A fronton jól beásott tüzelőállásokat fölösleges bemutatni, ezeket az olvasó emberek csukott szemmel is ismerik. Sőt, valójában így ismerik igazán. Amennyiben azonban készek arra, hogy néhány percre kinyissák a szemüket, talán észrevehetnek eddig föl nem derített lehetőségeket is, köztük olyanokat, amelyek, ha a háborút nem döntik is el, de esetleg kevesebb áldozattal ígérnek több sikert. Ilyennek gondolom a konzervatív felfogást.
A konzervatizmus nem azonos a vallásossággal, sem valamilyen tradicionális (általában csak annak vélt) szokás- és intézményrendszerrel. Sőt, önfelfogása szerint még világnézetnek is csak óvatosan mondható: ez nagy előnye, és egyúttal nagy hátránya is. Előnye, mivel rugalmas és kellően „demokratikus”, vagyis bízik a közfelfogásban. Hátránya, hogy könnyen cseppfolyóssá válhat, s ezáltal vissza lehet vele élni; továbbá a helytelen közfelfogás bírálatára korlátozottan alkalmas. Ha ennek őszintén a tudatában van, akkor mondanivalója mégis hiteles lehet.
Természetesen semmilyen politikai világnézet nem azonos a vallásos meggyőződéssel, valamilyen hitrendszerrel vagy teológiával. Ezért nem hívő emberek is lehetnek konzervatívok és hívők pedig nem konzervatívok. Ugyanakkor politikai és vallási meg-
győződések között számos átfedés van, ami aligha meglepetés. Helyszűke miatt a továbbiakban csak erre összpontosítok, s a vallásos meggyőződést szintén ezért a kereszténységre szűkítem. Eléggé közhelyszerű megállapítás, hogy éppen a konzervatív felfogás és a vallásos meggyőződés között van különösen szoros kapcsolat, s ez kiváltképpen igaz a házastársi kapcsolatra, a családra, a nemi azonosságra és szerepekre vonatkozó nézetek terén. Tegyük föl, hogy ez valóban így van. De ha jobban megnézzük a részleteket, akkor elég meglepő összefüggésekre bukkanhatunk.
A keresztény házasságfelfogásnak két nagyon fontos társadalmi vonzata van. Az egyik a szabad és egyenlő partneri viszony. Ennek igen erős – ha tetszik, tradicionális – római jogi és morális gyökerei is voltak. Csakhogy ezt a viszonyt az egyház később sikeresen kivonta a világi hatalom kompetenciája alól. Más szóval
a házasság az állam felől nézve „magánügy”,
de úgy, hogy a benne rejlő radikális szabadság- és egyenlőségelvek újfajta társadalmi kohézió irányába nyitottak utat. A házasságnak ezt a szerződésszerűségét manapság „alapsejt”-koncepciónak nevezik, igaz, inkább a családra vonatkoztatva (amelynek ugyanez a szabad „szerződés” az alapja). A valóság persze sosem volt ideális, de a tendencia ez volt és maradt. A másik ugyanilyen fontos vonzat a házasság spiritualizálása. Ennek elsősorban zsidó gyökerei voltak: Jahve és Izrael mint „házassági szövetség”, amelyet Pál apostol Krisztusra és az egyházra vonatkoztat.
A spiritualizálás a házastársak közötti viszonyt a naturális értelmezéshez képest más síkra is emelte. Ezzel egyrészt gazdagította, másrészt szűkítette a házasság társadalmi tartalmát. Így például a terméketlen házasságot is érvényesnek mondta ki, viszont megtiltotta a spirituális kapcsolatban állók (keresztszülő-keresztgyermek) közötti házasságot.
Ha tehát igaz, hogy a konzervatív felfogás erősen épít a (keresztény) felfogásra, akkor egyfelől radikális elvekből indul ki (szabadság és egyenlőség), másfelől pedig belehelyezi egy mélyebb értékstruktúrába (a katolikus egyház, éppen saját tradícióját jobban megértve, mára el is vetette „a házasság fő célja a gyermeknemzés” vagy „a nemi ösztön törvényes kiélése” félrevezető elképzelését). Ez kétségkívül nagyobb értelmezési szabadságot is lehetővé tesz, a „szeretetre” való parttalan hivatkozásokat; ám bármennyire vissza lehet élni a „szeretet” fogalmával, az egész egyszerűen nem tiltható ki a házasság értelmezéséből. A konzervatív felfogás – s innen már elszakadhat a vallási háttértől – ilyenkor éppen elemében van, hiszen egyik fő célja, hogy a magánszférában uralkodó nézeteket (mi a szeretet?) és a társadalmi intézményeket (amilyen a házasság is) ne elválassza, hanem összekösse, éspedig értelmes érvekkel.
A családra nézve ebből már sok minden következik.
A keresztény „forradalom” még a római modellt is szétrobbantotta, hiszen a hit döntése fontosabb volt, mint a patriarkális hatalom, tisztelet és a házi-rituális vallásosság. A zsidó „nemzetségtáblákról” Pál mély megvetéssel beszél; a germán törzsi, majd feudális-dinasztikus vérrokonsági viszonyokat pedig az egyház igyekezett fellazítani (például a rendkívül szigorú rokonházassági szabályokkal, amelyek többedíziglen tiltották a házasságkötést). A fő szabályozó és orientáló intézmény a házasság, ami mögött persze gyakran gazdasági és egyéb érdekek álltak. A család mai, emelkedett fogalma a reneszánsz korában jelenik meg. Az utód ekkor lesz tulajdonképpen „gyermek” (nem pedig kicsi[nyített] felnőtt); a férfi és a nő pedig „szülők”, akiknek különleges feladatává többek között a gyermek „nevelése” válik, nem függetlenül attól, ahogyan megerősödik Istennek mint a Gondviselőnek, az „emberiség közös Atyjának” a képe. Míg korábban legföljebb az arisztokrácia foglalkozott a gyermek „jövőjével”, vagyis kolostorba küldte vagy magánnevelőre bízta a nevelést, de ennek is jobbára politikai okai voltak, addig a humanizmusnak, majd a reformáció-ellenreformáció hatására a „nevelés” mélyebb dimenziókat kap, s egyúttal világnézeti kérdéssé válik. A XVIII–XIX. században kiépül az egyházi iskolarendszer, létrehozva szélesebb rétegek számára is a nevelés intézményeit, amelyekbe mintegy beterelik a gyerekeket. A XIX. század végén azonban már hatalmas harc dúl az iskolák körül, vagyis a gyerekek nevelése közvetlenül „állami”, értsd: politikai üggyé válik. Végeredményben létrejön az a struktúra, amelyben a nevelés megoszlik a magánszféra (szülők) és a társadalom (közoktatás) között, de egyiknek sincs kizárólagos szerepe. A nyugati „modellben” a „család” az iskola (a társadalom) meghosszabbítása, az iskola pedig a családé. Azokat a megtévesztő képzeteket, hogy a család valamilyen ősidőktől fogva stabil intézmény, vagy hogy az mindig is valamilyen magánügy volt, egyszerűen el kell tehát vetnünk.
A konzervatív felfogás számára a „család” tehát valóban döntően fontos, de nem elsősorban azért, mert van valamiféle klasszikus-tradicionális „család-
modell”, amelyet tűzön-vízen át meg kell védeni.
A konzervatív számára, aki elszakadhat a vallásos háttértől, a „családot” mindenképpen megelőzi és megalapozza a házasság mint szerződés és mint (magasabb rendű) szövetség. De nem könnyű megállapítani azt a pillanatot, amikor a család „keletkezik”. Annyi bizonyos, hogy lényegi köze van a gyermekhez és a neveléshez, a vele való törődéshez, a generációkon átnyúló gondoskodáshoz; sok olyan dologhoz, amibe mások, ma elsősorban az állam vagy a kormányzat előszeretettel nyúl bele. Vagy valamilyen identitást, ideológiát vagy tudományt hirdet, annak nevében igényli önmaga meghosszabbítását. A család azonban a szabad és egyenlő partneri viszonyból ered, amelyet a keresztény hagyomány megszentel, és magasabb rendű értékekkel hoz összefüggésbe. Ez a viszony teremti a családot, még ha annak helytől és időtől függően részben más és más a konkrét tartalma vagy formája (jellemzően formái). Ezeknek az értékeknek a „szentségét” ma is, ahogy mindig is meg kell védeni, s ez lényegileg konzervatív feladat. A megvédés sosem valamilyen konkrét formára vonatkozik, hanem az értékekre; a veszély természete pedig mindig ugyanaz: az állam/kormányzat valaminek a nevében túllép valamilyen határon, amelyet nem lehet jogilag pontosan meghúzni, de amely nagyon is létezik.
Használható-e egy ilyen konzervatizmus a sokakat (sajnos többnyire egészségtelenül) foglalkoztató olyan kérdések megválaszolásához, hogy mi legyen az egyneműek házasságával vagy ilyen kapcsolatban élők „családként” való elismerésével?
Természetesen igen. Akár akarjuk, akár nem, azt mindenkinek tudomásul kell vennie, így a konzervatívnak is, hogy vannak saját nemük iránt vonzódó emberek. (Itt most eltekintek a nemváltás problémájától, ami úgyis elenyésző számú embert érint, és pont a házasság-család témája szempontjából eléggé másodlagos.) Mármost azonos neműek között számtalan értékes kapcsolat lehetséges, elég kiemelni a mester-tanítvány viszonyt és a barátságot. Az előbbi átfedést mutat a gondoskodás és nevelés révén az apa-gyermek viszonnyal (Babits Mihály: Timár Virgil fia…), az utóbbi viszont ugyanúgy a szabad emberek egyenlőségén és egymás iránti elkötelezettségén alapul, mint a házasság, amelyben van és lehet hűség és hűtlenség, önfeláldozás és árulás (Márai Sándor:
A gyertyák csonkig égnek…). Mindkét példa azt mutatja, hogy a házasság és a modern család, mondhatni, forradalmi-keresztény alapelvei és spirituális tartalom-
elemei az azonos neműek valamilyen sajátos kapcsolatát és a tradicionálisnak elképzelt család mellett a nevelés más köreit is igazolni tudják, mégpedig pontosan azért, mert bármennyire szekularizált is a modern európai/nyugati társadalom, mélyen gyökerezik a kereszténység fölszabadító és értékelvű (nem pedig társadalom- vagy politikaelvű) szemléletében.
Mindebből két dolog következik. Az egyik, hogy a konzervatív felfogás (amely, ismétlem, nem csak vallásos meggyőződésű emberek számára nyitott), elfogadja az azonos nem iránti vonzódás tényét, és az ilyen emberek közötti kapcsolatokban a házasság és a család alapjait jelentő elvek és értékek megjelenését sem tagadja el vagy tagadja meg. Viszont, és ez a másik dolog, fenntartja, hogy a különnemű emberek között létrejövő szeretetkapcsolat más értékeket is hordoz, kezdve a szexualitás megélésének dimenzióival és az élet továbbadásának különös tapasztalataival, amelyek valamilyen formában még akkor is működnek, ha egyébként a házastársak már idősek vagy eleve időskorban kötnek házasságot. Ugyanez vonatkozik a családra is, amely mindenképpen a szabad házasságon alapul, és az élet továbbadásának és kibontakoztatásának a terepe, noha ebben a tágabb közösségnek, mint láttuk, mindig meghatározó szerepe van: a konzervatív felfogás legfőbb gondja, hogy a hatalmi szót innen minél távolabb tartsa.
Ezért azok, akik a házasság polgári intézményét ki kívánják terjeszteni az azonos neműekre is,
alkotmányos vagy polgári jogi értelemben
elérhetik céljukat, de a lényeget illetően nem.
Joggal hivatkozhatnak a szeretet, a szerelem, az intimitás, a nemiség, az elköteleződés, az egyenlőség és szabadság elemeinek és értékeinek meglétére: ezek megtagadása igazságtalanság. A házasság azonban ennél többet és mást is jelent. Érdemes arra gondolniuk, hogy támogatnák-e, mondjuk, az azonos nemű szülő és (felnőtt) gyermek között is a házasságkötést. A „vérfertőzés” biológiai veszélyei nyilván nem állnak fönn, és a jogi komplikációkat sem volna nehezebb kezelni, mint, teszem azt, az elvált szülők gyermekeinek „közös” nevelését. Mégis biztos vagyok benne, hogy mély belső tiltakozással fogadnának egy ilyen javaslatot, és ezt azért tennék, mert a szülői viszony és a házastársi viszony között lényegi különbséget érzékelnének. Nem föltétlenül egyszerű ezeket föltárni, de a konzervatív felfogás éppen ezeket tartja döntően fontosnak. S ha ilyen különbségek léteznek, akkor okunk van föltételezni, hogy az azonos neműek „házassága” sem lehet ugyanolyan, mint a különneműeké.
Az emberi világ tele van értékes kapcsolatokkal.
S tele van magánnyal is. Egészen természetes és persze helyes is, ha a magányos emberen segíteni akarunk, ha támogatjuk, akár jogi eszközökkel is. Ebben a konzervatívoknak élen kell(ene) járniuk. Nem jó az embernek egyedül lennie – olvassuk a Biblia legelső lapján, amiből azonban nem az következik, hogy a magányra a házasság az egyetlen gyógyír, mert az a maga sajátos lényege szerint oldja meg a magány problémáját (és az idők végén meg is szűnik); hanem az, hogy egy konzervatív társadalomfelfogásnak arra kell törekednie, hogy az emberi létnek ezt a legmélyebb félelmét s a belőle fakadó szeretetvágyat komolyan vegye; s a másik ember iránti elköteleződés csodálatos képessége és értéke számára minél több és kreatívabb társadalmi formát fedezzen fel és óvjon meg.◼
A szerző politikafilozófus, a Corvinus Egyetem tanára
