◼A nyugati egyetemi oktatást vezérlik-e eszmények?

Először fontos felismernünk, hogy az oktatási rendszer nem légüres térben, hanem államtestben, politikai közösségben létezik. Az államtest az izomzata, a politika révén cselekszik, a csontváza, a hagyomány képezi azt a közös tudást, amely révén a közösség megőrzi azonosságát, az idegrendszere, az oktatás pedig elterjeszti és elsajátíttatja a tudás és a politika eszményeit.

Az oktatás tehát minden társadalomban főszerepet visz. Minden társadalom kissé persze más, de az, amit „nyugati” társadalomnak mondhatunk, rendelkezik közös eszményekkel, az oktatási rendszere azokat tükrözi, a társadalom pedig azokat igyekszik valóra váltani. A három rendszer összefügg. A politika nem lehet meg tudás nélkül, és a tudás sem politika nélkül. Tudás sincs oktatás nélkül, illetve megfordítva. Oktatás pedig nincs politika nélkül, és megfordítva.

A nyugati hagyományban van néhány eszmény, alapérték, amely alátámasztja az oktatás modelljét, meghatározza azt, amit nyugati társadalomnak gondolunk az utóbbi pár száz évben.

Először is az az intelem, hogy legyünk alázatosak az ismeretlennel szemben. Szerintem ekörül forog a nyugati hagyomány. Ez mozgatja a tudományos cáfolat, a falszifikáció popperi eszméjét is. Eszerint a tudomány mércéje nem az, hogy valamit bebizonyítunk, hanem az, hogy el tudunk-e képzelni olyan kísérletet, amely valami hamisságát bizonyítja, ha hamis.

Másodszor az a követelmény, hogy amikor elemzünk, legyünk szenvtelenek. Ebben központi szerepet visz az a gondolat, hogy hihetünk X-ben, de ezt nem vesszük azonosságunk részének; megváltoztathatjuk a gondolatunkat, mert a szóban forgó kérdéstől kellően távol állunk érzelmileg ahhoz, hogy ez ne taszítsa azonosságtudatunkat válságba. Ahhoz bizonyos fokú érzelmi távolságtartás kell, hogy hideg fejjel meg tudjuk vizsgálni saját okoskodásainkat.

Harmadszor az az erkölcsi parancs, hogy vitában őrizzük meg jóhiszeműségünket, feltételezzük, hogy vitafelünk jóhiszemű az érveiben és a szándékaiban, komolyan gondolja, amit mond, és ennek megfelelően tárgyalunk vele mindaddig, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik.

Végül pedig az a klasszikus liberális eszme, hogy – Voltaire mondását kissé módosítva – akármilyen ostobaságokat gondolsz is, nekem kutyakötelességem megvédenem a jogodat, hogy azokat gondold. Szerintem ez a legfontosabb érték, mert senki nem tudja a választ az élet legtöbb nagy kérdésére, arra, hogy mi van, és minek kellene lennie. Csupán átevickélünk valahogy az életen, próbáljuk meggyőzni magunkat és másokat érveink igazáról. Ez is a már említett alázatot feltételezi, hiszen azzal a munkahipotézissel dolgozunk, könnyen meglehet, tévedünk, és az ellen-
felünknek igaza is lehet.

◼A nyugati egyetemi rendszer válságba jutott?

Ha a kérdés arra irányul, hogy a nyugati, különösen angolszász egyetemeken elhatalmasodott a „woke” (éber) identitáspolitika a maga sajátos „traumafigyelmeztetéseivel”, „biztonságos tereivel”, „törléskultúrájával”, „gyarmatosító szemlélettől mentesített tanterveivel”, a társadalmi igazságosságot követelő szófordulataival, akkor erről három dolgot tudok mondani.

Először is ez a neopuritán szemlélet mára az egész nyugati kultúrát áthatja, nemcsak az egyetemeket. Ám intézményi összefüggésben, azaz a kormányzati szervekben, a civil szervezetekben, a nagyvállalatokban és persze az egyetemeken harapózott el leginkább. A közös nevező pedig az emberierőforrás-osztályok tevékenysége.

Az intézmények igyekeznek megszilárdítani és állandósítani magukat. Viszonylag ad hoc gyakorlatokkal látnak hozzá munkájukhoz, de végül ebből kész filozófiát vezetnek le. Először csak működni akarnak, hasznot hajtani, sikereket elérni, és amikor elég sikeressé válnak, fölteszik maguknak azt az elég öntömjénező kérdést: „Mi lenne a mi szervezeti filozófiánk?”

Ez történt az intézmények, szervezetek és nagyvállalatok HR-osztályain. Azzal a gyakorlati kérdéssel indultak, hogy ki lesz alkalmas a felvételre, és hogy ellenőrzéssel, továbbképzéssel biztosítsák a minőséget.
Az emberi erőforrások szakemberei mára kialakult felfogással rendelkeznek, ők dolgozzák ki a vállalati-intézményi filozófiát, márpedig ezt az egyetemi tanulmányaikra, az utóbbi évtizedekben a társadalomtudományi karokon elterjedt kritikaelméleti tanokra alapozzák.

◼Az „éber” gondolat elsősorban a konzervatív vagy a liberális eszméket támadja?

A liberálisokat. Ám célkeresztjébe leginkább hithagyókat, semmint ellenségeket állít. A konzervatívok eleve körön kívül esnek, szóba sem érdemes velük állni. Az aposztaták, a progresszív törzs szakadárjai váltják ki igazán a neopuritán baloldal haragját. Példa erre J. K. Rowling írónő, akit progresszív felfogásáért ünnepeltek korábban, szerintem ma is egyértelműen az, de ma a transzaktivizmus vadabb elemei hithagyásért rekesztették ki a táborukból.

Érdemes kissé távolabbról megnéznünk egyetemeink válságát, ha tényleg válságról kell beszélnünk.
Az akadémiai világ évtizedek óta liberális irányba hajlik. Amióta az ötvenes években elkezdték felmérni az egyetemi oktatók nézeteit, a társadalom- és bölcsésztudományok művelőinek többsége liberálisnak számít. A válság azonban az utóbbi néhány évben alakult ki, amikor a társadalom és a közgondolkodás, joggal mondhatjuk, polarizálódott, és az intézmények – köztük az egyetemek – egyre kevésbé viselik el az emberierőforrás-osztályaik ortodoxiájával nem egyező véleményeket.

◼Miért éppen most bontakozott ki ez a válságjelenség?

Amikor az emberi történelemben új kommunikációs eszközök alakultak ki, az mindig nagy fölfordulással járt, a közerkölcsök és a szokások megbomlottak. A nyomtatás feltalálása után néhány évtizeddel kitört a reformáció szerte a keresztény világban. Ekkor a normák megdőltek, megsokasodtak a millenarista mozgalmak, és valamennyi azt állította magáról, hogy a bűnös status quóból ő hozhatja el a szabadulást, és ha elhozza, akkor a világban minden rendben lesz.

Ha ma körülnézünk, ijesztően hasonló mintázat kibontakozását látjuk. A számítástechnika, a világháló és a közösségi média feltalálása után néhány évvel ismét millenarista mozgalmak burjánzottak el, különösen a nyugati kultúrában. A klímamozgalom azt hirdeti, hogy eleink vétkeztek természetanyánk ellen, pusztulását idézve elő, nekünk pedig meg kell mentenünk azt, és mihelyt megoldjuk a „klímaválságot”, akkor feltehetőleg minden rendben lesz. Ugyanígy a társadalmi igazságért küzdő mozgalom azt állítja, hogy az előítélet valamennyi formájának bűne a világ legnagyobb baja, ezt a társadalmi igazságért harcolóknak fel kell számolniuk, és ha ezt megteszik, minden rendben lesz. A jobboldalon meg ott vannak a Qanon-hívek, akik szerint a világot sátánisták (néha persze „gyíkemberek”) szövetsége vezeti, és amikor erről lerántják a leplet, akkor a világ ismét megszabadulhat.

A felszínen ezek a mozgalmak nagyon különböznek egymástól, az alapszerkezetükben mégis nemcsak egymáshoz, hanem a történelem során, különösen a kommunikációs eszközök megváltozása után kialakult mozgalmakhoz hasonlítanak. Valahányszor új kommunikációs eszköz terjedt el, újra meg kellett tanulnunk egymáshoz viszonyulni, egymás iránt együttérzést tanúsítani.

Hogy azonban mennyire kell most válságról beszélnünk, azt antropológiailag kell megvizsgálnunk. Az antropológusok régóta mondják, hogy az összetett társadalmakat nemegyszer „átmeneti állapot” jellemzi, amikor egy adott kultúra véget ér, és átadja a helyét egy másiknak. Az ilyen, a történelemben gyakran, főleg kommunikációs eszközváltások idején bekövetkező időszakokban a normáink, hierarchiáink, igazságaink felborulását tapasztaljuk. Ha körülnézünk, mindenütt a felfordulás mintázatait tapasztaljuk: a szakértőket megvetik, az összeesküvés-elméletek kiötlőit ünneplik, a progresszív gondolkodás korábbi bástyáit reakciósnak mondják, és a látványosan önérdek vezérelte sarlatánokat komolyan veszik.

Hogy az átmeneti időszak hova vezet, azt sohasem tudjuk. Hogy a válsággal meg tudunk-e birkózni, vagy az gyűr-e le minket, az még nem dőlt el. Ám ha meg akarjuk oldani, akkor bizonyosan valamennyire együtt kell éreznünk azokkal, akikkel nem értünk egyet, és visszatérnünk a nyugati kultúra alapértékeihez, a gondolkodás alázatához, az elemzés szenvtelenségéhez-pártatlanságához, a vitatkozás jóhiszeműségéhez, összefoglalóan
a polgári társalgás klasszikus liberális normáihoz.

◼Van-e konzervatív alternatívája az egyetemeken tapasztalható monolitikus, progresszív-liberális status quónak? Az lenne a konzervatív feladat, hogy Gramsci „hosszú menetelését” utánozva beszivárogjunk az egyetemekre, vagy kétharmados többséget szerezve szervezzük át az egyetemeket, és ha ez nem megy, hívjunk meg egy kínai egyetemet, hogy végezze el helyettünk a munkát?

Először is semmilyen helyzetben nem tartom üdvösnek, ha ellenfelünk kárhoztatott taktikáját vesszük át: ha tüzet tűzzel oltunk, abból csak pokol lehet. Ráadásul aligha hiszem, hogy a konzervatívoknak ahhoz hasonlóra kellene törekedniük, mint az intézményeket elfoglaló „hosszú menetelés”. Helyette távlatosan kellene szemlélniük a dolgokat. A woke-ostobaság minden bizonnyal összeomlik tulajdon ellentmondásainak súlya alatt, vagy egyszerűen kifullad, végtére nem lehet szünet nélkül háborogni. Hosszú távon a cenzúra fő forrása Nyugaton azonban Kína felemelkedése, illetve a Kínai Kommunista Párt befolyásának elterjedése világszerte, az, hogy Kína stratégiailag meghatározó szerepre tesz szert a Nyugat számos intézményében.

A konzervativizmus, mint Roger Scruton közismerten mondta, ösztön, nem pedig ideológia. Ez a konzervatívokat hátrányos helyzetbe hozza, mert nincs ideológiánk, amellyel házalhatunk. Csupán inthetünk az önmegtartóztatásra, az alázatra, az óvatosságra, a különös emberi tapasztalat értékelésére. Ennek fényében a legtöbb, amit a konzervatívok az oktatásban adhatnak, az nem holmi elmélet, hát még ideológia, hanem sokkal inkább a világhoz való hozzáállás.

◼Mit jelent ez a hozzáállás?

Gyerekkoromban a kilencvenes években, Kanadában azt mondták nekünk a szüleink és a tanáraink, de ezt sugallta kultúránk egésze, hogy „a mi nemzedékünknek kell megváltoztatnia a világot”. Visszatekintve módfelett furcsállom ezt az intelmet. Miért nem azt mondták nekünk, hogy „a mi nemzedékünknek kell megóvnia a világot”? A világ megváltoztatása így is, úgy is végbemegy: az egész gazdasági rendszer a növekedésre való igyekezeten alapul, a közgazdaság tervezett avulással számol.
A világnak nincs szüksége arra, hogy mi egyénileg a megváltoztatásán fáradozzunk. A megőrzése azonban gondolkodást és erőfeszítést, végső soron késztetéseink, vágyaink és törekvéseink feláldozását kívánja meg. Meglep, hogy szinte alig mondják néhányan, a következő nemzedék felelőssége értékelni mindazt, amink van, amit a történelem számunkra szervesen kibontakoztatott. Miközben hosszú idő és fáradságos munka kellett a létrehozásához, ugyanolyan könnyű elveszíteni és elpusztítani, mint a bizalmat, még csak nem is kell hozzá rosszindulat, elég a puszta hanyagság. Hol az intelem, hogy őrizzük meg a megőriznivalót, vagy legalább vitassuk meg, mit érdemes megőrizni? A kérdésre válaszolva hadd kanyarodjam vissza az elejére. Amit az oktatási kultúránkban érdemes megőrizni – konzerválni –, az a jóhiszeműség a vitában, szenvtelenség-pártatlanság az elemzésben és az alázat a gondolkodásban. Miként T. S. Eliot is írta: „Egyetlen bölcsességük van, amit még remélhetünk, / Az alázat bölcsessége: az alázat végtelen.” (East Coker, Vas István fordítása)

Borítókép: Calum T. Nicholson (az interjúalany jóvoltából)