A katonatiszti családból származó fiatalember maga is a Ludovika Akadémián folytatta tanulmányait, itt érte a háború végső, zilált ideje, amikor a német nemzetiszocialista megszállást a szovjet internacionalista szocialista megszállás követte. A jelen és a jövő nem sok jót ígért. Nemeskürty István mégis gazdag életutat futott be. Erre visszatekintve tette fel magának a kérdést Elrepült a gyors idő című, 1998-ban megjelent önéletrajzi írásában: érdemes-e alkotói éveiről számot adnia? S mindjárt megadja a választ: „Talán érdemes, mert személyemben egy 1945 után hatalomra került réteg által tudatosan, módszeresen üldözött vagy háttérbe szorított embertípus szólal meg.

Engem csupán háttérbe szorítottak; fokozatosan derült ki, hogy hasznot hajthatok, s ezért érdemes felhasználni. De mire és hogyan? Mit, mennyit, miképpen vállalhatok.

Meddig terjed hazám szolgálatának eszméje a gyakorlatban? Meg kell-e alkudni? Mi a kompromisszum a gyakorlatban? A latin szó megegyezést jelent, az olasz kockázatos egyezséget; magyarul inkább megalkuvást.”

Mi volt e kompromisszum tartalma? Kétségtelenül sikeres pályát futott be a szocializmus évtizedeiben, amikor a magafajta embertípust üldözték vagy háttérbe szorították.

A Tanár úr azonban – széles körű műveltsége mellett – rendelkezett azokkal az erkölcsi erényekkel, amelyek alkalmassá tették arra, hogy végighaladjon egy keskeny pallón a zajló, romlott víz fölött, anélkül, hogy elnyelte volna az áradat. Az általa tisztelt Teleki Pál gondolata segítette ebben: merjünk magyarok lenni. Anélkül, hogy ezzel a kijelentéssel másféle szélsőségbe – a nacionalizmusba – szédülne.

Megfontoltan alakította ki véleményét, hivatkozva a magyar szellem- és kultúrtörténet nemes egyéniségeire, akiknek életpéldáját nem tudta kikezdeni egyetlen ideológiai konjunktúra sem. A nemzeti gondolat végigkíséri életét, s lakonikus egyszerűséggel, katonás belső tartással – közben mély fájdalommal állapítja meg 1990 után a „hol volt, hol van a nemzet” kérdésre: ki tudja? „Annyi bizonyos, hogy a nemzet nem szerveződött újjá. Ismét lakosság lettünk.” A Magyarnak számkivetve című írásában leszámol a választópolgároknak a Nyugattal kapcsolatos addigi vágyálmaival. Csak magunkat teremthetjük újjá. Ez a gondolat fogalmazódik meg a millennium alkalmával – kormánybiztosként, tábornoki rangban – az Operaházban tartott díszünnepségen elhangzott, szinte katonai parancsként hangzó szavaiban:

„A magyar nép ezer évvel ezelőtt elhatározta, hogy megmarad. Megmarad mint állam, és megmarad mint nyelv. Megmaradtunk.”

Sokan támadták több oldalról, amikor magyar–olasz–művészettörténet tanárként a múlt kényes témáihoz nyúlt. Trilógiájában kereste a Mohács körüli idők életrajzát, a megmaradás esélyét. Nem a bukás fölött mondott siratóéneket, hanem a továbbélés lehetőségét kereste. A Requiem egy hadseregért áttörést jelentett a második világháborúban szörnyű veszteséget szenvedett második magyar hadsereg történetének feldolgozásában; egyáltalán, hogy első ízben beszélni lehetett róla.

Évtizedeken át vezette a Budapest Filmstúdiót, és tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar mozgóképművészetet legalább részben sikerült kiszabadítani a szocialista sematizmus béklyójából. Józan megfontolással tekintett a társadalom állapotára. „Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a társadalom túl azon, hogy tudomásul vette a szovjet uralom kényszerű jelenlétét és ahhoz a józan ész szabályai szerint alkalmazkodott,

a szocializmus bizonyos elveivel, illetve ezek gyakorlati érvényesítésével (olcsó kulturális szolgáltatások, alacsony lakbérek, egészségügy, munkahelyi étkezés, továbbtanulási lehetőség, elviselhető adózás stb.) egyetértett.”

De azt a magatartást nem tudta elfogadni, amely a szóbeli emlékezés szerint így hangzott: életben maradni, ha kell, a részleges tisztesség árán is.

1990 után, miközben hivatalosan elismerték Nemeskürty munkásságát, egyes körök személyében és terveiben – például a Honfoglalás című film elkészítésében – támadták. Ő azonban következetesen hű maradt nemzetben gondolkodó eszméjéhez, a magyar kultúra értékeinek ápolásához. Mindvégig Tanár úr maradt.

 

Nyitókép: Nemeskürty István újlipótvárosi mellszobra, Lelkes Márk alkotása (forrás: Globetrotter19, CC BY-SA 3.0 Wikimedia Commons)