Mit hisz tehát Putyin, és mit akar?

Ezt mindannyian tudni szeretnénk, de nincs módunk megkérdezni. Hallottuk egyszer s másszor beszélni, például Oliver Stone előtt, és voltak egészen drámai megnyilatkozásai, mint a hírhedett 2007-es müncheni konferencián tartott beszéde. Úgyhogy alkothatunk némi fogalmat arról, hogy mit gondol, de igyekszik minket bizonytalanságban tartani, illetve ő maga se mindig tudja. Amit tehát mondok, erősen feltételezés, és igen messziről kezdem.

Amikor az első világháború végén az Orosz Birodalom összeomlott, és kitört a bolsevik forradalom, mindenki azt hitte, Oroszországnak befellegzett, ahogy a Habsburg Birodalomnak, az Osztrák–Magyar Monarchiának és az Oszmán Birodalomnak is. Letűntek, és nem tértek vissza. Mindenki így gondolta Oroszországról is. Csakhogy alig egy nemzedék múlva visszatért, hatalmas iparosodó országgá lett, amelytől a nemzetközi rendszer nem tekinthetett el. A versailles-i béke azonban, amelyet azért kötöttek, hogy egyedül Németországot büntessék a háborúért, Szovjet-Oroszországot kihagyta a rendezésből. Emlékszünk, Németország győzött a keleti fronton, és megkötötte Oroszországgal a breszt-litovszki békét, majd nyugaton vereséget szenvedett, érvénytelenítve ezt a szerződést, és mindkét oldalon vesztessé lett. Oroszországot azonban kihagyták a rendezésből, a területét is csökkentették: Lengyelország visszakapta államiságát, az egykori Orosz Birodalomhoz tartozó Ukrajna egy részét is megszerezve, Litvánia, Lettország, Észtország pedig elnyerte függetlenségét. Az Európából kiszorult oroszok persze nem szívelték ezt a rendezést. Kezdetben nem tudtak ellene tenni semmit, de idővel szert tettek képességekre, tankokra, repülőkre, képzett mérnökökre és tisztekre, és fel tudtak lépni Versailles revíziójáért. A további fejleményeket jól ismerjük. Szaladjunk előre az időben. 1991-ben új rendezés jött létre. A Szovjetunió felbomlott, az Egyesült Államok pedig a hidegháború győztesének nyilvánította magát. Joggal, hiszen nemzedékeken át republikánusok és demokraták együtt vívtunk meg ezzel a hatalommal mindenféle körülmények között. Helyesen jártunk el, ha hibáztunk is néha. A hidegháborúval igazunk volt, meg kellett harcolni, általa sikerült nyomást gyakorolni a szovjet rendszerre, hogy emeljen ki egy reformer ideológust, aki az emberarcú szocializmus jegyében akarja dinamizálni a rendszert, és felvegye a harcot a Nyugattal, de közben akaratlanul is szétbomlasztotta azt.

A Szovjetunió összeomlásáról szóló könyv
 
A rendezésbe ezúttal is belekényszerült Oroszország. Területileg is jobban összezsugorodott 1991-ben, mint 1918-ban, miközben a Nyugat, az EU, a NATO bővült. És az oroszoknak esélyük sem volt a revízióra, bárhogy rühellték is. Borisz Jelcin lomha medveként beszédeket mondott, hogy mennyire nem jól van ez így. De Bill Clinton még inkább előretolta a NATO-t, ahogy utána George W. Bush is. És most ott vagyunk újra, hogy Oroszország összekapta magát. Senki nem feltételezte, hogy ez bekövetkezik, vagy azt hitte, demokratikusan zajlik majd le, hiszen az embereknek lesznek piacaik, magántulajdonuk. Bekapcsolódik Oroszország a világgazdaságba, az Egyesült Államok és a Nyugat pedig Pügmalión módjára kisebbik testvérévé faragja át. Ez persze nem ment, mert az oroszoknak különleges hivatástudatuk van, hatalmukat gondviselésszerűnek vélik. Újra szert tettek arra a képességre, amellyel revideálhatják a rendezést, amelyet mi rájuk kényszerítettünk. Ahogy annak idején a Szovjetunió szert tett az első világháború utáni rendezés revíziójához szükséges képességre, a mostani Oroszország is. Putyin ezen, a rendezés revízióján fáradozik régóta. Most nyilvánosan közli a NATO-val, az USA-val kötendő, az 1991 óta hatályos rendezést semmissé tevő szerződéseit. Ha követelései nem teljesülnek, akkor katonailag érvényt szerez nekik. Itt tartunk. Előre látható volt, hiszen korábban, másmilyen berendezkedés mellett már előfordult. Putyin persze nem Sztálin, Hitler vagy Mao. Ez más kategória. Nekünk meg kell értenünk a felfogását, mögöttes gondolatait, illetve a bennük rejlő sérülékenységeket. Nekünk, Amerikának az a dolgunk, hogy elővegyük a diplomatáinkat, és diplomáciai támadást indítsunk.

Az imént azt mondta, hogy a kínaiak kommunisták, hisznek a kommunizmusban, az eljövendő világforradalomban, amely beteljesíti az egész emberiség célját. Na de Vlagyimir Putyin orosz, nem pedig kommunista. Azt az ezeréves hagyományt követi, amely a hatalmas eurázsiai kontinenst uralni akarja. Miért nem engedjük ezt meg neki, hadd vigye. Annektálta a Krímet. Legyen az övé. Végtére Szevasztopolt is Nagy Katalin alapította 1783-ban. Csak orosz akar lenni, és miért is ne tudnánk azt elviselni?

Hszi Csin-ping szintén nacionalista, de ő örökölte a kommunista rendszert, abban nevelkedett. Fenn akarja tartani, miközben szorgalmazza a kínai nacionalizmust. Putyin rendszere viszont nagyon személyre szabott. Nem teljesen intézményesült. Nem is tudjuk, hogyan működik, mert a csúcson nagyon összeszűkült. A belső kör szűkebb, mint valaha. Nincsenek tárgyalófeleink, ahogyan korábban voltak, amikor a másodvonalnak több tagja volt, és lehetett velük politikai kérdésekről beszélgetni. Így nem vagyunk biztosak. Ennyit tudunk. Abban elég biztosak vagyunk, hogy félnek. Félnek saját népüktől és az amerikai hatalomtól. Jobban félnek az amerikai hatalomtól, mint ahogy mi büszkék vagyunk rá. Némelyikünk azt hiszi, hogy a demokrácia szorgalmazásával vezetünk. Csakhogy valójában a rendszerünk léte fenyegeti mind az orosz, mind a kínai hatalmat. Azt példázzuk, hogyan működik a demokrácia, mindazzal a tökéletlenséggel, zűrzavarral, zsivajjal, amit Amerikával és persze a többi demokráciával azonosítunk. Ez az, ami ipso facto fenyegeti őket. Hongkong fenyegette. Tajvan fenyegeti. Az Egyesült Államok a léténél, másságánál fogva fenyegeti őket, mert a népüknek felkeltheti az érdeklődését. Nem is kell terjesztenünk a demokráciánkat, mégis fenyegetésnek érzik. Hogyan válaszolnak erre? Megosztással. Meg akarják osztani a szövetségeinket, az országunkat. Meg akarnak gyöngíteni minket, hogy ne értsük meg, hatalmasabbak vagyunk náluk, jobb a katonaságunk, a pénzügyi rendszerünk, hogy a politikai rendszerünknek van beépített kiigazítómechanizmusa, hogy a piacaink mélyek és dinamikusak, és ha a magánszektor mégis elront valamit, kiigazítómechanizmusainkkal tudunk új munkahelyeket teremteni, leküzdeni a válságainkat. Nagyszerű, minden dimenziót átható, önmagát kiigazítani tudó hatalmunkat nem lehet félresöpörni. Megfeledkezünk róla, de ezek vagyunk, ilyen hatalmunk van. Az van nekünk, ami nekik hiányzik. Ezt tudják rólunk, és tenni akarnak ellene. Vannak szövetségeseink. Meg akarnak minket osztani. Van jogállamunk, azt terjesztik, nem működik, igazságtalan, korrupt, miegymás. De ez nem baj, tegyék, ettől én nem félek. Amit viszont nem szeretek, és meg is ijeszt néha, amikor mi magunk az amerikait imperialista hatalomnak mondjuk, amikor olyanokat mondunk magunkról, amit a kommunista kínaiak vagy az orosz nacionalisták mondanak, és amikor magunkat becsméreljük. Minálunk persze szabad ilyeneket mondani. Számos intézményünk és irányzatunk szorul bírálatra és javításra. Szerencsére mi minderről szabadon beszélhetünk. De azért ne feledjük el, kik vagyunk, honnan jövünk, mik az erősségeink. Amerikát sem az oroszok, sem a kínaiak elpusztítani nem fogják. Az amerikaiak annál inkább.

Clausewitz azt mondta, hogy az erőszaknak nincs logikus korlátja. Erre ráerősítve mondta René Girard, hogy sem az emberi természet, sem a háború dinamikája nem változott. Ugyanakkor a hidegháború azt mutatta, hogy a kölcsönös elrettentés, a kölcsönösen biztosított megsemmisítéstől való félelem megóvott a háborútól. Lyndon Johnson ezért nem bombázta le Kínát, Nixon Vietnámot. Halljuk, hogy India és Pakisztán, amióta atomfegyvere van, jobban vigyáz egymásra. Meddig működik az elrettentés?

Stephen Kotkin a Sztálin-kötet bemutatóján, 2015-ben
 
Az elrettentés addig működik, amíg hisznek benne a döntéshozók. George Shultz egész életét ennek szentelte, és úgy találta, ha megvan hozzá a képesség, akkor nem lehet kizárni, hogy használni is fogják. De beszéljünk kissé másként is a háborúról. Vlagyimir Putyin nem Hitler, nem lehet egy lapon említeni kettejüket. Mégis hadd hasonlítsam össze őket, hogy jobban megértsük az ukrán helyzetet. Hitler háborút akart, de elment Münchenbe, mert rábeszélték, és ingyen megkapta a Szudéta-vidéket, illetve Európa legjobb fegyvergyárát, a Škoda Műveket. Mindent megkapott, csak a háborút nem. Dühöngött, csalódott Münchenben. A clausewitzi értelemben totális győzelmet aratott, mert még harcolnia sem kellett. Szun-ce, a legnagyobb kínai hadtudós is azt mondta, a legjobb háború az, amelyben harc nélkül győzöl. Hitler is ezt tette Münchenben. Putyin azonban pont az ellenkezője. Ő azt akarja, hogy a követelései teljesüljenek Ukrajna lerohanása nélkül.

Ebbe akár bele is lehetne menni.

Tudni való, hogy Putyin keze meg van kötve: a közvélemény ellenzi az Ukrajna elleni háborút. Az ukránok meg nem akarják elfogadni, hogy bekebelezzék őket. Ezért akarja tőlünk az engedményeket kicsikarni, mielőtt megtámadja Ukrajnát. Azt akarja elérni, amit Hitler Münchenben megkapott, és ha messzebbre kell elmennie, nem fog egyből támadni. Addig fokozza a nyomást, míg az engedményeket meg nem kapja. Meddig mehet el ebben? Titkos információkkal nem rendelkezem. Csupán a magam fejével gondolkodom. Van ugye Kijevnek kormánya. Mi van, ha Kijev élhetetlenné válik? Mi történik akkor, ha a vízhálózatát vagy a levegőjét megmérgezik? Hogy ki tette, nem tudja senki. A város élhetetlenné válik, és a kormány elmenekül a lakossággal együtt Lvovba [Lembergbe], ahol ideiglenes kormányt alakít. Putyin meg váltig állítja, semmi köze az egészhez. Közben Harkovban lázadás tör ki, és kikiáltják az oroszpárti Ukrán Népköztársaságot. Annak idején Harkov volt Szovjet-Ukrajna fővárosa. Így aztán van egy harkovi ukrán kormányunk, van egy élhetetlen Kijevünk, és van egy ukrán kormányunk Lvovban, amely korábban Lengyelország, még korábban Ausztria-Magyarország része volt. Szétdaraboltuk az országot anélkül, hogy lerohantuk volna. Lehet fokozni a nyomást további kibertámadásokkal, és tovább követelni.  A tényleges háború nélküli eszkaláció eszköztára rendelkezésre áll.

Hogy erre mennyire vagyunk felkészülve, nem tudom, nem ismerem a titkos tárgyalásokat. Putyin nem fog dühbe gurulni, mint Hitler, ha megkapja tőlünk az engedményeket. Ám olyan helyzetet nem akarhatunk magunknak, amikor nincs vele végigtárgyalt megállapodásunk, amikor dühében bevetheti az 1991 óta felépített képességét, és olyan helyzetet teremt, mint most is. Kell-e mondanom a Reagan-kormány egykori munkatársának, hogy jól felépített, az erő pozíciójára építő diplomáciai offenzívára van szükségünk. Kezdeményeznünk kell. Nem várhatunk ölbe tett kézzel, mondván, Kínához, Ázsiához igazodunk. Felkészületlenségünkben, amelyért több egymást követő kormány felel, a nyakunkba kaptuk a mostani orosz helyzetet, és Isten óvjon attól, hogy valami történjék.  

És ne felejtsük el, hogy ma a háború nem úgy zajlik, hogy tüzérséggel, rakétákkal lövünk egymásra, hanem hogy az ellenfél társadalmát működésképtelenné, városait élhetetlenné tesszük, az infrastrukturális hálózatait szétziláljuk, menekülésre szorítunk milliókat, és utána pléhpofával ezt mondjuk: közünk nincs hozzá. Nem megszállni, hanem kikapcsolni kell az ellenséges országot.

Ahhoz, hogy az erő pozíciójából tárgyaljunk, olyan elnök is kellene, aki mögött többé-kevésbé felsorakozik a nemzet, de ma ideológiailag rendkívül polarizált az ország.

Nem az a baj, hogy polarizált. A politikai őrültségeknek mindig van keletjük. A baj a démonizálás. Az, hogy ha ketten nem értenek egyet, akkor azért az ördögöt látják a másikban, és azt gondolják, hogy ha visszakerülnek a hatalomba, azzal vége a nemzetnek, a köztársaságnak. Hadd emlékeztessek, nem ért véget a köztársaság, amiért Donald Trump volt az elnök, és amiatt sem fog, hogy Joe Biden az még egy darabig. A külpolitikát valóban olyan tekintélyes személyiségnek kell vezényelnie, mint amilyen George Shultz volt.

Kotkin legismertebb művei: Armageddon Averted: the Soviet Collapse, 1970–2000 (Az elhárított Armageddon: a szovjet összeomlás; 2001), Stalin: Paradoxes of Power, 1878–1928 (A hatalom paradoxonai; 2014), Stalin: Waiting for Hitler, 1929–1941 (Hitlerre várva; 2017). A Sztálin-életrajz harmadik kötete, Stalin: Totalitarian Superpower, 1941–1990 (Totalitárius szuperhatalom) előreláthatólag 2023-ban jelenik meg. Több könyvében foglalkozott Kotkin Kínával is.

 Nyitókép: Putyin–Hszi-találkozó Pekingben, 2022. február 4-én