Említette, hogy a rendszerváltozás szellemi előkészítésén fáradozott szerkesztőként és közgondolkodóként, de az felkészületlenül érte. Önt vagy minket? Milyen következményekkel járt ez? Önre és ránk nézve?
Nem a felkészüléssel volt a baj, hanem hogy kissé hirtelen jött. Nem maradt idő kibeszélni és legalább részben feloldani az ellentéteket a népi, a liberális és a szocialista tradíció között, ahogy azt például Bibó megtette. Leg-alább olyan szinten, hogy tudjunk normálisan vitatkozni, párbeszédet folytatni egymással. De ha már Bibót említettem: a Bibó-emlékkönyvbe szánt írásom címét – Felkészülni azutánra – a szerkesztőbizottságban valaki megvétózta. Az egyik tagja, Bence Gyuri barátom, nem volt hajlandó elárulni, hogy ki – kötötte a bandafegyelem. Nem is érdekes ez. Végül A felkészülés kötelessége címet kapta. Az emlékkönyvről az MSZMP KB számára készült Kornidesz–Knopp-jelentés az egyértelműen rendszerellenes kategóriába sorolta.
1988 márciusában családommal együtt Magyarországra átköltözve láttam a két tábor közötti feszültségeket, és megdöbbentem, mert Erdélyben ez miközöttünk teljességgel hiányzott: az általam alapított Limes Kör összejövetelein együtt gondolkodott a népiekhez tartozó Fábián Ernő, a marxista Balázs Sándor, vagy jómagam, aki a liberális demokráciának egy olyan, radikális változatát képviseltem, amelynek központi kategóriája az autonóm társadalom, nem pedig az állam volt. Tartottam a kapcsolatot a magyarországi ellenzéknek mind a két szárnyával, Bencéékkel és Csoóriékkal is. Ezt folytattam Budapesten is. Emlékszem, 1988 októberében a 301-es parcellához menet az egyik oldalamon Csurka, a másikon Kis János baktatott. Ez máig meghatározó élményem maradt, de hamarosan én is „lecsatlakoztam”. Hiba volt? A Limes-attitűd erőteljesen politizáló, de alapvetően elméleti, politikafölötti volt. Milyen politikai irányzatok lehetségesek ma Magyarországon? című esszémet még Bukarestben írtam 1987 októberében, Magyarországra készülődve. A keresztény, liberális, szocialista és népi tradíciót vettem számba. A liberális demokrata irányzatot tekintettem a legfontosabbnak, de megjegyezve, hogy csak akkor tölthet be komoly politikai szerepet, ha vállalja a magyar nemzeti liberalizmus hagyományát. Ha valamilyen csoda folytán nemzeti karizmára sikerül szert tennie. Az MDF ezt a csodát jelentette számomra, attól a pillanattól kezdve, hogy Antall József, Szabad Györggyel együtt megjelenve az ideiglenes választmány egyik Fő utcai ülésén, amelyen én is részt vettem, „jött, látott és győzött”. A lényeg az, hogy egyetlen másik politikai irányzatban, szerveződésben sem volt meg a teljes, az egész magyarsághoz való ragaszkodásnak és az ezzel kapcsolatos problémaérzékenységnek az az intenzitása és egyértelműsége, ami az MDF-ben megvolt. Ezért végül is nem volt kérdés számomra, hova csatlakozzam.
Szóval, ha nem változnak olyan villámgyorsan a nemzetközi viszonyok, akkor talán jutott volna elég idő dolgaink rendes megvitatására, ám helyette a politikai cselekvés sodrása elragadott minket. Antall mindenesetre – már miniszterelnökként – tudta, hogy amikor a pénzügyi kényszerhelyzetnek engedve „lepaktált” az SZDSZ-szel, bármennyire is lázadoztak ellene a pártjában, nem az ellenségével kötött elvtelen szövetséget.
Egy komoly történész-jogász barátom szerint a geopolitika nem más, mint az imperializmus politikailag korrekt változata.
A történészek utálják a geopolitikát, és nem tekintik tudománynak. Én nem szeretném bizonygatni, hogy az. Minden társadalomtudomány problematikus valahol. Yves Lacoste professzor, akinek a párizsi intézetében több hónapot tölthettem a kilencvenes évek elején, nagyon szellemesen tisztázta ezt a dolgot a történészekkel: azt mondta, mi nem szégyelljük bevallani, hogy a történelemből csak az érdekel bennünket, ami a jelen geopolitikai helyzetben releváns. Ezzel magam is mindig így voltam, és most is így vagyok. A geopolitika számomra olyan szemléletmód, amely a nagyhatalmak közötti egyensúlyt keresi a világban, de tehetetlen egy olyan aktorral szemben, amely hegemón pozícióban lévén, mint most Amerika, vagy amilyenben Anglia volt a XX. század elején, nem hajlandó belenyugodni abba, hogy van egy vele egyenrangú vagy potenciálisan egyenrangú riválisa. Ez előbb-utóbb a két nagy közötti háborúhoz vezet, mint ahogy vezetett is az első világháborúban Anglia, majd az angloszféra és Németország között, vagy vezetett most – regionális szinten – egy furcsa, de nagyon veszélyes háborúhoz Amerika, illetve Ukrajna és Oroszország között, mert Washington (és London, persze) a fejébe vette, hogy a maradék Kelet-Európából, tehát Ukrajnából is kiszorítja Moszkvát.
Ám ennél sokkal komolyabb veszélyt jelent, hogy a világ jelenlegi legkritikusabb térségében, Kelet- és Délkelet-Ázsiában is háború fenyeget, mert Amerika nem hajlandó tudomásul venni, hogy Kína Tajvant és a Dél-kínai-tenger nagyobb részét a saját területének tekinti, és ennek – ha kell – erő alkalmazásával is érvényt szerez. Ezt a potenciális háborút csak akkor lehetne elkerülni, ha a régió Tajvanon és a dél-kínai-tengeri szigeteken túli részében (Japán, a Fülöp-szigetek, Ausztrália, és természetesen az Amerikához tartozó Guam miatt) egyértelmű fölényben lévő Egyesült Államok megosztaná a térség egésze fölötti hegemóniát Kínával. Minthogy azonban ez ma a világ legfontosabb régiója, Washington tulajdonképpen attól fél, hogy akkor a globális hegemóniát is meg kellene Pekinggel osztania. Azt pedig Thuküdidész óta tudjuk, hogy a háborúkat pontosan az ilyen félelmek okozzák.
Sokat töprengett az Erdélyből való eljövetele, az oda visszatérése, majd ismételt eljövetele szükségességén.
Amikor a Kolozsváron megjelenő kétnyelvű Provinciát készítettem elő és csináltam, mert gyakorlatilag én találtam ki és én szerkesztettem, bár volt egy főszerkesztőtársam a kiváló marosvásárhelyi irodalomkritikus és esszéíró, Al. Cistelecan személyében, szóval 1998 és 2002 között volt bennem egy kis erdélyi, transzilvanista eufória (bár igazából partiumi vagyok, nem is erdélyi, a szó szorosabb értelmében). Ekkor mondtam, sőt le is írtam: valószínűleg hiba volt átköltöznöm Magyarországra. De lehiggadtam. Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy a Provincia a maga szellemi-ideológiai programját, amely az erdélyi régió-haza intézményes megteremtésére irányult, az ottani románokkal együtt természetesen, nem tudta átvinni politikai szintre egy transzetnikus regionalista párt megteremtésével. Nem az volt a probléma, hogy a régió-hazát nem tudtuk megteremteni, hanem az, hogy nem tudtunk egy autentikus, tehát nem a háttérből irányított politikai mozgalmat létrehozni ennek hosszú távú előmozdítása érdekében. Pedig ennek akkor, 2001-2002-ben megvoltak a belső, erdélyi előfeltételei. De ezt két nemzetállami centrummal, Bukaresttel és Budapesttel szemben kellett volna megtenni. Amihez nyilvánvalóan gyengék voltunk.
A „lehiggadás” másik oka már Nagyváraddal kapcsolatos, ahol a Partiumi Keresztény Egyetemen 2006-tól főállásban politikafilozófiát és geopolitikát tanítottam. Számomra Nagyvárad volt a város, ott jártam középiskolába, az ottani magyar és részben még magyar zsidó közegben formálódtam értelmiségivé, mielőtt a kolozsvári egyetemre kerültem volna. Szóval Váradra nem vissza-, hanem hazatérve brutális élményben volt részem. Láttam konkrét, lokális szinten, hogyan válik marginális, perifériára szoruló tényezővé az egykor domináns nemzet. Ekkor fedeztem fel magamnak (egy általam vezetett kutatásnak köszönhetően) a kiegyezés utáni Magyarországot mint egy ma, visszamenőleg is normálisnak, azaz elfogadhatónak, vállalhatónak tekinthető nagyhatalom társországát, amely persze nem volt az igazi nagyokkal egy szinten.
Itt is a geopolitika segített eligazodnom ebben a nem egyszerű kérdésben. Nem a nemzetiségek egyenrangúsági törekvéseinek elutasítása, nem a nemzeti hegemóniához való természetes ragaszkodás vezetett a presztízs elveszítéséhez, hogy Jeszenszky Gézát idézzem, hanem geopolitikai helyzetünk 1905-1906 táján bekövetkezett radikális megváltozása. Amikor Németország egyértelműen a brit hegemóniát veszélyeztető ellenféllé vált, elkerülhetetlenül azzá lett természetes szövetségese, Ausztria-Magyarország is. Seton-Watson és a többiek kisebbségeket felkaroló hallatlan intenzitású aktivitása már válasz volt erre a geopolitikai kihívásra. Elég csak elolvasni az anyai ágon német Eyre Crowe német ügyekért felelős brit külügyminiszteri főtisztviselő Memorandumát – én David Owen The Hidden Perspective című nagyon tanulságos könyvében olvastam –, hogy megértsük, tulajdonképpen miért nem lehetett már elkerülni a háborút, és miért kellett a Monarchiának mint az új Európa, a brit New Europe kialakításának útjában álló hatalomnak és ezen belül elsősorban Magyarországnak megsemmisülnie.
A Provincia idején még én is osztottam a magyar történészek és egyáltalán a szellemi elit fontos részének általános véleményét, hogy vétkesek voltunk. Lehet, hogy bizonyos mértékig azok voltunk, de nem ezért számoltak le velünk. Hanem geopolitikai okokból. Demokrácia és nemzeti hegemónia a 20. sz. eleji Magyarországon című, a Magyar Politikatudományi Társaság 2013-as kolozsvári vándorgyűlésén megtartott előadásomban fejtettem ezt ki bővebben, amely a Korunkban jelent meg, és az Alternatívák könyve 7., záró kötetében fog – több idevágó írásommal együtt – a helyére kerülni.
És hogyan látja Magyarország geopolitikai helyzetét – most?
Könnyebbet is kérdezhetett volna. A fő probléma itt az, hogy Magyarországnak – önmagában véve – tulajdonképpen nincs „geopolitikai helyzete”, vagyis nem releváns tényező. Ez a Mohács utáni évszázadokban is így volt, egészen a kiegyezésig, amikor Magyarország – egy nagyobb közép-európai birodalmi konglomerátum részeként – megint viszonylag fontossá vált. Én ezt tekintem mintának ma is, nem pedig a kisállami geopolitikai evickélést. Sajnos az Európai Unió kulcsállama, Németország jó ideje geopolitikai tetszhalott, és amíg ez az állapot tart, geopolitikailag Magyarország is, hogy úgy mondjam, „otthontalan”.
Herfried Münkler német politikatudós és történész nemrég arról írt, hogy a német külügyminisztérium Bismarck-terméből eltávolították az egykori kancellár portréját, és a termet is átnevezték. Kétséges azonban, hogy ez a „damnatio memoriae”, amit a zöldpárti miniszter asszony próbál végrehajtani, sikerrel jár. Lehetséges – jegyzi meg Münkler –, hogy eljön még az idő, amikor a „Macht in der Mitte” újból fontos szerepet fog játszani Európában, és visszakerül az a portré a helyére. Egyelőre azonban az Anglia által támogatott régi „Új Európa”, az egykori Rzeczpospolita valamiféle újjáélesztésén fáradozó és egyszerre orosz- és németellenes lengyel–litván–ukrán trió nyomul a baltiakkal együtt, Angliával a háttérben, de Amerikába kapaszkodva, természetesen. Egyesek szerint ez lesz Európa új súlypontja. Ezt nem hiszem. Egyrészt azért, mert gazdaságilag súlytalanok, ráadásul Ukrajna mind gazdaságilag, mind belpolitikailag időzített bomba. Másrészt pedig azért, mert az Egyesült Államok nem fogja sokáig dédelgetni Európát. Amikor a szuverén, a geopolitikai Európa nem üres jelszó, hanem hatalmi kényszerűség lesz, akkor Németország és Franciaország néhány más országgal együtt meg fogja azt csinálni. Vagy az EU-n belül, vagy ha muszáj, akkor azon kívül.
A döntő az, hogy Magyarország ne tegyen semmi olyasmit, ami gátolja vagy esetleg lehetetlenné teszi ehhez az előbb-utóbb újból napirendre kerülő mag-Európához vagy – ahogy a franciák mondják – Europe-puissance-hoz való csatlakozásunkat. Mert ott a helyünk. Ezért aggaszt engem mind a kormány szuverenista, birodalomellenes retorikája, mind az ellenzék üres szólamokat pufogtató, a Nyugat egységét biztos támpontnak vélő „külpolitikája”. A világ nem Amerika és Kína, a két szuperhatalom által irányított duális rendszer, hanem kisebb-nagyobb középhatalmak vagy regionális tömbök sokarcú világa. És mindegyikkel jóban lenni és egyikhez sem tartozni nem lehet.
A szerző geopolitikai blogja itt olvasható
