatisztek, negyven százalékát ipari munkások, harminc százalékát pártfunkcionáriusok kapták meg. Ez volt az új uralkodó osztály elhelyezésének, a budapesti lakás-
hiány megszüntetésének egyik módja, a burzsoázia „likvidálásának” járulékos haszna.
A kitelepítés kezdete 1951. május 21., lezárása július 18. volt. A hatalmas, több mint tizenkétezer személyt érintő deportálást a MÁV bonyolította le. Ennek dokumentumai azonban nem maradtak fenn. A sajtó mindenről hallgatott. Legfeljebb a külföldi „imperialista” sajtó vádaskodását utasította vissza a pártlap, a Szabad Nép.
Az akciót gondosan előkészítették. 1951. január-februárjában adatgyűjtést végeztettek a kiszemelt családokról és lakásaikról a házmesterekkel, ház-
bizalmiakkal. A befogadásra a vidéken élő, „osztály-
ellenség” kulák családokat kötelezték. Kijelölésükről a települési tanácsok javaslata alapján a megyei tanácsok döntöttek. A Kunszentmártoni járásban Tiszaföldvárra száztizenhét, Kunszentmártonba kilencvenhat, Öcsödre nyolcvanhét családot deportáltak, akik 1951. június 8-án érkeztek meg kényszerlakhelyükre.
A kitelepített budapestiek között sok katonatiszt, kevesebb rendőrtiszt, több tudós, művész, vezető hivatalnok, diplomata, ügyvéd és néhány arisztokrata volt. Kitelepítési aktáikban a hatóságok előszeretettel jelezték egykori címüket és rangjukat, jóllehet az 1947. IV. törvény rendelkezett azok eltörléséről. A tudósok között neves mérnököt, közgazdászt, statisztikust, nyelvtudóst találunk. Kunszentmártonba deportálták a legendás 424-es mozdony tervezőjét, a MÁV egykori elnök-vezérigazgatóját, Láner Kornélt. A közigazgatás szakembereit jegyzők, volt főispánok, beosztott banki és különböző minisztériumi dolgozók képviselték. A katonatisztek között több, nemzetközileg ismert sportember, olimpiát is megjárt lovas, sportlövész volt (Binder Ottó, Keresztes Erzsébet, Garamvölgyi Ernő, Okolicsányi Gyula). Mások a hadtudomány, a jog, a közgazdaság területén voltak korukban meghatározók. A rendőrtisztek több újítást vezettek be a bűnügyek, közlekedési balesetek vizsgálati módszertanában. A kitelepített katona- és rendőrtisztek többségét 1945-ben igazolták, átvették őket az új hadseregbe és a rendőrség állományába, majd 1949–1951
között fokozatosan leépítették őket.
Egyértelmű volt tehát, hogy leszámolásról és vagyonelkobzásról volt szó. Ebbe sokan nem tudtak belenyugodni, s rendszeresen kérvényezték helyzetük felülvizsgálatát, vagy pedig – s ezt a kitelepítési rendelet megengedte (volna) – más helységbe költözésük engedélyezését. Sikertelenül. Stolcz Zsigmondot, Pestszenterzsébet rendőrkapitányát zsidómentő tevékenysége sem mentette meg a kitelepítéstől. Később bekerült a Világ Igazainak névsorába.
Vagyoni és lakáshelyzete alapján sok zsidó család – többnyire kereskedők – esett áldozatul a kitelepítésnek. A gettó és a soa után újabb szenvedés várt rájuk. Sokan közülük megjárták Auschwitzot, Izraelbe költözési, alijázási engedéllyel rendelkeztek, vagy régi kommunista párttagok voltak. Mindhiába.
A Kohn házaspár kiköltöztetésekor feltette a sárga csillagot. A haláltáborokban szerzett betegségük budapesti kezelését sem engedélyezték: „oldják meg megyén belül” – volt a cinikus válasz. Több zsidó család szeretetotthonba kívánt menni. Előfordult, hogy engedélyezték. Nem tudjuk, hogy a vallási előírásoknak megfelelő kóser étkezésüket hogyan oldották meg. Többségük további sorsa ismeretlen.
Miután a kitelepített emberek budapesti munkahelye megszűnt, nyugdíjukat elvették, saját létfenntartásuk érdekében is rá voltak kényszerítve a pénzkeresésre. Kunszentmártonban a legtöbben – férfiak és nők, tizenéves fiatalok egyaránt – a téglagyárban, az erdőgazdaságban és az állami gazdaságban dolgoztak. A mezőgazdasági munkához azonban nem értettek. Több idős ember a megfeszített munkában lelte halálát. A munkaképtelenek Nyugatra került rokonaik által küldött IKKA-csomagok termékeinek eladásából éltek. A budapesti kitelepítettek és a falusi, mezővárosi környezet paraszti kultúrájában élők találkozása mindkét oldalon felért egy kultúrsokkal. Sokan ekkor láttak először búboskemencét, hozzá kellett szokniuk az udvari illemhelyhez, a fürdőszoba hiányához.
A kényszerlakhelyül kijelölt települést rendőrségi engedély nélkül nem hagyhatták el. A sok idős, beteg ember félbehagyott budapesti gyógykezelésre ritkán, vagy egyáltalán nem kapott engedélyt. A hatalom célja fizikai megsemmisítésük volt. A helyi orvosok minden lehetséges eszközzel segítették a rászorulókat. Ennek ellenére a szakszerű orvosi kezelés hiányában többen meghaltak. Az egykori elítélteknek, internáltaknak rendszeresen kellett jelentkezniük a rendőrségen, amely gyakran, akár éjszaka is ellenőrizte, hogy a deportáltak lakhelyükön tartózkodnak-e. A kenyérért sorban állók közül gyakran kiállították őket.
Fiatal családok esetében tudunk gyermekek születéséről, néhány házasságkötésről is a kitelepítettek és kunszentmártoni lányok között. Az iskolaköteles gyerekek általános iskolába jártak. Az iskola köz- és mozgalmi életéből azonban ki voltak zárva. Nem lehettek úttörők, nem szerepelhettek nyilvánosan.
A középiskolai továbbtanulásukat nem engedélyezték. A főiskolai tanulmányait éppen elkezdő fiatal Ivanich Miklós zongoraművész érdekében Kodály Zoltán és Zathureczky Ede, a Zeneakadémia igazgatója sikeresen közbenjárt, és így ő visszatérhetett Budapestre.
A legtöbben azonban 1953 őszéig, a kitelepítés feloldásáig maradtak. Néhányan pedig végleg letelepedtek Kunszentmártonban. Nem volt hová menniük. Ott találtak munkát, lakást. Ott nyugosznak valamelyik temetőben.
Borítókép: a Műegyetem tanárainak és diákjainak kitelepítése Fortepan/Kuncze Magdolna
