A Máltai Szeretetszolgálat évtizedek óta végzi szociális munkáját a társadalom hátrányos, gyakran halmozottan hátrányos helyzetű területein. A száraz, tárgyszerű megfogalmazás mögött azonban nehézségek és küzdelmek állnak. A siker itt mást jelent, az eredmények a kívülállók számára lassan érkeznek, és ritkán látványosak. Hosszú évtizedek szívós munkája – a másik iránti felebaráti elköteleződés – vezethet el oda, hogy családok és egyes települések, az ország néhány régiója kikerüljön a nyomorból, és a tisztes szegénység állapotába jusson.

Ebből a gondolatból kiindulva indította el a kormány a Felzárkózó települések programot. Háromszáz hátrányos helyzetű falu és község került fel erre a térképre, a Máltai Szeretetszolgálat által vezetett, húsz civil szervezet részvételével folyó program immár száztizennyolc településen van jelen különböző, az adott helyhez igazodó segítő programjával. Nem nevezhetjük cigányprogramnak, de a települések nagy részén a cigány lakosság van túlsúlyban.

Tiszaburára tartunk, ebbe a több mint háromezer lelkes Tisza menti községbe. Bátki Márton programvezető fogad, aki hosszabb ideje él itt. Az életvidám fiatalember éppen Báder Ernő és Rácz Richárd muzsikussal a Szimfónia nevet viselő kulturális program évadzáró eseményéről egyeztet. Az ország számos településén élő cigány gyerekeknek szervezett zenekarok közös találkozójának nyújt helyszínt Tiszabura június 27-én. A legtehetségesebbek az Óbudai Danubia Zenekarral már több alkalommal felléptek a Zeneakadémián, és a nyári, őszi hónapokban újabb szereplés vár rájuk, októberben Bécs közönsége is megismerkedhet velük.

A felzárkózó településen élő emberek már eleve hátrányt szenvednek azáltal, ahol és amely családba születnek, s ha ezen nem sikerül változtatni, a gyermekek a szüleik sorsát fogják örökölni. A nehéz helyzetből a gyerekeken át vezet a kiút – magyarázza Bátki Márton a Fókuszban a gyermek elnevezésű programjuk lényegét.

 

Fehér Henrietta családmentor kísér el Pozák Ferenc családjához. Henrietta idevalósi, részt vett a máltaiak által szervezett dajkaképző tanfolyamon, utána hívta Bátki Márton és Márton Edit, a Biztos Kezdet Gyerekház vezetője családmentornak. Talán fölösleges is említeni a tanfolyamban a máltaiak szerepét, hiszen az óvoda, az iskola, a munkahelyek, műhelyek mind nekik köszönhetők. Nemsokára bölcsődét is nyitnak.

Henrietta harmincnyolc családdal áll kapcsolatban. A segítség nem merül ki az adományokban, bár tény, hogy pelenkára, ruhára, cipőre és egyébre ugyancsak szükség mutatkozik, de ügyintézésben, egy hivatalos irat elolvasásában és az arra adott válaszban, a csecsemőgondozásban, vagy amikor beteg valamelyik gyerek, ugyancsak elkél a családmentor segítsége.

A településen belül is mutatkoznak életminőségbeli különbségek. A leginkább leszakadt rész az úgynevezett Telep. Ide igyekszünk Pozák Ferenchez és családjához. Amikor vihar söpört végig a vidéken, megbontotta jó néhány telepi ház tetőzetét, a „tetőkommandó” segített – ahogyan Henrietta nevezi a máltaiak által szervezett, építőipari szakemberekből álló csapatot –, hogy a víz ne folyjék be a falak közé.

Hullámpaladarabokkal körülkerített kis földdarab: néhány eper- és zellerpalánta növekszik rajta. Az udvar kopár, de tiszta. Aki belülről ismeri az ottani életet, az tudja csak, hogy

a palánták gondozása és az összesöpört udvar már egy lépés előre. Piciny lépés, de lépés.

A nyolc gyermek közül a legnagyobb már elköltözött, a másik hétből talán öten otthon vannak. Betegek, mondja az anyuka, és sorolja, mi mindenben segít nekik a „Málta”. Férje éppen munkahelyet vált, előtte két-három hónapig egy helyen dolgozott, most Kisújszálláson ígérnek állást.

– Bontás, tetőjavítás, ilyesmi, sok mindenhez értek – de önkritikusan elismeri, korábbi élete miatt bejelentett munkahelyen, ahol erkölcsi bizonyítványt kérnek, nemigen dolgozhatna. Mégis azt mondja: – Ezen a cigánytelepen nincs jövője a gyerekeknek. Rosszat tanulnak. Ki akarom vinni őket.

Az első ezer nap – itt mindenki tudja, mit jelent ez. A születéstől az óvodáskorig tartó időben a gyermekeknek mindent meg kell kapniuk, amire az egészséges fejlődésük érdekében szükségük lehet. A program munkatársaival szemben elvárás, hogy egyetlen kisgyermeket sem veszíthetnek szem elől. Gyermeklányok válnak anyává, akik lelkileg sincsenek felkészülve a gyermeknevelésre. Nem mindegy, hogy a kismama eljár-e nőgyógyászhoz, kapcsolatot tart-e a védőnővel, várandóssága idején iszik-e, dohányzik-e. Balla Gyuláné, a varroda és a gyógynövény-feldolgozó üzem vezetője mutatja a tekintélyes méretű kartondobozokat. Az első ezer nap – mondja, és sorra veszi, mi mindent tartalmaz a születendő babák indulócsomagja. Külön táskában a rugdalódzók, kezeslábasok, fürdőlepedők; ezeket a varróműhelyben készítették.

 

Visszatérünk a Gyerekházba, az egyik dajka éppen valamelyik kicsit eteti finom pürével, az anyuka szabad időt kapott ügyei intézésére, hallom a magyarázatot. A másik, ugyancsak játékokkal, színes szőnyegekkel berendezett helyiségben a hatalmas szempár, alatta, a szájában a cumi, a villogó okostelefonra figyel. Csöppség! Milyen jövő vár rád? Lásd, itt segítenek, de egykor majd neked is akarnod kell!

Erről is beszélgetünk Kovács Tímea óvodavezetővel. A száznyolcvan lurkó éppen ebéd után alszik, vigyázó szemek felügyelik az álmukat, és a folyosót díszítő pillangóerdő; minden olyan otthonos. Itt megkapják a tiszta ágyat, a tiszta ágyneműt, az otthon hangulatát. – Tüneményes, aranyos gyerekek – kíséri mosolyával az alvó siserahadat Kovács Tímea. Jól ismeri ezt a világot, maga is tiszaburai származású.

Nyolc csoporttal működnek, de jövőre kétszázkét kispajtásunk lesz – fűzi hozzá Tímea, s folytatja: – Minden gyermekünk hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű roma családból származik. Képességeiket tekintve elmaradottabbak a koruknál, hatévesen gyakran még nem iskolaérettek. Beszédük, mozgásuk elmarad az elvárhatótól. Ezen is igyekszünk segíteni az óvodai évek alatt.

Az első egy-két hónap nehéz, utána hozzászoknak az óvodai élethez. Szembe kell nézni azonban azzal is, hogy amikor kifelé átlépik a küszöböt, megint úgy viselkednek, mint ahogyan otthon szoktak. A gyermekekkel végzett munka ezért nincs határidőhöz kötve, a felzárkózásért dolgozó munkatársak a fogantatástól a foglalkoztatásig figyelemmel kísérik sorsukat.

Az általános iskola épülete az 1970/80-as évek megszokott stílusában áll előttünk... A délutáni foglalkozások még nem kezdődtek el, a gyerekek vidáman szaladgálnak a tágas udvaron. Mohácsiné Daróczi Marianna két éve vezeti az intézményt, s büszkén említi, hogy az alsó osztályok szeptembertől – talán mondani se kell, a máltaiak segítségével – az új, világos épületben ismerkednek majd az írással-olvasással.

A gyerekek többsége elvégzi a nyolc osztályt – mondja az intézményvezető. – Mindenki továbbtanul, hiszen 16 éves korukig tart a tankötelezettség. Általában a kunhegyesi szakképző intézetbe kerülnek. Kollégiumba nem szívesen mennek tanulóink, nehezen megy nekik a beilleszkedés,
a bejárás meg elég bonyolult. A lemorzsolódáson a Tanoda létrehívásával igyekszik a „Málta” enyhíteni. A felnőtt- oktatás keretében már egy második esélyt kínálnak.

Mekkora a távolság az iskola és az otthon között? (És nem a földrajzi távolságra gondolok). – Óriási a szakadék. A szülőket meg szeretnénk győzni arról, hogy nálunk a gyerek jó helyen van, jót akarunk neki, többségükkel együtt is tudunk működni.

A legnagyobb gondot a hiányzások magas száma jelenti. Ahogy nőnek a gyerekek – ez a tapasztalat –, a szülők egyre inkább szabadjára engedik őket, és az iskola érdeklődésére azt mondják: nem tudnak mit tenni.

Azért is szomorú ez, teszi hozzá Daróczi Marianna, mert sok közöttük a jó eszű gyerek.

 

A 3200 lakosú Tiszaburán 90 százalék fölötti a cigány népesség aránya, 1300-an tizennyolc év alattiak, 200-an vannak a 3 éves kor alattiak, évente 60–80 gyerek születik. Miközben visszatérünk a varrodába, arra gondolok, milyen falu fogadna vajon a máltaiak nélkül? Maradna a közfoglalkoztatás? Itt ezt is hasznos módon végzik több mint negyvenen, látják, hogy érték születik kezük munkája nyomán a mintakertekben. A megtermelt zöldség azután a Gyerekházban a kicsinyek ebédjébe kerül.

Szaladnak a varrnivalók az ügyes kezek alatt. Tizenkét asszony hajtja a gépeket, most a budapesti borfesztiválra sorakoznak a pohártartó tasakok. Az egyik üzletláncnak bevásárlótáskákat készítenek, de máshonnan is kapnak megrendeléseket. Közmunkabér helyett ők már fizetést kapnak, megbecsülik munkahelyüket az asszonyok.

 

A gyógynövény-feldolgozó üzemben jelenleg hárman dolgoznak. A próbaüzem vége felé tartanak, gyógynövényteák és teakeverékek, hidegen sajtolt tök-, len-, repce- és máriatövis-olaj kerül majd piacra, a léüzemben pedig adalékmentes, ízfokozó nélküli ivólevek készülnek.

Bátki Márton így összegez: – Nem osztogatni, hanem segíteni. Ha felástad a kertet, adunk palántát. Ha kifested a házad, adunk hozzá festéket.

Az asztalosüzemben a berendezések éles hangja, a dolgozók fülén zajvédő, a bejárat előtt a kisteherautón indulásra kész ajtó- és ablaktokok. Bíró Zsolt üzemvezető irányításával öten dolgoznak. – Többnyire nyílászárókat gyártunk, időnként bútorra és egyéb faipari termékre is kapunk megrendelést.

Amikor megindult a képzés 2017-ben, eleinte adódtak nehézségek a munkába illeszkedéssel, de mára már jó minőségben dolgoznak. A megváltozott munkaképességűek üzemében pedig a fővárosban már könnyebb szerkezetűre cserélt, majd a programnak felajánlott első szériás MOL-Bubi kerékpárokat javítanak.

S minden tény, adat mögött emberek sorsa, vágya, visszaesése, újrakezdése… Bátki Márton szavaival indulok hazafelé: – A nyomorban élő számára nincs holnap, kizárólag a jelennek él. Mi azért vagyunk itt, hogy megteremtsük a holnap reményét.