A 2022-es választások utáni szerdán Magyarország miniszterelnöke tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen többek között arról beszélt, hogy Magyarország stratégiai vákuumba került: az után, ami február 24-én, majd azt követően – például Bucsában – történt,
az Oroszországgal kapcsolatos, régi magyar külpolitikai stratégia már nem működik, új viszont még nincs. De majd lesz.
Azóta is nagyjából ebben az állapotban vagyunk. Reméljük, hogy a régi stratégia már halott, viszont nyilvánvaló, hogy az új stratégia egyelőre még – legalábbis nem látszik. Inkább úgy tűnk, hogy élénk stratégiai útkeresés zajlik.
A viták arról szónak, hogy milyen Magyarország, milyen világban milyen utat válasszon a háborús körülmények között ? Nézzük sorban ezt a három kérdést – tehát először azt, hogy „milyen világban?”
A világ
A világunkra mindenekelőtt az jellemző, hogy ukrán barátaink nyugati technológiai támogatással több mint egy éve sikeresen védekeznek az orosz agresszióval és a papírforma szerinti orosz túlerővel szemben. Oroszországnak az Ukrajna feletti teljes szupremácia visszaállításáról területi igényekre kellett redukálnia a saját maga által indított háború rövidtávú ambícióit, míg Ukrajna az ellenőrzése alatt álló területek megvédéséről Oroszország legyőzésére, azaz a már korábban az oroszok által elfoglalt területek teljes felszabadítására növelhette saját ambíciószintjét.
Az ukrajnai háború alapján tehát egyrészt azt mondhatjuk, hogy napjaink világa a szuverén nemzeti akaratok világa: a nemzetek élni akarásával a nagyhatalmi, birodalmi ambíciókról álmodóknak és a nemzet feletti világról álmodóknak is számolniuk kell.
Hadd mondjam ennek kapcsán a magyarok nevében, hogy köszönjük, Ukrajna!
Berlini tüntetés Ukrajna mellett 2023. február 24-én
Mivel az EU és a NATO tagjainak ezzel kapcsolatos állásfoglalásai viszonylag széles skálán helyezkednek el, a putyini Oroszországot a legitim nagyhatalmak köréből kizárni akarók leginkább vegytiszta fórumává a G7 kezd előlépni. A G7-en belül is vannak árnyalatok – láthattuk például abból a felzúdulásból, amit Macron elnök Kínából hazatérőben adott nyilatkozatai váltottak ki, a G7-csúcs előjátékaként. De a japán elnökség ennek ellenére egységbe tudta rendezni a heteket: sikerült nemcsak Ukrajna és Oroszország, de még Kína kérdésében is, sőt a világgazdaság jövője tekintetében is egységet felmutatniuk. Az ukrajnai szabadságharc mellett ez most a világpolitika másik legfontosabb fejleménye.
Ugyanakkor az orosz katonai agresszió eddigi kegyetlensége és sikertelensége ellenére is jelentős nemzetközi tábor van kialakulóban az Oroszországgal, mint mielőbbi tárgyalást szorgalmazó, tehát Oroszországot továbbra is legitim világpolitikai tényezőnek minősítő álláspont mellett. Az Oroszországot magába foglaló BRICS-fórumhoz mintegy két tucat ország akar csatlakozni.
A globális hatalmi térkép tehát jelenleg leginkább úgy írható le, hogy a G7 pólusa és filozófiája áll szemben a BRICS pólusával és filozófiájával. A világ többi állama pedig többé-kevésbé szabadon választhat, hogy hogyan viszonyul ezekhez.
Nem biztos persze, hogy a G7 és a BRICS sokáig alkalmas lesz a két tábor identitásának leírására. A G7 állam- és kormányfői csúcsára ugyanis több olyan országot meghívtak, amelyek nem tagjai a G7-nek. Köztük nemcsak Ukrajnát, hanem Indiát és Brazíliát is, amelyek eddig a BRICS meghatározó oszlopai voltak. A nem is nagyon titkolt cél az volt, hogy ezek a hatalmak is igazoljanak át a G7 barátai közé. Majd a BRICS nyárra tervezett, dél-afrikai találkozóján kiderül, hogy mennyire sikeres ez az átcsábítás. (Ha egyáltalán lesz ilyen csúcs Oroszország részvételével, mert Dél-Afrika most éppen nemzetközi jogilag köteles Putyin elnököt letartóztatni.) Mint ahogy az is előbb-utóbb kiderül, hogy a BRICS fel tud-e mutatni hasonlóan átfogó, ágazati szemléletű világképet, mint a G7.
Az orosz nagyhatalmisághoz való viszonyon kívül van még egy nagyon fontos vitás kérdése napjaink világának: az amerikai-kínai viszony. Egyesek szerint az ebben mutatkozó feszültségek, ha nem is harmadik világháborúval, de „új hidegháborúval” fenyegetnek.
Ebből a szempontból nagyon fontos látni azokat az erővonalakat, amelyeket a digitális algoritmusokra épülő technológiai forradalom rajzolt ki a világban. Létrejött a digitális algoritmusok – pontosabban a felettük rendelkező cégek – által irányított, rendkívül hatékony, nagyon erősen nemzetközi, ún. „új gazdaság”. Vannak azonban olyan ágazatok, amelyeket nem lehet korlátlanul alárendelni a digitális nemzetközi értékláncoknak. Ilyen például a hadiipari komplexumok cégvilága, amelynek a bárki más alá rendelése súlyos szuverenitási kérdéseket vetne fel. Őket szokták „régi gazdaság” névvel csúfolni vagy leírni.
Az amerikai-kínai viszonyt jórészt az határozza meg, hogy az „új gazdaság” főszereplőinek a többsége amerikai vagy kínai hátterű cég. Mindkét országban erős maradt ugyanakkor a „régi gazdaság” is, már csak azért is, mert mindkét szuperhatalomnak szüksége van nagyon erős és kiterjedt hadiiparra.
Ez azért meghatározó az amerikai-kínai viszony szempontjából, mert főszabályként mind az amerikai, mind a kínai „új gazdaság” szereplői saját hatékonyságuk növelése céljából az egymással kötött – mondhatjuk így: transzpacifikus – üzletekben érdekeltek. Ezzel szemben a védelmiipari komplexum (és ezért alapvetően a „régi gazdaság” derékhada) mindkét oldalon – jellegéből fakadóan – különösen érzékeny a másik szuperhatalom részéről jelentkező veszélyekre. Különösen a katonai veszélyekre, de a gazdaságiakra is.
Mindez együttesen az együttműködés és a szembenállás dichotómiáját eredményezi a két szuverén szuperhatalom: az Egyesült Államok és Kína viszonyában. Ezért valószínűtlen, hogy belátható időn belül a két hatalom nagyon egymásra találna – de legalább ilyen valószínűtlen az is, hogy teljesen elszigetelődnek egymástól, és ugyanolyan hidegháború kezdődik köztük, mint amilyen annak idején a Szovjetunióval folyt.
Ezt fejezi ki a hirosimai G7-csúcs nyilatkozata is, amelyben érdekes kettősség érvényesül Kína kapcsán. Egyrészt elmondják a G7-ek, hogy nyitottak az együttműködésre Kínával, másrészt felsorolják, hogy mi mindent várnak el Kínától: ne támogassa Moszkvát, ne támadja meg Tajvant, ne próbálja meg erőszakosan átalakítani a világrendet, védje a környezetet stb.
Tehát lesznek táborok (blokkok), és szemben fognak állni egymással. De együtt is fognak működni egymással. Egy-egy ország fejlődésének az iránya alapvetően fog függeni attól, hogy egyik vagy másik táborral mennyire azonosul. Jó ideig ilyen lehet a világunk!
A G7-ek a hirosimai emlékműnél 2023. május 21-én (Charles Michel, Giorgia Meloni, Justin Trudeau, Emmanual Macron, Fumio Kisida, Joe Biden, Olaf Scholcz, Rishi Sunak, Ursula von der Leyen)
Milyen Magyarország?
Ennek a világnak a kontextusába helyeződik az a kérdés, hogy „milyen Magyarország” próbál érdekeket érvényesíteni benne.
Milyen Magyarország? Erre a válasz attól függ, hogy honnan nézzük: belülről vagy kívülről. Ez azért nagyon fontos, mert a kettő együtt alkotja a magyar valóságot. Magyarország annak alapján viselkedik ebben a világban, ahogy önmagát látja. Az esélyeit, a mozgásterét viszont alapvetően az befolyásolja, hogy a nemzetközi élet többi szereplője mit lát belőle.
A magyar kormány külpolitikai gondolkodásának alfája és ómegája, hogy minden áron fenn kell tartania azt a sikeres fejlődést, amelyik a kétezertízes években kivezette az országot 2006-tól elmélyült, súlyos gazdasági és társadalmi válságából. Ehhez egy-két évtizeden belül Magyarország a világ technológiai fejlődésének élvonalába akar kerülni. Ez deklaráltan is cél.
Ahhoz, hogy a 2010-es években Magyarország sikeresen kitört a válságból, két dolog kellett. Az egyik az a biztonság volt, amit a NATO- és EU-tagság nyújtott. A másik tényezőt viszont az a nemzeti érdekérvényesítés képezte, amellyel sikerült az országnak kibújnia az EU intézményei és a nemzetközi pénzügyi szervezetek által diktált – elvileg a válságkezelés céljából előírt, valójában azonban a sikeres válságkezelést akadályozó – gazdaságpolitika és ahhoz kapcsolódó társadalompolitika alól.
Ez utóbbiban nem elhanyagolható szerepet játszott a nyugati világon kívüli nagyhatalmakkal kialakított jó viszony. A velük való kapcsolat gazdaság- és társadalompolitikai előfeltételek nélkül – tehát ezeken a területeken meghagyva az ország szabad útválasztását – bővítette ki a magyar nemzetgazdaság pénzügyi mozgásterét. Oroszország ezen kívül viszonylag kedvező árat kínáló, stabil energetikai partnerséget biztosított a válságkezeléshez.
A migrációs válság kapcsán ugyanakkor azt élte át a magyar kormány, hogy a nyugati országokat saját baloldali ideológiai meghatározottságuk társadalmi-biztonságpolitikai válság felé sodorja, és ebbe – szintén ideológiai diktátumok útján – a nyugati hatalmak Magyarországot is bele akarták rángatni. A nemzeti érdekérvényesítő politika azonban ennek is sikeresen ellenállt. A 2020-as koronavírusválság idején pedig a jó kínai és orosz kapcsolatoknak köszönhetően Magyarország előbb jutott védőfelszerelésekhez, majd vakcinához, mint európai versenytársai.
És akkor jött 2022. február 24. Ma ez a legnagyobb kihívás: a háború eszkalációjának a veszélye, a különféle szankciók, a nagyhatalmak közötti kapcsolatok megromlása és a két posztkommunista nagyhatalommal való kapcsolattartás (ami eddig - ismétlem - megnövelte a nyugati kondicionalitással szembeni mozgásteret) „tűrtből” „tiltott” kategóriába süllyedése.
Ehhez társul az a sajátos magyar tragédia, hogy ukrán katonaként ukrajnai, kárpátaljai magyarok is rendszeresen vesztik életüket a fronton.
Belülről nézve azt mondhatjuk: Magyarország ennek kapcsán is a 2010-es években bevált utat járja. Nemzeti érdeket érvényesít, azaz – következetesen és folyamatosan élve tagsági jogaival – nem társul a többi EU- és NATO-tagállam olyan politikáihoz, amelyek súlyosbítanák a már említett, háborús kihívásokat. Egyszersmind, amennyire csak lehet, fenntartja pragmatikus együttműködését Oroszországgal és Kínával, valamint egyes szövetségeseikkel, például Belarusszal és Iránnal.
A nemzeti érdekérvényesítés része, hogy a NATO-hoz csatlakozni akaró országokkal szemben Magyarország saját érdekei szerinti kondicionalitást alkalmaz. Ukrajnától a kisebbségi jogok és a diszkrimináció-mentes befektetési környezet helyreállítását, Svédországtól pedig a magyar társadalompolitikával szembeni méltatlan bírálatok, nyomásgyakorlások megszüntetését várja el taggá válásuk támogatása fejében.
Közben Magyarország maradéktalanul teljesíti NATO-s kötelezettségeit és vállalásait. Ezért saját értékelése szerint
Magyarország a világpolitika „leglényegesebb” válaszvonala tekintetében egyértelműen a nyugati oldalon áll, de nem szolgai módon, hanem saját érdekeit védő, büszke nyugati nemzetként.
Mindezzel csak az a baj, hogy a nemzetközi élet többi szereplője ma elsősorban nem a NATO-kötelezettségek teljesítésén, hanem szinte kizárólag az Ukrajna elleni orosz agresszió szemüvegén keresztül nézi a világot. Természetesen mindenki – Magyarországhoz hasonlóan – saját valós vagy vélt érdekei szempontjából definiálja a viszonyát az e szemüvegen keresztül látottakhoz. És mint mindenkit, Magyarországot is annak alapján helyezik el a nemzetközi élet szereplői saját politikai térképükön, hogy az ő viszonyulásokhoz képest szövetségesnek vagy ellenfélnek tűnik-e az ezen a szemüvegen keresztül látottak alapján.
Minek látszik ma kívülről Magyarország? Akik kívülről nézik, azok azt látják, hogy Magyarország hangosan ellenzi az ukrán szabadságharc fegyverrel való támogatását: ez a magyar érdekeken kívül Oroszország számára is kedvező. Magyarország minden alkalmat megragad az Oroszországgal való mielőbbi megegyezés szorgalmazására. Ez is kedvező Oroszországnak. Az ukrajnai magyarok kisebbségi jogsérelmei miatt Magyarország blokkolja a NATO-Ukrajna Tanácsot. Ez is kedvező Oroszországnak. Magyarország sokáig blokkolta a finn és még mindig blokkolja a svéd NATO-csatlakozást. Ez is kedvező Oroszországnak. És sorolhatnánk tovább…
Kívülről rátekintve mindez úgy néz ki, mintha a világpolitika aktuálisan és valóságosan leglényegesebb válaszvonala tekintetében Magyarország következetesen a „BRICS és barátai” oldalon állna a „G7 és barátai” ellenében.
Ez természetesen a „BRICS és barátai” körben elismerést arat Magyarország számára. A saját érdekeiket főszabályként a „G7 és barátaival” azonosító országok körében viszont nemcsak erkölcsi fenntartások alakulnak ki Magyarországgal szemben, hanem bizalomvesztés is.
Ha Magyarország de facto a másik oldallal van, ahogy ők látják, akkor a rábízott információk és technológiák az értelmezésükben akkor is a másik oldalt támogatják, ha egyébként Magyarország bizonyítani tudja, hogy korrektül mindent megtesz azoknak az ellenérdekelt felektől való megóvása érdekében.
Ez az, ami különösen veszélyes a jelenlegi helyzetben a magyar kormány közép és hosszú távú stratégiája számára. Ha ez a helyzet fennmarad, az nem közelebb fogja vinni Magyarországot a globális fejlődés élvonalához, amelynek jelenleg a G7 szabja meg az irányát, hanem el fogja akasztani Magyarország felzárkózását. Magyarországnak ezt el kellene kerülnie! A nemzetközi kommunikációnak ebben kulcsfontosságú feladata van. Nem elég jónak lenni, de annak is kell látszani!
A háború három idősíkja
Bármely külpolitikai stratégiának ebben a háborús helyzetben három idősíkban kell gondolkodnia: 1. az első a fegyvernyugvásig hátra lévő időszak, 2. a második a fegyvernyugvás és a békekötés közötti időszak, 3. a harmadik a békekötés utáni időszak.
A háború végeredménye szempontjából a legfontosabb a 2. idősík. Itt fogják ugyanis szentesíteni a háború eredményét. Amikor azt mondjuk, hogy fenntartható békére és igazságos békére van szükség, akkor alapvetően ennek az idősíknak a célkitűzéséről van szó.
A stratégiai perspektívák szempontjából viszont a legfontosabb a 3. idősík: ekkorra esik Ukrajna újjáépítésének a túlnyomó része, és ott alakul ki majd a háború utáni új világ, közép-európai és globális szinten is.
Az emberi életek szempontjából pedig – tehát hogy hány ukrajnai fiatal kap esélyt az életre – a fegyvernyugvásig terjedő 1. idősík a legfontosabb.
A vita Magyarország és több közép-európai ország között arról szól, hogy Magyarország az első idősíkot, tehát a fegyvernyugvásig terjedő időszakot akarja minél jobban lerövidíteni. A többi közép-európai ország taktikája pedig úgy jellemezhető, hogy ebben az időszakban kell olyan helyzetet teremteni, amely magától értetődővé teszi a második idősík során a céljaink elérését – tehát lényegében lerövidíti és megkönnyíti a második időszakot.
Ugyanakkor mindenki – Magyarország is és a többiek is – egyaránt érdekeltek mind az első időszak lerövidítésében, mind a második időszakra vonatkozó céljainkban: tehát Ukrajna területi integritásának a helyreállításában és olyan helyzet teremtésében, amelyben Oroszország megszűnik fenyegetésnek lenni Európa és a szomszédai felé.
Csak az a kérdés, hogy ez elérhető-e úgy, ahogy a magyar kormány elképzeli: a tárgyalóasztalnál. Szerintünk elérhető, mint ahogy 1989-91-ben is elérhető volt – az viszont kétségtelen, hogy nehezebben és hosszabban tartó átmeneti állapottal érhető el. Tehát az első idősík lerövidítésének az ára nagy valószínűséggel a második idősík meghosszabbodása.
És az is kétségtelen, hogy a céljaink mielőbbi fegyverszünet és utána hosszú és nehéz tárgyalások útján való eléréséhez beszélő viszonyban kell maradni az agresszorral. Ez a másik nagy különbség! Nehéz megmondani kinek van igaza !
De nehéz tagadni azt is, hogy előállhat olyan helyzet, amikor a közös céljaink eléréséhez jól jön, ha valaki miközülünk is el tud érni eredményeket Moszkvában. Lehet, hogy sosem lesz ilyen helyzet. Én mégis azt javaslom, hogy készüljünk fel arra, ha mégis lenne – és próbáljuk meglátni a most zajló vitákban inkább a munkamegosztás lehetőségét.
Viszont a magyar stratégiának számolnia kell azzal, hogy ennek a „tartalékos” szerepnek a vállalásáért Magyarország súlyos árat fizethet. Amint már említettem: az ár, amit fizetünk, az, lehet hogy akik kívülről néznek minket, azok összekeverhetnek minket a kínaiakkal – és ez még hagyján, de az oroszokkal is. Főleg ha több irányból manipulálják őket.
Ez különösen a harmadik idősíkon – a békekötés után – járhat kihívásokkal Magyarország számára. Ezért én azt javaslom a magyar stratégiaalkotásnak, hogy mérlegeljük azt a missziót, amelyet a G7 ma tölt be a holnap világának a kiformálásában. Figyeljük meg az ott induló folyamatokat, és csatlakozzunk mindenhez, ami jó és a közös érdekeinknek megfelel.
És kezdjünk el végre szoros stratégiai partnerséget építeni a „közép-európai családnak” azzal a tagjával, amelyik – egyedüliként közülünk – helyet kapott a G7 asztalánál, miközben hősies szabadságharcot vív megszállt területeinek a visszaszerzéséért: azaz Ukrajnával.
A magyar felvilágosodás legnagyobb költője azt mondta az akkori magyaroknak: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Ha ma élne, ma azt mondaná: „Vigyázó szemetek Hirosimára vessétek!” És Kijevre és Ungvárra vessétek! Hát hallgassunk rá!
Nyitókép: Közép-európai szolidaritási látogatása Kijevben 2022 márciusában. Balról: Jarosław Kaczyński lengyel miniszterelnök-helyettes, Petr Fiala cseh, Janez Janša szlovén, Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök, Denisz Smihal ukrán miniszterelnök és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök sajtótájékoztatója
