A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) nyilvánosságra hozta a 2022. október 1-jei eszmei időpontban tartott népszámlálás első eredményeit; közülük az tarthat számot a legnagyobb érdeklődésre, hogy

az országban 9 millió 604 ezren éltek, ami bő egymillióval kevesebb az 1980-ban talált, csúcsot jelentő 10 millió 709 ezernél. A csökkenés 2011-hez képest 333 ezer fő

(évi körülbelül harmincezer), valójában azonban 464 ezer fő, amit 131 ezer fős – többségében a környező országokból érkező – bevándorlási többlet mérsékelt.

A népesség számának alakulása a születések és halálozások, illetve a kivándorlás és bevándorlás (együttesen: nemzetközi vándorlás) egyenlegétől függ. E négy tényező közül a halálozás az életminőség egyik legobjektívebb mérőszáma. Bár a születéskor várható átlagos élettartam hazánkban a rendszerváltás óta sokat javult, a fejlettebb országokkal szembeni hátrányunkból nem sokat sikerült ledolgozni. Az Eurostat adatai szerint az EU 27 országának születéskor várható átlagos élettartama 2019-ben férfiak esetében 78,5 év, nőkében 84,0, Magyarországon férfiak esetében 73,1 év, nőkében pedig 79,0 év volt.

A halandóság tekintetében az EU-ban sereghajtók vagyunk, és még gazdasági fejlettségünkhöz képest is rosszul teljesítünk.

Meglehetősen bizonytalanok a kivándorlásra vonatkozó adatok. Az Eurostat kimutatása szerint 2020-ban 509 961 magyar állampolgár élt európai országban (döntő többségük Németországban, az Egyesült Királyságban és Ausztriában), számuk az utóbbi években már alig emelkedik, ám 2011-ben még csupán 220 018-an voltak. Némileg más adatot közöl a KSH Népességkutató Intézete által készített 2021-es Demográfiai portré, mely szerint 2020 elején az Európai Gazdasági Térség (EGT) országaiban és Svájcban (vagyis nem az összes európai országban) élő magyar állampolgárok száma valamivel meghaladta a 490 ezer főt, s azt is tudni vélik, hogy 2019-ben Németországból és az Egyesült Királyságból már többen tértek vissza, mint ahányan odavándoroltak.

A Magyarországon született, ám külföldön (és nem csak Európában) élő személyek száma 2020-ban 714 ezer fő (beleértve a már nem magyar állampolgárokat), ami a teljes magyarországi születésű népesség 7,3 százaléka. Bár ezek a számok első pillantásra magasnak tűnhetnek,

a szomszédos posztszocialista országokkal összehasonlítva a külföldre költöző magyarok aránya alacsonynak mondható.

A kivándorlás azért nehezen megfogható kategória, mert – szemben azzal, amit a szocialista korban disszidálásnak neveztek – fokozatosan megy vége. Az első a külföldre költözés tanulás vagy munkavállalás céljából, a második az állandó magyarországi lakóhely feladása, a harmadik a befogadó ország állampolgárságának felvétele a magyar megtartása mellett (már ahol erre jogi lehetőség van), végül a negyedik a magyar állampolgárságról való lemondás. Az első két, sőt három esetben az ország nem veszítette el állampolgárait, csak azok nem az országban élnek. A magyar állampolgárságról való lemondás azonban túl gyakori.

A bevándorlás ugyan csökkenti a kivándorlási veszteséget, de ehhez Magyarország a tőle nyugatra fekvő országokhoz képest nem eléggé vonzó, s a kormány – a bevándorlást elfogadó, sőt ösztönző országok negatív tapasztalataiból okulva – nem kíván bevándorlásösztönző politikát folytatni, mert

nem akarja magára venni a bevándorlók integrációjának gyakran kilátástalannak tűnő társadalmi és pénzügyi terhét.

Egy ország népesedési helyzetére a termékenységnek van döntő hatása, amin – a legszélsőségesebb elméleti lehetőségek kivételével – a nemzetközi vándorlás csak módosít. Ahhoz, hogy egy ország népessége újratermelje önmagát, valamivel 2 feletti teljes termékenységi ráta (TFR) szükséges. Az ENSZ adatai alapján a világ teljes termékenységi rátája 1950-ben 5 körül volt, az előrejelzés szerint 2023-ban 2,31 lesz, és az elmúlt néhány évben már meglehetősen lassan csökkent. Ez az érték az alacsony jövedelmű országokban 4,47, az alacsony-közepes jövedelmű országokban 2,55, a közepes jövedelmű országokban 2,16, a magas jövedelmű országokban 1,56, s azokban az országokban, melyet a statisztikusok adathiány vagy más ok miatt egyik csoportba sem tudtak besorolni, 2,17.

Magyarország ez esetben a magas jövedelmű országok csoportjába tartozik, s 2023-ra várt teljes termékenységi rátája 1,58, hajszállal jobb, mint a csoportátlag. Tehát nem lógunk ki a sorból, de

az, hogy másoknak is az egyszerű reprodukciót el nem érő termékenység a problémája, nem jelenthet számunkra vigaszt.

A magyar kormány abban különbözik ezen országok többségétől, hogy ezt ki is mondja, és nem a bevándorlás ösztönzésében látja a megoldást, célkitűzése a termékenységnek az egyszerű reprodukció szintjére emelése. Ez jelenleg elérhetetlennek tűnik, s már hatalmas eredmény volna az is, ha a TFR-t 1,8-1,9-re sikerülne feltornázni. Az utóbbi néhány évben valamivel 1,6 alatt vagyunk, ami ahhoz képest eredmény, hogy a történelmi mélypont 2011-ben az 1,23-as érték volt.

A problémát az jelenti, hogy a gyermekvállalási döntések igen nehezen befolyásolhatók. A miniszterelnök gyakran elmondja, legutóbb éves országértékelő beszédében, hogy nem adja fel „legmerészebb tervét”, azt, hogy a gyermekes családok anyagi helyzete jobb legyen, mint azoké, akik nem vállalnak gyermeket. Ez politikai jelszónak hatásos lehet, de a szakpolitikai cselekvés vezérfonalának nagyon problémás. Aki valaha gyermekvállalásra szánta el magát, nem azért tette, hogy jobb anyagi helyzetbe kerüljön.

A gyermekvállalást egyszerűen nem lehet gazdasági értelemben racionális döntéssé tenni;

ha a múltban azt akként is fel lehetett fogni (a parasztgazdaságba kellett a munkaerő), a modernitásban a gyermekvállalás már kizárólagosan érzelmi kérdés. A gyermekek azért születnek meg, mert szüleik azt szeretnék, hogy megszülessenek, aminek – fogamzásgátlással, abortusszal – könnyen elejét vehetnék.

A kormány az utóbbi évtizedben sokelemű, összetett születésösztönző népesedéspolitikai eszköztárat
épített ki, aminek a közgazdasági tartalma jövedelemátcsoportosítás a gyermeket nevelőkhöz, azon célból, hogy csökkenjen az azonos jövedelmű gyermekesek és gyermektelenek, illetve több vagy kevesebb gyermeket nevelők életszínvonala közötti különbség. A jövedelemátcsoportosítás a gyermek jelentette költség (részleges) átvállalása. Ezt a közgazdaságtan „közjószág” fogalmának kiterjesztése indokolja:

úgy tekintünk a gyermekekre, mint akiknek megszületése, felnevelése a köz érdekét is szolgálja, tehát indokolt, hogy annak anyagi terhét a közösség egésze legalább részben átvállalja.

A hangsúly a kiterjesztésen van, mivel az állam több mint egy évszázada azért tart fenn a gyermekek számára ingyenes oktatási rendszert, mert a gyermek „közjószág”, a közösség számára nem közömbös, hogy mivé válik. (Vannak, akik ingerülten tiltakoznak a gyermekek „közjószágként” történő értelmezése ellen, mondván, a gyermek szülei „magánjószága”, az államnak nincs hozzá köze, de arra nem gondolnak, hogy abból az állami oktatási rendszer felszámolása is következne: aki gyermeket vállalt, az oktatásának költségét is vállalta, ahhoz mi köze a többi állampolgárnak?)

A népesedéspolitikai eszköztárnak azonban vannak gyenge pontjai. A két legfontosabb a karbantartás hiánya és a háromgyermekesekre való „kihegyezettsége”.

Az adó- és járulékalapból leírható családi kedvezmény hosszú évek óta változatlan, így nem csupán a családi jövedelmekhez képest veszített súlyából, de a reálértéke is csökkent. A háromgyermekesekre való „kihegyezettség” bonyolultabb probléma. A kormány által kitűzött, a népesség egyszerű újratermelését biztosító 2,1-es teljes termékenységi rátát elvileg úgy lehetne elérni, hogy tízből kilenc nő két, egy három gyermeket szül. Ha egy nőnek csak egy gyermeke lesz, akkor kettőnek kell, hogy három gyermeke legyen, ha egy nőnek nem születik gyermeke, akkor háromnak kell, hogy három gyermeke legyen – és így tovább. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a népesedéspolitika kulcskérdése valóban a harmadik gyermek megszületésének kiemelt ösztönzése.

Ám a helyzet rosszabb. Tízből nem csupán egynek, hanem kettőnek nem születik, s vannak országok, ahol közel járnak ahhoz, hogy háromnak ne szülessen gyermeke. E jelenség mögött a biológiai problémák és a tudatos gyermektelenség növekedése áll. És feltétlenül lesznek olyanok, akik csupán egy vagy két gyermeket vállalnak. Így

csak úgy érhető el a 2,1-es teljes termékenységi arányszám, ha lesznek valóban sokgyermekes – négy-öt-hat gyermeket vállaló – családok, tízből legalább kettő, de inkább három.

Az alacsony termékenységi szint oka az ilyen családok arányának megritkulása, kuriózummá válása. És ezeknek a családoknak a népesedéspolitika lényegesen kevesebbet nyújt.

Eddig csak a gyermekeket szülő nőkről volt szó, ám mélyen igaz az a bonmot, hogy az első gyermekről az anya dönt, a másodikról és az azután következőkről az apa. Mert azokat az anya akkor vállalja, ha az apától maximális támogatást kap. És az apa a gyermek körül minden feladatot képes ellátni – leszámítva a magzat kihordását, a szülést és a szoptatást.

A népszámlálás eredménye miatt nincs ok örömre, de nincs ok kétségbeesésre sem. Amire lenne ok, az

a népesedéspolitikai eszköztár átgondolása és kiegészítése olyan eszközökkel, melyek a valóban sokgyermekes családokat támogatják.

Ezen családok esetén a gyermek- és munkavállalás összehangolását célul kitűzni meglehetősen értelmetlen, mert az anya szükségképpen majd két évtizedig távol kerül a munkapiactól, ami ellehetetleníti szakmai karrierjét, a munkapiacra visszatérve jövedelme kevesebb gyermeket vállaló kortársainál szinte szűkségképpen alacsonyabb lesz (amit a 15 százalékos adóelőny sem kompenzál), s így majdani nyugdíja is.

E helyzeten talán segíthetne,

ha a felnőtt gyermekek személyi jövedelemadójuk meghatározott hányadát felajánlhatnák édesanyjuk nyugdíjának kiegészítésére.

A gyermekek felneveléséért nyugdíjaskorban járna a kompenzáció, annak mértéke függne a felnevelt gyermekek számától és azok munkapiacon elért jövedelmének nagyságától. Ilyen rendszer már létezik, nem is messzi idegenben, hanem a szomszédos Szlovákiában, ahol először 2023 végén egy összegben, 2024-től pedig havonta, a nyugdíjjal együtt fizetnek úgynevezett szülői bónuszt.

Az ötlet az Egyesült Államokban tudományos karriert befutó, 2001-ben az MTA külső tagjának választott, 2018-ban a legmagasabb állami kitüntetéssel, a Szent István-renddel kitüntetett, a kilencvenedik életévén túl lévő és ismét Budapesten élő Demény Pál György demográfus 1987-ben, az általa alapított Population and Development Review folyóiratban közzétett tanulmányából származik. Bár ezt az ötletet azóta más is felvetette, kétségtelenül ő javasolta először. Nem lett próféta a saját hazájában. Szlovákiában sem. A szülői bónusz intézményének előkészítése és törvényhozási vitája során neve nem került elő. Ha Deménytől nem tanultunk, talán érdemes volna
tanulnunk Szlovákiától.