A National Interest kéthavi lapot Irving Kristol, a kiváló neokonzervatív gondolkodó alapította 1985-ben, hogy az amerikai progresszív-liberális idealizmussal (demokráciaterjesztő liberálisokkal) szemben álló konzervatív realistáknak is legyen szócsövük. A lap külpolitikai, nemzetbiztonsági írásokat, vitákat közöl. Régóta írja az „idealista” háborús vállalkozásokról, Afganisztánról, Irakról: nemhogy erősítették, inkább gyengítették Amerika globális befolyását. Az Oroszországgal, Kínával és Iránnal való realista szembenézés megköveteli, hogy az ellenérdekeltek is lehetőséget kapjanak álláspontjuk kifejtésére. Így közölte tavaly a lap hasábjain tanulságos cikkét Vlagyimir Putyin, amelyről mi is beszámoltunk.  A National Interest azon realista törekvése, hogy a másik fél véleménye is meghallgattassék, azonban csorbát szenvedett az ukrán–magyar viszonyról szóló mostani cikkben (lásd az eredetit itt).

Melinda Haring, az Atlanti Tanács Eurázsiai Központjának kutatója személyes riportban számol be „Európa legszegényebb országában” szerzett tapasztalatairól, ahol a populizmus és a kliensrendszer fojtogatja a parlamentet, ahol alig van külföldi befektetés, megvesztegethetők a bírák, és az oligarchák tarolnak. Az ügybuzgó elnök, Zelenszkij véget akar vetni a keleti országrészt pusztító háborúnak, felvirágoztatná a gazdaságot, és hadat üzent a korrupciónak. Célja, hogy beléptesse az országot a NATO-ba, az EU-ba, de ezt aligha éri el, amíg a keleti végeken meg nem szünteti a harcokat. Többszöri próbálkozása sem hozott eddig eredményt.

Ám Zelenszkij NATO-törekvéseinek nemcsak keleten, nyugaton is van kerékkötője, mégpedig, állítja a cikkíró, Magyarország az.

Haring ukrán kalauzul azt a Dmitro Tuzsanszkij politikai elemzőt választotta, aki Demkó Attilának adott interjút a Mandiner hasábjain. Elvileg tisztában van Kárpátalja nemzetiségi viszonyaival és azok nemzetközi vonatkozásaival. Ehhez képest meglehetősen egyoldalú képet fest fel az amerikai elemzőnőnek. Megmutatja neki, hogy a románok nagyobb házakban laknak, mint a magyarok, mert jobban beilleszkedtek Ukrajnába. Ugyan Ukrajna szerint Romániában kétszázötven-háromszázezer, a románok szerint csak ötvenegyezer ukrán él, de ez nem árnyékolja be a kitűnő román–ukrán kapcsolatokat.

Bezzeg Magyarország! Az roppant ügyesen gördít akadályokat Ukrajna elé. Minthogy tagja a NATO-nak és az EU-nak, meggátolhatja Ukrajna belépését bármelyikbe. „Arra törekszik – idézem Haringet szó szerint –, hogy újraegyesítse népét és nemzetét, és ezt Budapest boldogan pénzeli.

A trianoni békeszerződés, a magyar nacionalisták mumusa [bugbear] feldarabolta Magyarországot.

A magyar lakosság harmada a modern országhatárokon kívül rekedt. Miközben az országnak hozzávetőleg tízmillió lakosa van, egymillió magyar él Romániában, ötszázezer Szlovákiában, és százhúszezer Ukrajnában. Ukrajnában és Magyarország úgynevezett történelmi területein a magyar gyerekek magyar nyelven kapnak oktatást, mégpedig a magyar szabványoknak megfelelően. Az utolsó harminc évben Budapest iskolahálózatot épített ki, mondván, hogy aki magyar, annak joga az óvodától az egyetemig minden szinten tanulnia. A magyarok és az ukránok személyes kapcsolatai jók, biztosít Tuzsanszkij, de Budapest és Kijev viszonya más kérdés. Magyarország folyamatosan megakadályozza Ukrajna további NATO-integrációját, és minduntalan felhánytorgatja a nyugat-ukrajnai nyelvügyeket.”

Minthogy az elemző Haring úgy gondolja, ezzel eleget tett az alapos tájékoztatás kötelességének, továbbmegy, és szóvá teszi (teljes joggal), hogy Putyin célja destabilizálni Nyugat-Ukrajnát, ahogyan emlékezetes júliusi cikkében kétségbe vonja az önálló ukrán nyelvi, kulturális-történeti és politikai identitást. Azaz valójában az önálló Ukrajna létét. Ne feledjük, negyvenmilliós országról van szó – fejlett iparral, Európa legjobb, a hírek szerint igen kapós földjeivel, jó egyetemekkel!

Valóban áldatlan az a senkiföldje-szerű helyzet, amelyben Ukrajna találta magát. És valóban nagyobb együttérzést kíván az a nemzetépítés, amelybe az ukrán politikai elit belevágott. De ha „nemzetépítésen” ukránosítást, azaz erőszakos asszimilációt kell értenünk, azt joggal bírálja mindenki.

A magyar kisebbség jogainak szűkítését már hosszú ideje felrovó budapesti kormányt pedig aligha lehet a következő érveléssel lebeszélni a kárpátaljai magyar kisebbség jogainak védelméről:

„Nyugat-Ukrajnából nézve Magyarországnak az a stratégiája, hogy történelmi területeit újraintegrálja, merő ostobaság. Az ukrajnai fiatal magyaroknak uniós útlevelük van, és egyre nagyobb számban utaznak külföldre. Csak idő kérdése, hogy az ukrajnai magyar lakosság az Európai Unióba telepszik át, vagy pedig kihal.”

Sok hamisság van ebben a passzusban is, de a legfőbb az, hogy a szerzőnek esze ágába se jutott, hogy tisztázza, mit ért ő maga, az ukrán és a magyar politika „Magyország történelmi területének újraintegrálásán”. Így viszont arra alkalmas, hogy a nagyorosz birodalmi törekvéssel hírbe lehessen hozni Magyarországot. Mindannyian tudjuk: a magyar kormány a nemzet határokon átívelő, azaz semmilyen határmódosítással nem járó újraegyesítését szorgalmazza. Haringnak legalább utalnia kellett volna erre.

Jeszenszky Géza ezért levelet írt a National Interestnek, és az alábbi szöveg közlését kérte:

„Uram!

Mint annak a Magyarország korábbi külügyminisztere, amely elsőként ismerte el Ukrajna függetlenségét és területi sérthetetlenségét 1991-ben, egyoldalúnak és tévesen informáltnak tartom Melinda Haringnek lapjuk százhetvenhatodik számában közölt cikkét.

Magyarország - a nemzetközi közösséggel összhnagban - nem ismeri el a Krím Oroszország általi annektálását, illetve elutasítja a Kelet-Ukrajnában hadüzenet nélkül vívott háborúját, és semmilyen titkos vagy nyílt terve nincs Ukrajna legnyugatibb, 1920-ig a Magyar Királyság részét képező szegletének elfoglalására. A mai Magyarország semmi mást nem kíván Ukrajnától, csak azt, hogy tartsa be az első nemzetközi szerződést, amelyet Kijev Magyarországgal megkötött »a jószomszédság és az együttműködés alapjairól« 1991. december 6-án. Ez magában foglalta a »Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán SZSZK együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén« című dokumentumot, amelyet Anatolij Zlenko külügyminiszter és magam írtunk alá. Ez elismerte a Magyarország határa mentén élő százötvenezer magyar egyéni és kollektív jogait, és mindkét felet arra kötelezte, hogy megtegyék »a szükséges politikai, jogi és államigazgatási intézkedéseket az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási indentitásuk megőrzéséhez és fejlesztéséhez«. A tizedik cikk kimondja, a felek »biztosítják az ahhoz szükséges lehetőségeket, hogy a nemzeti kisebbségek tanulják anyanyelvüket és anyanyelvükön tanuljanak az oktatás minden szintjén«.

2017. szeptember 5-én az ukrán parlament új oktatási törvényt fogadott el. A reformra nagy szükség volt, és külföldi megfigyelők is üdvözölték. De az Oroszország, Románia, Bulgária, Magyarország, sőt Görögország legnagyobb sajnálatára előírja, hogy tízéves kortól minden tantárgyat ukrán nyelven kell oktatni Ukrajna iskoláiban, ami a kisebbségi nyelvek oktatását egyetlenegy tantárgyra szűkíti, a kisebbségi nyelv és irodalom oktatását heti néhány órára korlátozza. A kimondott cél az, hogy az államnyelv, az ukrán jobb ismeretét segítse elő, ami érthető, sőt, támogatható cél is, ahogy kezdetben a külföldi megfigyelők jelezték. Közelebb áll a valósághoz az a nézet, hogy

a cél az orosz nyelv használatának visszaszorítása (mindmáig általánosan beszélik az oroszt Kijevben is), ám a távlati cél nagyobb ennél, az, hogy a hivatalos nyelv szorgalmazásának örve alatt megváltoztassák az új nemzedékek identitását, azaz ukránosítsák a nem ukránokat.

A legtöbb nyugati megfigyelő nem hiszi el, hogy ez lenne a szándék, csakhogy Kelet-Közép-Európában nem újkeletű az ilyen törekvés, a modern nacionalizmusok születéséig nyúlik vissza. Adott időszakban minden olyan állam, amelynek területén jelentős számban éltek kisebbségiek, megpróbálta azok számát csökkenteni asszimilációval, elűzéssel vagy éppen tömeges gyilkolással (a Balkánon nevezték el ezt a gyakorlatot „etnikai tisztogatásnak”). Ma az emberi jogok fogalma, az EBESZ és az Európa Tanács ajánlásai, illetve egyezményei tiltják az ilyen törekvéseket. Időnként felvetődik, hogy az ukrán törvény »csak« az orosz nyelv ellen irányul, és a többi kisebbség a »járulékos veszteség« kategóriájába esik. Ha erről lenne szó, az is elfogadhatatlan.

Az ukrán lakosságnak közel a negyede valamilyen nemzeti kisebbséghez tartozik, tízmillió ukrán állampolgár anyanyelve az orosz. Nemzeti hűséget megparancsolni nem lehet – lojalitást elérni lehet, jó politikával. Ez különösen igaz a nemzeti kisebbségekre nézve. Attól, hogy valaki a hivatalos nyelvet beszéli, még nem lesz jó állampolgár. Elhinné bárki is, hogy ha minden orosz anyanyelvű ukrán állampolgár megtanul ukránul, buzgó ukrán hazafi lesz, de ha orosz tannyelvű iskolába jár, Putyin tekintélyuralmával rokonszenvezik? Ha Ukrajna demokratikusabb, szabadabb és jómódúbb lesz, mint Oroszország, ha közelebb kerül az Európai Unióhoz, akkor a nem ukrán kisebbségek bizonyosan azt részesítenék előnyben Putyin uralmával szemben. Ehhez hasonlóan, ha a kárpátaljai magyarok a maguk kultúrájában nevelkedhetnek fel, egyenlő jogokat élvezhetnek, és nem szembesülnek ellenséges propagandával és provokációkkal (ahogyan ma megannyiszor kénytelenek), otthon éreznék magukat őseik földjén. Ha veszélyes ellenségekként bánnak velük (ahogy több incidens is tanúsította a közelmúltban), aligha fogják Ukrajnát és az ukrán nyelvet szeretni, sőt, úgy érezhetik, Magyarországra való kivándorlásra kényszerítik őket. Ez lenne a cél? Ez talán megtörténhet a magyarokkal, de a többi ukrajnai nemzeti kisebbséggel aligha. Az oktatási törvény hetedik cikke kiváló ürügyül szolgálhat arra, hogy Oroszország annektálja Ukrajna orosz nyelvű részeit, hogy megvédje lakosait az ukránosítástól. Bizonyosan nem ez a szándék vezérelte a törvény megalkotóit.

Jeszenszky Géza

történész, nyugalmazott egyetemi tanár

Lásd még újabban megjelent angol nyelvű cikkeimet Ukrajna és szomszédai konfliktusáról itt és itt.”

Nyitókép: A National Interest oldala a szóban forgó írással.