A történtek
2020. május 25-én egy fehér rendőr – akit három társa csak nézett – intézkedés közben megölte a többszörösen büntetett előéletű George Floydot Minneapolisban. Ezt követően előbb a gyilkosság helyszínén, majd számos más amerikai városban tiltakozások robbantak ki, s ezeket a békés (vagy annak indult) demonstrációkat látványos utcai zavargások és fosztogatások kísérték. A hírekből korábban eltűnt Black Lives Matter („A fekete élet számít”, BLM) mozgalom aktiválta magát, és a közösségi médiában támadásokat indított azokkal szemben, akik nem álltak ki nyíltan mellettük („Silence is racism”, azaz „A hallgatás is rasszizmus”, „Black Twitter” stb.). Az Amerika-szerte törő-zúzó fiatalok többsége az Antifa nevű félkatonai szervezethez köthető, ezért Trump elnök bejelentette, hogy azt terrorista szervezetté kívánja nyilvánítani. Ezt követően – a liberális média hathatós támogatásával – kampány indult a rasszistának minősített személyek szobrai ellen, valamint a rendőrség feloszlatása érdekében. Utóbbi a „Defund the Police” („El a pénzt a rendőrségtől”) jelszavát tűzte zászlajára. Seattle belvárosában a randalírozó tömeg elfoglalt hat háztömbnyi területet, és kikiáltotta a Capitol Hill-i Autonóm Területet (CHAZ, utóbb CHOP), majd kitették a barikádokon nyitott bejáratokra a táblát: „Ön most elhagyja az Amerikai Egyesült Államok területét.” A június 8-án létrehozott „önálló államot” az állam és a város vezetése először támogatásáról biztosította, majd – több erőszakos bűncselekmény és gyilkosság után – július 1-jén felszámolta. Eközben Minneapolisban bejelentették a rendőrség feloszlatását, majd a döntést meghozó önkormányzati képviselők életveszélyes fenyegetéseket kaptak, s ezért – a város pénzén – ma már egy magáncég védi őket. A tiltakozás átterjedt Európára is. Amerikához hasonlóan itt szintén történtek jogosnak és abszurdnak egyaránt mondható akciók. 2020 nyarára, merült fel többekben a kérdés, tényleg megőrült Amerika és a fél világ? Mi folyik Amerikában? – faggatnak ismerőseim. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ország valamely szép keddi napon felkel és megőrül.
Ami a hírekből „eszelősnek” tűnik, annak jórészt van logikus magyarázata.
/Tüntetők Washingtonban 2020 nyarán Fotó: Creative Commons/
Rendszerszintű rasszizmus
Ez a leggyakrabban ismételt vád éri az emberi civilizáció legdemokratikusabb és szinte kizárólag csak demokratikus hagyományokra épülő kultúráját. A rendszerszintű rasszizmus (systemic racism) kifejezés a legendás Fekete Párducoktól származik, és azt jelenti, hogy az amerikai politikai-társadalmi-gazdasági rendszer azért – és azért éppen így – épült ki, hogy elnyomja a kisebbségeket, elsősorban a feketéket. Másképpen megfogalmazva: a rendszer azért létezik, hogy fenntartsa és működtesse a faji elnyomást, és biztosítsa a fehérek felsőbbrendűségét és előjogait. Szilvay Gergely kiváló cikkében alaposan körüljárta ezt a témát, de félresöpörte a rasszizmus és faji egyenlőtlenség nyilvánvaló továbbélésének tényét. Nézzük a részleteket.
Az amerikai rendszer nyilvánvalóan nem azért létezik, hogy a feketék és egyéb kisebbségek elnyomását biztosítsa. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az Egyesült Államokban a mai napig jobb fehérnek lenni, mint nem fehérnek. Ezt a liberális média és az egyetemek világa most is a fehér előjogok (white privilege) bizonyítékának tekinti. S bár a faj (race) valóban csupán társadalmi képzet (social construct), az elosztás mégis a látható kisebbségek (visible minority) toposzának megfelelően történik. Ezt a faji konfliktust az amerikai kultúra döntően fekete-fehérben nézi, így elsikkad az egyéb (látható és láthatatlan) kisebbségek kérdése.
A mostani tiltakozások során csak elvétve hallunk az őslakosok álláspontjáról, az ázsiaiak, a mintakisebbség (model minority) pedig teljesen eltűnt a képből. Ezért „a fekete élet számít” a vezérszólam, és tűrhetetlenek a „minden élet számít” típusú jelszavak.
A világon nincs olyan társadalom, amelyben ne létezne rasszizmus, és ez alól az amerikai sem kivétel. A Michigan állambeli Ferris State University kampuszán működik például az a Jim Crow Múzeum, mely – részben a mai napig – kereskedelmi forgalomban lévő rasszista használati tárgyakat gyűjt és mutat be. A múzeum honlapján látható erről egy kiváló rövidfilm. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szövetségi főváros focicsapata továbbra is a Redskins (Rézbőrűek) nevet viseli, vagy hogy önálló kötet szól arról, hogy a feketéken hogyan és milyen orvosi kísérleteket végeztek (és végeznek napjainkban is), aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a faji elő-ítélet a mai napig jelen van az Újvilágban. De nem rendszerszintű, hiszen ha az volna, Obama még az elnökjelöltségig sem jutott volna el.
A 60-as évekbeli fekete militánsból ikonikus fekete konzervatívvá vált Shelby Steele szerint 1964–65 előtt Amerika a rasszizmus korában (age of racism) élt, azóta pedig a fehér bűntudat (white guilt) dominál. Steele Chicago szegregált gettójában nőtt fel, ma pedig a Stanford elit egyetemén kutat és tanít. Szerinte az 1964-es polgárjogi és az 1965-ös választójogi törvény leszámolt az intézményes rasszizmussal, de egyben meg is teremtette azt a vákuumot erkölcsi tekintélyében (vacuum in moral authority), amely egyszer s mindenkorra ellehetetlenítette a korábban domináns fehér felsőbbrendűség (white supremacy) kultúráját. 1965 előtt divat volt rasszista kijelentéseket tenni, azóta viszont egyértelműen szégyenné vált. Steele úgy érvel, hogy a fehér bűntudat és a fekete harciasság (black militancy) együtt játszotta el a fekete polgárjogi mozgalmak ígéretét. (A napokban született például cikk arról, hogy miért kínos ifj. Martin Luther King a BLM számára.) A fehér többség erkölcsi tekintélyét ugyanis aláásta a rasszista múlt beismerése, az azzal való szembenézés igénye és ígérete.
Ugyanakkor ez részben fel is mentette a feketéket az alól, hogy önmagukért – sőt számos esetben akár a tetteikért – vállalják a felelősséget. Steele ezzel magyarázza a polgárjogi mozgalmak erőszakossá válását a látványos politikai sikerek után. Másképpen: az áldozatszerep máig kifizetődő. Ebben az amerikai liberális fősodratú médiának is óriási felelőssége van.
A média torz tükre
A hírek a média számos torzító prizmáján keresztül jutnak el a fogyasztókhoz. Ugyanarról teljesen mást mond az amerikai liberális és konzervatív média és az internetes megmondóemberek hada. A magyar médiában azután „szakértők” sora elemzi az eseményeket, a megfelelő politikai oldal vélt érdeke szerint. A sok bába között így elvész a gyerek. A mostani tüntetéseknek azonban előzményei is vannak.
Az amerikai liberális média hisztérikus hangnemben támadja Trump elnököt megválasztása óta, a Fehér Ház jelenlegi lakója pedig mindent megtesz azért, hogy ez ne változzon meg. Mivel Trumpra eleve rásütötték a rasszizmus bélyegét, most lehetőség nyílt a téma aktualizálására. Ezért a CNN-től a Voxig, a New York Timestól a Huffington Postig mindenki egymásra licitálva bizonygatta a rendőrség rasz-szizmusát, a fehér elnyomást, és közölte az extrémebbnél extrémebb nyilatkozatokat: az utcai fosztogatók csupán „a nagyrészt békés tüntetés” résztvevői voltak, és ma már Jézus is „túl fehér”. A Vox például hosszú cikkben próbálta igazolni a rendszerszintű rasszizmus létezését, de ehhez ki kellett hagyni az írásból a tézisnek ellentmondó statisztikákat az ázsiai amerikaiakról. A közösségi média cenzorai pedig elhallgattatják azokat (például Candace Owens), akik ellent mernek mondani a liberális narratívának. A szigorúan moderált felületeken (Twitter) a konzervatív feketéket ugyanakkor teljesen elfogadott dolognak számít dísznégernek (coon) és Tamás bátyának (Uncle Tom) titulálni.
A konzervatív média először elszörnyülködött a történteken, majd szelektív módon előtérbe helyezte az extrém történeteket egyes abolicionisták szobrának ledöntéséről vagy a washingtoni Lincoln-emlékmű megrongálásáról. Mintegy két hét után már megszólaltak a keményebb bírálatok: a rendőrség feloszlatása és ellehetetlenítése ultrabaloldali narratíva, ellentmond a józan észnek. A RealClear Politics mutatott rá elsőként arra, hogy azokban a nagyvárosokban, ahol a rendőri brutalitás ellen a leglátványosabban tüntettek, harminc–ötven (de Atlantában például száznegyven) éve demokrata városvezetés (és számos helyen fekete rendőrfőnök) van. Óriási vihart kavart Candace Owens tizennyolc perces videója (június 4-én), melyben arról értekezett, hogy Floyd feketeöves bűnöző volt, és minden, csak nem hős és mártír; hogy a fekete közösségek legnagyobb problémája a közösségeken belüli erőszak (black on black violence) és az apa nélkül felnövő gyerekek (father absence), illetve, hogy a fekete közösségek a fehérektől várják el saját problémáik megoldását, miközben tudatosan kihasználják az áldozatszerepet a 60-as évek felzárkóztatási programjainak meghirdetése (affirmative action) óta. A feketék, mondta egy korábbi beszédében, így viszik végbe „második szökésüket a demokraták ültetvényéről”.
/ Black Lives Matter Fotó: Creative Commons//
Ahogy lassanként ritkulnak az utcai zavargások, a kultúrharc fokozatosan visszatér a média világába. A konzervatív kommentárok modern kori jakobinusokról és burzsoá bolsevikokról cikkeznek, a liberálisok pedig arról, hogy Amerika végre szembenéz saját, rendszerszintű rasszizmusával. A vita azért fajult el ennyire, mert az USA egyszerre él át egy korábban elképzelhetetlen járványt és egy – szokás szerint – minden korábbinál fontosabb elnökválasztást.
Pandémia és elnökválasztás
A COVID–19 világjárvány alapjaiban rengette meg a 2008-as válság után felszálló ágba került amerikai gazdaságot.
A mindennapi élet ilyen mértékű leállítására az Egyesült Államokban még helyi szinten sem volt példa korábban, és a Trump elnököt mindennap más miatt hibáztató média csak tovább mélyítette a válságot. Az már csak hab a tortán, hogy a nagy utcai tüntetések után két héttel (tehát a lappangási idő leteltével) hirtelen megugró fertőzésszám miatt is a Fehér Házat okolják, és nem azokat a többségében demokrata politikusokat, akik ilyen helyzetben utcára hívták a tömegeket, és ezzel ellehetetlenítették a járvány elleni védekezést.
A teljes liberális média és az egyetemek világa a szégyenteljes múltba történő visszatérésként élte meg Trump megválasztását 2016-ban. Pedig valójában az történt, hogy a 2008-as válság után nagykorúvá vált fiatal generáció mindkét párton belül fellázadt az elit ellen. A mai zavargások és tüntetések egyik okát ebben kell keresni. Míg 2016-ban a republikánus elit behódolt az alulról jövő lázadásnak, a demokraták kitartottak az eredeti jelölt mellett. (Egy Clinton–Sanders páros simán nyert volna.) Azóta a demokraták és az oldalukon politizáló média ezt az elégedetlenséget próbálja szinten tartani, sőt gyakran szítani is. Erre jó példa volt a Brett Kavanaugh elleni kampány, az NFL-es térdelési botrány vagy a 2018-as időközi választások után elszabadult radikális feminista vádaskodás a republikánusokra szavazó fehér nőkkel szemben, illetve az impeachment-eljárás. A pandémia által okozott trauma összeadódott a választási stresszel, és ezért robbant Floyd meggyilkolása nagyobbat, mint bármelyik, évente öt-hat alkalommal sajnálatosan előforduló hasonló eset. És erre települt rá az a radikális baloldal, mely a múlt értelmezése körüli legitim vitákat részben a 60-as évek megidézésével, részben szobrok ellen vívott háborúval próbálja megnyerni, de ezzel csak kifordítja az amerikai identitás sarokköveit a helyükből.
60-as évek és emlékezetpolitika
A 60-as évek iránti nosztalgia alapjaiban határozza meg napjaink amerikai kultúráját: gyakran az a külső szemlélő érzése, hogy újra akarják játszani az akkori történeteket. 1968–69-ben dúsgazdag, elit egyetemeken tanuló fehér diákok játszottak marxista forradalmárt (Weather Underground, „Föld alatt átvészelni”), ma az Antifa ugyanezt teszi. A 60-as évek nagy lázadói ma azokban a városokban egyetemi oktatók, amelyeket maguk vertek szét korábban (például Bill Ayers Chicagóban), a rettegett Fekete Párducok egyik túlélője (Bobby Seale) pedig a CNN-en nyilatkozik öltönyben, nyakkendőben. Erre a tudatosan megszépített és idealizált – és annál inkább hamis – időszakra, a dicsőséges 60-as évek mítoszára épülnek a múltról szóló mai viták is. A fősodratú liberális sajtó által támogatott radikális baloldal ugyanis háborút vív az amerikai múlt és identitás ellen. Ez sem új keletű: az amerikai múlt átírása Howard Zinn ikonikus könyvének megjelenése óta (A People’s History of the United States, 1980) részét képezi a fősodratú ideológiának, jóllehet az újbalos narratívák tényszerű, kritikai elemzésére (és a de facto hazugságok cáfolatára) már a 70-es évek közepén sor került. Ami radikálisan új, az a szobrok ellen vívott háború.
A 60-as években nem kis meglepetést keltett a The Band egyik dala az amerikai polgárháború déli emlékezetéről.
A The Night They Drove Old Dixie Down egy Virgil Kane nevű fiú történetét mondja el: ő nem a rabszolgaság mellett vagy ellen harcolt, hanem a saját, személyes világának megvédéséért. Amikor ezt a dalt Joan Baez is felénekelte lemezre, úgy tűnt, hogy a polgárháború körüli viták nyugvópontra jutottak. És ezzel érkeztünk meg 1968 amerikai emlékezetéhez.
1968 akkor és most
A fősodratú liberális sajtó szerint ma ugyanolyan utcai forradalmak korát éljük, mint 1968-ban, és faji kérdésekben például azóta semmi sem változott. A fősodratú konzervatív sajtó azonban azt hirdeti, hogy az új csendes többség (new silent majority) most sem szólal meg, de újra fogja választani Trumpot, ahogyan anno az eredeti csendes többség megválasztotta Nixont. Az elnökválasztási kampány hajrájához közeledve a két nagy párt és az oldalukon politizáló média egyaránt 1968-hoz és Nixonhoz méri magát. De mi ezzel a gond?
1968-ban az történt, hogy a radikális baloldal szembefordult az akkor már mindhárom hatalmi ágat nyolc éve kontrolláló demokratákkal: így az amerikai politika rövid időre háromosztatúvá vált. Ennek a nyertese a rend és béke (law and order) jelszavával kampányoló Nixon lett. Ma azonban a radikális baloldalt a demokraták nyíltan támogatják, és abszurd üzeneteiket megpróbálják normalizálni: két hónappal ezelőtt elképzelhetetlen lett volna Theodore Roosevelt washingtoni szobrának eltávolítása vagy bármiféle közbeszéd a rendőrség megszüntetéséről.
Választási kampányban azonban bármit szabad. 1968-cal ellentétben a mai amerikai politika kétosztatú, így ismét szoros választási eredményre számíthatunk.
Spike Lee és Candace Owens
Ezt a két nevet együtt említeni ma Amerikában szentségtörésnek számítana. Az egyik egy befutott, ikonikus, balliberális fekete filmrendező, a másik fiatal, két lábon járó önellentmondás: fekete konzervatív nő. Pedig mindketten ugyanazt mondják: a sokrétű amerikai fekete közösség 13 százalékos kisebbség, amelynek együtt kell működnie a fehér többséggel, ha el akarja érni céljait. A fehér többségnek azonban meg kell őket hallania. Lee 2000-es Bamboozled című filmje már tükröt tartott a feketéket leereszkedve patronáló fehér elit elé – és nagyot is bukott. Amikor 2019-ben a Zöld könyv nyerte az Oscart Lee filmje (Csuklyások – BlacKkKlansman) előtt, a rendező ismét kifakadt: elege van abból, hogy fehér rendezők lelkiismeret-simogató filmjei mondják meg, mi jó nekik, és nyerik sorra az elismeréseket, miközben a feketék maguk pontosan elmondják, hogyan élik meg ma is a rasszizmust. Ha Lee és Owens ugyanazt mondja, érdemes lenne odafigyelni rájuk.
/Indulókép: Black Lives Matter Fotó: Creative Commons/
