„A rendszerváltozás óta politikai vitáinkat – áll a könyv hátsóborítóján – gyakran meddővé teszi a fogalomhasználat átgondolatlansága és ellentmondásossága. Az értelmes közbeszéd lehetőségeit korlátozzák a marxizmustól öröklött, mindig is kérdéses nyelvi klisék. A Magyar politikai enciklopédia szerkesztői és több mint nyolcvan szerzője arra vállalkozott, hogy a hazai közéletben használatos fogalmakat megpróbálják sajátos történelmi tapasztalataink figyelembevételével, tágabb eszmetörténeti és mai érvénnyel meghatározni. Mivel politikai vitáink nemegyszer történeti események, jelenségek vagy személyek megítélése körül csúcsosodnak ki, ezeket a gyakran kényes, nehezen feldolgozható kérdéseket is igyekeztek a szerzők körültekintően taglalni. Az enciklopédia vizsgálja a magyar politikai életet érintő legtöbb kérdést, az abortusztól Arisztotelészen, Erdélyen, a fékek és ellensúlyok tételén, Hegelen, a konzervativizmuson, Kornis Gyulán, a korrupción, a liberalizmuson, Platónon át egészen a zsidó-keresztény hagyományig. Tudományos igénye, higgadt, konzervatív-szabadelvű szemlélete kivételes próbálkozássá teszi a magyar politikai gondolkodás történetében. Haszonnal forgathatják mindazok, akik a politika iránt érdeklődnek, középiskolás diákok és egyetemi hallgatók, tanárok, újságírók, jogászok, köztisztviselők, szaktudósok, üzletemberek, lelkészek és politikusok.”

 A mű megjelenését a Polgári Magyarországért Alapítvány mellett a Barankovics István Alapítvány támogatta, s nyomtatatásban a Matthias Corvinus Collegium jelentette meg. Online itt érhető el. Mi itt írtunk róla.

Mutatóba idézünk két szócikket:

kultúra (l. cultura, colo [cultum] ’földet művel’; műveltség, művelődés) Az ember szellemi javainak összessége. A cultus szó már igen korán az istenség tiszteletét is jelentette (→vallás). A Szentírás latin fordítása, a Vulgata is ebben az értelemben használja a cultura szót. →Cicero a cultura animiről (’lélekművelés’) beszélt. Erre visszamenve szorgalmazták a humanisták (Erasmus, Morus, Francis Bacon) a lélek művelését a művészetek által (→liberális műveltség). A ~ értelme gyakran összemosódik a →civilizációéval, noha →Kant óta megkülönböztetjük az erkölcsi és szellemi tartalmú ~t a merőben technikai javakat alkalmazó civilizációtól. Ez az elválasztás a német felfogásban mind a mai napig élesen jelentkezik, de másutt, így az angol nyelvhasználatban határozatlan. A civilizáció mégis tágabb jelentésű fogalom: civilizációk ~járól szoktunk beszélni, ~k civilizációjáról nem. Edward B. Tylor (Primitive Culture, „Primitív ~”, 1871) szerint a ~ magában foglalja egy társadalom művelődését, hitét, művészetét, jogát, erkölcsi felfogását, szokásait és más jelenségeket. Egy másik meghatározás történetileg továbbadott, szimbólumokban kifejeződő jelentésekként írja le a ~t.

~ azért van, mert az ember otthonosabbá, kiszámíthatóbbá akarja tenni a világot, ezért önmagát és környezetét formálja; ilyen szempontból a ~ az ember keze nyoma önmagán és a világon. Az együtt élő emberek csoportjában kialakulnak az együttélés szabályai, amelyeket a megszületett gyermek a nevelés és szocializáció révén sajátít el. Az embernek magas szintű öntudata van, ami élesen megkülönbözteti az állatvilágtól. Mentális igénye az idő megszelídítése, strukturálása a munka és a pihenés, továbbá a hétköznapok és az ünnepnapok, profán időszakok és szent időszakok szerinti felosztása, amelyek mérföldköveket jelentenek az életében, s megtörik a monotonitást. Lelki, spirituális igénye, hogy értelmet találjon létezésében, a világban – erre az igényre is reflektálnak egy-egy civilizáció hitrendszerei. Az ember társas lény, így közösségben éli meg hitét, közösségben ünnepel és dolgozik; a közösség és az egyes ember világlátása, gondolatai pedig a művészeti alkotás útján is kifejeződnek.

~ és vallás szoros kapcsolatban van egymással, vannak gondolkodók, akik szerint el sem választhatóak egymástól: nincs ~ vallás nélkül, s végső soron a vallás élvez elsőbbséget, amennyiben egy-egy civilizáció vagy ~ nagy meghatározó, értelmező kerete a vallása. Ez még a szekularizált társadalmakban is igaz, amelyek legalábbis hagyományként megőrzik a vallás értelmező keretét. A ~ térben és időben kiterjedt fogalom, nem létezik az azt továbbadó, áthagyományozó nemzedékek nélkül. A létbe vetettség érzése és a transzcendenssel, Istennel, istenségekkel való kapcsolatba lépés vágya miatt léteznek az ember életét egykor körbefonó, ma már egyre inkább elcsökevényesedő rítusok, mint például a születés, a házasság, a temetés, a gyász szertartásai. Plasztikus, az ember erőfeszítéseit jól érzékeltető hasonlat az, amely szerint a ~ az Édenből kiűzött ember erőfeszítése arra, hogy felidézze a paradicsomi állapotokat (a díszkertek előképe a paradicsom [perzsa pardēz, majd l. paradisus]).

A ~ra meghatározó befolyással van a valláson túl a javak megtermelésének útja is, ilyen formán beszélhetünk például nomád ~król, agrár~król, ipari vagy posztindusztriális ~ról. Az életmódváltozás, például az iparosítás, a →modernizáció megváltoztathatja a közösség ~ját is: a modern társadalmak nem függenek annyira a napszakok, évszakok változásától, mint a mezőgazdaságból élő társadalom, ez az elszakadás azonban nemcsak a természet erői alóli felszabadulást, hanem talajvesztést is hozott. Azóta divatos egyfajta mentális igényként keresni, miként kerülhetnénk közel újra a természethez. A ~hoz hozzátartozik a történelemről alkotott felfogás is, hogy azt körkörösnek véljük vagy egy bizonyos cél felé haladónak, esetleg céltalanul lineárisnak (→haladás). A középkor végéig az embereknek jellemzően nem volt „történelmi tudata”, ami össszefüggött azzal is, hogy az egyes ~k s azon belül egy-egy település közössége jóval elzártabban élt a világtól. Az anyagi világban látható regionális különbségek ekkor sokkal nagyobbak voltak, mint ma, a szokásrendszerek és a vallások azonban sokkal egységesebbek voltak egy-egy nép esetében. Kapcsolatban volt ez azzal is, hogy a közösség tagjai sokkal inkább egymásra voltak utalva. A ~nak van horizontális rétegződése: egy-egy nagy civilizációs kör (például a keresztény vagy az iszlám civilizáció) magába foglal népeket, országokat, azokon belül pedig régiók és lokális közösségek találhatóak.

A legutóbbi időkig beszéltünk a különféle ~k fejlettségi fokáról: az ókori görögök és a rómaiak szembeállították a maguk kifinomult ~ját a barbár népek egyszerűségével, darabosságával. Ugyanezt tette a keresztény Európa például a honfoglaló magyarokkal. Ilyen értelemben egy kulturált civilizáció állt szemben egy nem (vagy kevésbé) kulturált népcsoporttal. A kulturáltság itt a létrehozott szellemi-anyagi javak többrétűségét, bonyolultságát jelenti. A ~ jelenti az önművelés, önalakítás bizonyos fokát is: a kulturált ember az, aki megtanult a másik méltóságát tisztelő módon viszonyulni embertársához, és készségszinten elsajátította az ehhez szükséges szokásokat (jó modor). Hozzátartozik ehhez egyfajta műveltség, a világban és szellemi javaiban való tájékozottság elsajátítása is, amely által érdemesnek bizonyulunk arra, hogy szóba álljanak velünk.

A ~nak létezik →hierarchikus szerveződése is: beszélünk paraszti vagy népi, arisztokratikus vagy polgári ~ról; elit~ról és tömeg~ról. A XVIII. század előtt a paraszti ~t nem tekintették normatív módon ~nak. A ~ hordozója addig elsősorban az arisztokrácia volt. Európában azonban a nemzeti gondolkodás és a romantika felfedezte és az érdeklődés középpontjába állította a népi ~t. A népi műveltségben való jártasság így a második világháború utánra érdekes fordulattal a magas~ műveltségi anyagához került. Ilyen szempontból magas~ az, amiért jobban meg kell küzdenünk, nem kapjuk készen. Magas~ként tartjuk számon a nem használati célú, egyéni művészeti teljesítményeket is.

A →nacionalizmus, a →felvilágosodás, a →modernitás tanainak köszönhetően felbomlottak a közös hitek, a fokozódó jólét miatt a közösségek tagjai egyre kevésbé egymásra utaltak, a technikai fejlődés következtében pedig megszűnt az elzártság. Ez elhozta az egyre uniformizáltabb, globalizálódó társadalmakat, civilizációkat (→globalizáció, globalizmus), amelyekben azonban az egyes ember egyre inkább magára marad, és meg kell küzdenie azért, amit régen készen kapott a közösségtől. A szélesebb választékban jobban eltűnik a személy. A régiek ~ja, művészeti alkotásai sokkal inkább egységben voltak szokásaikkal, hitükkel; a népi ~ használati ~ volt, amelynek a közösség tagjai aktív részesei, létrehozói, alakítói voltak. A modernitás művészete elszakadt az élet más aspektusaitól, pusztán esztétikai élményt, gondolkodnivalót szeretne adni, kikapcsolódást nyújtani, s inkább passzív befogadásra kényszeríti az egyént.

Kérdés, hogy beszélhetünk-e érdemben világ~ról. A második világháború utáni európai bevándorlás, a plurális társadalom és a →posztmodern relativizmus hozta létre a →multikulturális társadalom eszményét, ami azonban az ezredfordulóra válságba került.

A ~ és a vallás kapcsolatát nem számolja föl a szekularizáció vagy a modernitás, mert a ~ nem más, mint a teremtett világ, az ember válasza az akár vallásosan, akár vallás nélkül fölfogott teremtésre. A közjót előmozdító politika egyik fokmérője pedig az, hogy mennyiben járul hozzá e válaszadás szabad kibontakozásához.

Eliot, T. S.: A kultúra meghatározása (1949; m. 2003).

Frye, Northrop: Kettős tükör: A Biblia és az irodalom (1981; m. 1996); uő: Az Ige hatalma (1990; m. 1997).

Molnár Tamás: Az atlanti kultúra kibontakozása (1994; m. 2006).

Robinson, Marilynne: Absence of Mind („Szellemtelenség”, 2010).

Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya (I. kötet 1918, II. 1922; m. 1994).

SzG [Szilvay Gergely]

 

szerencse a politikában A hagyományos bibliai, középkori és reneszánsz gondolkodás sokat tűnődött a fent levők, a hatalmasok elbukásának és az alantasok felemelkedésének végzetszerűségén. Az ókori görögök és rómaiak is istennőként tisztelték a kiszámíthatatlan véletlent (g. Tükhé, l. Fortuna). Regnabo, regno, regnavi, sum sine regno (’uralkodni fogok, uralkodom, uralkodtam, s már nincs királyságom’) – olvasható a régi bölcsesség a szerencse forgandóságáról az azt jelképező szerencsekerék számos középkori és reneszánsz ábrázolásán. A kereket hol róka, hol a többnyire nőalakban megjelenített, gyakran bekötött szemű Fortuna hajtja, s a következmények alól senki sem vonhatja ki magát, sem az elesettek, sem pedig a hatalmasok. Dürer egyik fametszetén (Sebastian Brant: A bolondok hajója, 1494; m. 2008) szamárfejű ember kapaszkodik fel a kerékre, teljesen szamárrá válva jut fel a tetejére, hogy aztán emberarcát visszanyerve bukjon alá a sírba. „Ó, Fortuna, / mint a Luna / egyre-másra változol” (ford. Szedő Dénes), panaszolja a Carmina Burana című XIII. századi gyűjtemény egyik verse, amelyet azután Carl Orff azonos című oratóriumának (1935–36) nyitó- és zárótételében (Fortuna Imperatrix Mundi ’Szerencse, a világ úrnője’) is hangsúlyozottan idéz. A kora újkorban kiváló hadvezérünk és költőnk, →Zrínyi Miklós is ezt választotta jelmondatául: Sors bona, nihil aliud („Jó szerencse, semmi más”).

Mindez jól tükrözi, hogy a régi korok emberei még pontosan tudták azt, amiről a modern társadalomtudomány sajnálatosan gyakorta megfeledkezik: az események alakulását még a tudományosság eszközeivel készített elemzéseinkkel sem tudhatjuk előre megjósolni. Fortunát ugyanis sohasem hagyhatjuk ki a számításainkból! A szerencse forgandóságáról szóló bölcsesség ma sem veszített érvényéből, s ezért talán enciklopédiánknak is érdemes hangsúlyoznia: mélyen idegenkedjünk a történelem merev, determinisztikus értelmezésétől, az olyasfajta szemlélettől, amely a politikában mindig racionálisan magyarázható folyamatokat lát, s amely egyúttal önhittségre csábít, azt sugallva, hogy a történelem urává válhatunk.

Machiavelli A fejedelemben (1513; m. 1848, 1964) azt írja, tetteinknek felerészben a szerencse az ura, s „önnön erőnk” csak a másik felét mozgathatja.  De következik-e ebből az, hogy akkor csak a szerencsénket várjuk? A legkevésbé sem, hiszen amiként Machiavelli figyelmeztet, az a fejedelem, aki így tesz, a saját romlásába rohan. Lehetőségeink korlátozottságának a felismerése csak arra sarkallhat minket, hogy a maximumot hozzuk ki abból, amit rajtunk múlik, gátat igyekezvén emelni a balsors elé. Hiszen a szerencse pusztító folyóhoz hasonlítható, amely leginkább ott mutatja meg a haragját, ahol nem áll vele szemben biztos erény, ahol gát nem állja útját. Erről egyetlen politikai szereplő sem feledkezhet meg – a korlátait felismerő okos konzervatív politika pedig különösen nem.

Pataki Füsüs János: Királyoknak tüköre (1626).

Szent István király intelmei és törvényei (1010; m. 1738, 2000, 2014).

EG [Egedy Gergely]